﻿ALAPÍTOTTA: PETHŐ SÁNDOR
Koss&kedvü
forradalom
A szupcrmcgállapodások napja
Német egyesítési menetrend, európai esúes és haderőplafon
Tádzsikisztán szaporítja a véres szovjet nemzetiségi ellentéteket
A külpolitikai hélyzef
OLYAN RÉSZSIKEREK születtek a kedd éjjeli órákban a NATO és a Varsói Szerződés külügyminisztereinek ottawai találkozóján, amelyek igazi fordulatot hozhatnak nemcsak az európai földrész sorsában, a döntések kedvezően hathatnak az egész világpolitikára. A kanadai fővárosban jelenlevő huszonhárom állam diplomáciájának vezetői megállapodtak arról, hogy a négy nagyihatalom és a két német állam tanácskozássorozatot kezd a német újraegyesítés mikéntjéről, messzemenőkig figyelembe véve az európai földrész biztonsági érdekeit. A szovjet külügyminiszter ugyancsak kedden áldását adta arra az amerikai indítványra, hogy Európa középső részén az Egyesült Államok és a Szovjetunió külön-külön csupán 195 ezer főnyi haderőt állomásoztathasson. Sevardnadze elfogadta azt a washingtoni indítványt is, hogy e kontingensen felül még harmincezer amerikai katona tartózkodhasson más nyugat-európai országokban. E megállapodás minden bizonnyal felgyorsítja a bécsi hagyományos haderőcsökkentési tárgyalásokat, s így megnyílik az út a helsinki folyamat harmincöt államának idei csúcsértekezlete előtt, s ezen nagy valószínűséggel megszületik a leszerelési egyezmény. Jók az esélyei annak is, hogy Budapesten még májusban elfogadják a „Nyitott égbolt”-szerződést, amely tovább erősíti a bizalmat földrészünkön. A német egyesítés gyakorlati kérdéseit a márciusi NDK-beli választások után vitatják meg, a „négy plusz kettő”-tanácskozásokon figyelembe veszik Németország szomszédainak és a Szovjetuniónak a biztonsági igényeit. A 195 ezer fős csapatpíafon elfogadása érinti hazánkat, az NDK-t, Lengyel-országot és Csehszlovákiát is.
A NYUGATNÉMET KABINET szerdán üdvözölte az ottawai döntést, amely azt jelzi, hogy immár a négy hatalom együttesen fellép a német egység helyreállításáért. Kohl a bonni kormányülésen külön szólt arról, hogy Mitterrand francia elnök is felkarolta a német egység óhaját, s a nyugatnémet kancellár a kérdés megvitatására csütörtökön Párizsba utazik. Mitterrand egy korábbi nyilatkozatában leszögezte, hogy Párizs nem szab feltételeket a német újraegyesítésnek. A kötelezettségeket viszont tiszteletben kell tartani, ilyen Európa biztonsága, az EGK fejlesztése és a földrész egyensúlyának fenntartása. Mitterrand hangsúllyal szólt arról, hogy el kell fogadni a fennálló német határokat, s tisztázni kell a külföldi csapatok németországi ál-lomásoztatásának jövőjét. Egy párizsi jelentés szerint Franciaország szeretné, ha az EGK-tagállamok csúcsértekezleten vitatnák meg a német egyesítésből eredő kérdéseket. A Szolidaritás lapja, a Gazete Wy-borcza, a varsói kormányszóvivő kijelentését idézve közölte, hogy Lengyelország is részt kíván venni a négy nagyihatalom és a két Németország konferenciáján. Mazowiecki kormányfő nem rejtette véka alá aggodalmait Londonban, amikor arról szólt, hogy „régi félelmeket és bizonytalanságot” éleszthet Európában a német újraegyesítés. A lengyel kormányfő ugyanakkor nem vonta kétségbe a két német állam jogát az egyesülésre, de figyelmeztetett, hogy annak a páneurópai közeledés keretében, az érdekelt felekikel együttműködve kell megvalósulnia.
„NAGYON KÖRÜLTEKINTŐNEK” kell lenni az újraegyesítésnél — ezt hangoztatta Thatcher brit miniszterelnök is a Mazowiecki tiszteletére adott vacsorán. A kormányfő is említést tett a „mély nyomókról, a mélyen gyökerező aggodalmakról”. Nem véletlen, hogy Gen-scher nyugatnémet külügyminiszter Ottawából hazatérőiben megszakította útját 'Londonban. A megfigyelőik e látogatást ugyanakkor Kohl „fricskájának” is tartják, hiszen a kancellár gyors egymásutániban kereste és keresi fel a német egyesítés kérdését megvitatandó, Moszkvát, Párizst és Camp Dávidét, Londonba azonban csak külügyminiszterét küldte el. Thatcherrel ellentétben a brit sajtó sokkal enyhébbnek ítéli meg a külügyminiszter, Hurd álláspontját a német egyesítés kérdéséről. A Financial Times hírmagyarázatában úgy véli, hogy Thatdher negatív megközelítési módja miatt e fontos témakörben elszigetelődhet Nagy-Britannia diplomáciája. Egy közvélemény-kutatás szerint Németország semlegességét szeretné a nyugatnémetek 50 százaléka és a keletnémetek 92 százaléka. Az Ottawában is megvitatott kérdést a szakértők úgy értékelték, hogy egyre kevesebb támogatásra talál egy egyesített és semleges Németország terve a nagyhatalmak körében. A keletnémeteknek csak hét, a nyugatnémeteknek viszont 42 százaléka szeretné, hogjj az egységes Németország tagja legyen a NATOnnák. Érdekesség, hogy az NDK -belieknek a felmérés szerint csupán egy százaléka akarja, hogy az ország továbbra is a Varsói Szerződés tagállama maradjon.	(P. T. R.)
Tudósítónk Jelenti
Rendkívül sikeres volt az ottawai tanácskozás
A külügyminiszterek elfogadták a meghívást hazánk fővárosába
Külhonban élő ismerősöm kérdezte a minap: miért olyan rosszkedvűek nálunk az emberek? Aztán választ sem várva, hosszasan sorolta, bármerre is megfordult mostanában, mindenütt ingerült honfitársaimmal találkozott, akik kapkodnak az üzleti tárgyalásokon, türelmetlenül taszigálják egymást a járműveken és az üzletekben. Az is fel-feltünik neki, hogy roppant elgyötörtek mostanában mifelénk az emberek.
Pedig — bizonygatta — valóságos csoda az, ami az elmúlt másfél esztendőben ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométeren történt. Lenne hát okunk büszkélkedni, hiszen mi voltunk képesek először újraértékelni múltunkat, nálunk vált elsőként valósággá a többpártrendszer, nagy formátumú politikusaink vannak a kormányban és jelenleg még ellenzékben. Kevés kormány vállalta volna magára annak kockázatát a kontinensen, hogy befogadja és megnyissa a határokat az NDK-ból menekültek előtt. Olyan döntés volt ez, amely megrengette az egész keleteurópai tömböt és méltán kerültünk hetekre a világlapok címoldalára. Még azt is hozzátette, e döntés nélkül alig kerülhetett volna napirendre napjainkban Németország újraegyesítésének kérdése. Ez a nép, áradozott, valósággal világtörténelmet írt, hiszen miközben — vér és utcai harcok nélkül — parlamentáris keretek között megvívta a saját méltóságteljes forradalmát, er-jesztője volt a kelet-európai változásoknak. Mondta is, úgy véli, több önbizalmunk lehetne. Miért vagyunk hát rosszkedvűek?
Megvallom, még ma is keresem az igazi választ. Csak sejtem, az igazi okok között szerepel az is,, hogy mi testközelből éljük meg ezt az igazi csodát, amit úgy neveznek, forradalom. Látjuk az árnyoldalait, és naponta botladozunk a lebontott monolit struktúra törmelékein. Vannak még félelmeink, hiszen nemzdékek tanulták meg — igaz, csak az apáiktól hallott elbeszélésekből, —, hogy ennek a népnek még sosem volt módjában bizonyítania demokráciára való képességét és érettségét. A mesterségesen elsorvasztott civil társadalom hiánya miatt generációk sora mozoghatott csak rendkívüli módon beszűkített mozgástérben, és kénytelen volt megtanulni a látszólagos alkalmazkodás tudományát. Mert erre kényszerült, hiszen az egymást követő generációk csak így voltak képesek — igaz, törékeny — egzisztenciát teremteni maguknak. Bármilyen különös, de nagyon sokan élnek ma abban a tudathasadásos állapotban, amelyben szabadságvágyuk a változásokban, egzisztenciájuk a moccantalanság-ban teszi őket érdekeltté. So-kah egyszerűen nem érzik annak felelősségét, hogy nemzeti megmaradásunk megőrzése és európaiságunk megszerzése^ a legnagyobb terheket a közép-nemzedékhez tartozók vállára rakja. AzoKera, akikre újabban a pártállam kiszolgálóinak bélyegét ütik. Pedig csak élni akartak.
Rosszkedvűek hát az alaptalan, általánosító vádaktól, meg attól, hogy a ránk köszöntött szabadság évekig tartó küzdelmet és nem hirtelen jólétet ígér. A középosztályhoz tartozók közül is sokan sodródnak egyik hónapról a másikra a leszakadók mind népe-
sebb táborába. Nem meglepő, ha nem értik, miként lehet inflációval küzdeni az infláció ellen, s nem tudják elfogadni, hogy szabadságuk áraként a társadalom perifériájára sodródhatnak. Mert a mai változásokban ez is megeshet.
Ahogy szomorúságunk oka
—	lehet — az is, hogy sokan egyszerűen nem érzékelik a köröttük zajló változásokat. Mert sokhelyütt még nem változott semmi. Ha mégis, akkor honfitársaink keserű szájízzel kénytelenek megállapítani, hogy a helyenként zűrzavaros helyzetben sokan színen maradtak, és színre léptek az új rend haszonélvezői, akik gyakran ugyanazok: a lebom-lóban lévő monolit struktúra kedvezményezettjei. Hiszen naponta látják és hallják, hogy
—	az ország egyes vidékein — korábbi szövetkezeti elnökök válnak földtulajdonossá.
Sokan kénytelenek tudomásul venni, hogy máris megjelentek a demokrácia gátlástalan haszonélvezői is, akik — bár már eljárt fölöttük az idő
—	üldözöttségükre hivatkozva követelnek pozíciót maguknak. Ebben a zűrzavaros időszakban, akár felelőtlen ígérgetésekkel, akár hatalomvágyból, olyanok csikarhatnak ki maguknak vezető pozíciókat, akik a monolit berendezkedés keretei között nem azért nem kerültek vezető beosztásba, mert a pártállam üldözte őket, hanem azért, mert nem voltak alkalmasak arra.
Még nem mentek el félelmi görcseink. Nem is csoda, hiszen némely vidéki kisvárosban, állítólag, listákat őriznek azokról, akik tavaly június 16-án a fővárosba váltottak buszvagy vonatjegyet. Ahogy jogosan aggódnak azok is, akik tudják: vállalatuknál megdorgálták azt a honatyát, aki a munkahelyek depolitizálása mellett voksolt az őszi ülésszakon. Régi élményeik nyomán némelykor szorongnak a korábban, a közélet perifériájáról is kiszorítottak, a nemrégiben hatalmuktól megfosztottak pedig most ismerkednek meg a bizonytalanságból fakadó félelemérzettel.
Elbizonytalanodtak a középnemzedékbeliek is, akik felnőtt fejjel kénytelenek megismerni a jelző nélküli demokrácia botladozásait. Mert • bizony talán sosem gondolták volna, hogy az áhított demokráciában előkelő szerep juthat a sárdobálóknak, akik jókora naivitással azt gondolták, hogy a demokrácia nem egymás lejáratása. És tanácstalanok mindazok, akik azt remélték, hogy a demokrácia alapértéke a tolerancia, és hangzatos nyilatkozatokban most naponta kénytelenek találkozni ennek hiányával, és a régi beidegződések nyomán egy újfajta kizárólagosságra törekvéssel. Mert egy működő demokráciában senki nem kap felhatalmazást arra, hogy kizárólag világnézete, pártállása, faji hovatartozása miatt bárkit is leszorítson a politika színpadáról. Legalábbis — úgy hírlik — ez Európában így van.
Meglehet, hogy mindezek a jelenségek politikai kultúránk hiányosságaiból, a hatalom megszerzésének görcsös akarásából fakadnak. De meglehet, hogy a nálunk kialakult értékrendi válság okozza közéletünk efféle torzulásait, s teszi tartóssá rosszkedvűnket. Az viszont bizonyos, hogy a választásokon ki-ki a most kimondott szavai alapján mére-tődik meg.
Császár Nagy László
Ottawa, február 14.
Fővárosunkban találkoznak hamarosan a Varsói Szerződés és a NATO külügyminiszterei, befejezendő a „nyitott égbolt” rendszer kidolgozását. Ottawai tanácskozásuk keretében pedig nagyhatalmi megállapodás született a német egyesítés menetrendjéről, és Moszkva elfogadta Washington javaslatát az európai szovjet és amerikai csapatszintre. Megnyílt az út az európai csúcs előtt is.
Drámai diplomáciai délutánra került sor kedden (magyar idő szerint késő este) az ottawai konferenciaépületben, ahol egymást követték a különtanácskozások, előbb valamennyi külügyminiszter, majd a két német és a „négy nagy” megbeszélése, a szovjet és az amerikai újabb eszmecseréje, ami után a NATO-külügyérek elvonultak, s a Varsói Szerződéshez tartozók türelmesen vártak.
Lapzártánk után jött híre az első nagy horderejű megegyezés-
nek: a német egyesítés menetrendjéről és kibontakozó kereteiről. Már korábban kiszivárgott, hogy csak két szóról vitatkoznak a mindössze tízsoros közleményben, ám a meghirdetett közös sajtóértekezletből nem lett semmi, helyette jóval később mosolyfotóra sorakoztak fel a „kettő plusz négyek” (ez lett a félhivatalos sorrend), s szóra egyiket sem lehetett bírni.
Ellérö álláspontok
Utóbb Genscher bonni külügyminiszter magyarázatából kitűnt, hogy a két német állam és a második világháborúban győztes négy nagyhatalom diplomáciai vezetőjének ezen az ottawai találkozóján legalább részben felvázolták azt a konzultációs folyamatot, amelyre a jelzett formula keretében sor kerül, mindjárt az NDK-béli választásokat követően. A kiadott közlemény csupán azt rögzíti, hogy a „kettő” találkozni fog a „néggyel”, és „megvitatják a német egység létrehozásának külső összefüggéseit, beleértve a szomszédos államok biztonságának kérdéseit is”. A hivatalos előkészítő munka „hamarosan” való megkezdését említő kommüniké azonban nem foglalkozik magának a két német kormánynak az egyesítést kidolgozó tárgyalásaival, amelyekről — tűnt ki Genscher szavaiból — folyamatosan informálják a négy nagyhatalmat.
Clark kanadai külügyminiszter azonban rövid „no”-val válaszolt a négyek „vétójogát” firtató kérdésre. S tőle tudhattuk meg azt is, hogy az utalás a szomszédokra nem az NSZK nyugati partnereire vonatkozik. Ottawai értelmezések szerint a „külső összefüggések” szavak jelentik a kulcstémát: a jövendő Németország státusának megvitatását. Amikor a Clarkkel közösen tartott záró sajtóértekezletén Horn Gyula hazánk nevében üdvözölte e megállapodást, jelezte, hogy a Varsói Szerződésben csupán „konzultációk” vannak e kérdésről, vagyis nincs közös álláspont, hiszen minden tagállamnak „megvan a saját véleménye”.
Pár órával korábban már Doug-las Hurd brit külügyminiszter is kiemelte, hogy Budapest és Varsó „ellenzi a német semlegességet”, Genscher pedig ide sorolta Prágát is. Noha éppen ő keddi beszédében megismételte az ígéretet a mai határok megtartására, a torontói Globe and Mailnek nyilatkozva Skubiszewski lengyel külügyminiszter szólt az aggodalomra okot adó NSZK-beli megnyilvánulásokról, s ezért remélte, hogy a „kettő plusz négy” tárgyalások eredményeképpen írásba is foglalják e német garanciát. S az is többször elhangzott itt Ottawában, hogy az egyesítés „külső összefüggéseinek” kialakításakor különös tekintettel kell lenni a Szovjetunió biztonsági érdekeire; Moszkva egyelőre ellenzi Németország NATO-kapcsolatát, bár a brit külügyminiszter már e két nap során is tapasztalt „fejlődést” Sevardnadze ezzel kapcsolatos felfogásában.
Egyezményes kerei
A szovjet és az amerikai külügyminiszter kedd esti külön-megegyezése a Bush elnök javasolta csapatplafonról (195 ezer mindkét fél részére Kőzép-Euró-pában, és további harmincezer amerikai katona másutt) nem-
csak Moszkva újabb engedményét jelenti (feladva a ragaszkodást a saját 30 ezres többlethez), hanem egyben azt is, hogy immár szinte biztosra vehető az első haderő-csökkentési megállapodás. Horn hangsúlyozta ezt is üdvözölve, hogy ez egyúttal „egyezményes keretet” is biztosít hazánk és Csehszlovákia számára az általunk kért szovjet csapatkivonáshoz. öt követően azonban Joe Clark nem óhajtott „spekulálni” arról, vajon miként és meddig maradhat majd ezek szerint 195 ezer szovjet katoná az egységes Németország keleti felén, ha Budapest, Prága és a jelek szerint Varsó is ragaszkodik a teljes távozáshoz.
A huszonhárom külügyminiszter „elvben megegyezett” (színhelyet nem említve) az összeurópai csúcstalálkozó idei megtartásában, s így Horn joggal számíthatott arra, hogy mind a haderő-csökkentési, mind a német megállapodásra akkor adhatják végső áldásukat kontinensünk kormányai. Az egyik ottawai közlemény is jogosan állpíthatja meg, hogy „az európai hagyományos eró csökkentési szerződés lényeges elemei immár a bécsi asztalon vannak", hiszen Ottawában sikerült „ösztönzést adni” a bécsi alkudozásnak. A huszonhármak is üdvözölték James Baker és Edu-ard Sevardnadze keddi külön-megegyezését a szovjet és amerikai csapatszintről, s ezek után a haderő-csökkentési tárgyalásoknak „előre kell haladniuk, amilyen gyorsan csak lehetséges”.
A miniszterek rögvest utasították is bécsi képviselőiket, hogy „dolgozzanak ki megoldásokat” a még meglevő akadályok eltávolítására.
májusban, Budapesten
Az ottawai tanácskozás eredeti témájáról, a „nyitott égboltról” elvben máris megegyeztek, s így Horn örömmel tudathatta, hogy a budapesti meghívást elfogadó külügyminiszterek „a tervek szerint” májusban alá is írják „a Varsói Szerződés és a NATO ezen első nagy horderejű megegyezését”. Ennek „lényege” a magyar külügyminiszter szerint körvonalazódott, s az erről szóló ottawai közleményben is az tükröződik. A huszonhármak „üdvözlik a nyitottság és a csökkenő nemzetközi feszültség felé mutató irányzatot”, s biztosra veszik, hogy a „nyitott égbolt” fokozni fogja a bizalmat, csökkenti a konfliktusok kockázatát, növeli a katonai tevékenység kiszámíthatóságának fokát.
Fogékonynak mutatkozva a szovjet óhajra, a külügyminiszterek megjegyzik, hogy a „nyitott égbolt” rendszert követően lehetséges a „nagyobb nyitottság a jövőben a többi közegben is” (tehát a Sevardnadze által javasolt tengeri és űrbéli ellenőrzést sem zárják ki, noha Washington egyelőre ellenzi. A légi ellenőrzésnek a közlemény és Clark szavaival „a legnagyobb lehetséges nyitottságot és a legkevesebb megkötést” kell kapnia, éves kvótáknak megfelelően, fegyvertelen repülőgépek és minden körülmények közt működő megfigyelő berendezkedések alkalmazásával. „Minden részt vevő államnak joga lesz folytatni és kötelessége engedni” ezt a légi ellenőrzést, s a huszonhármak számítanak Európa nem tömbökhöz tartozó államainak csatlakozására is, s Budapesten már be is akarják fejezni a munkát a szakértők.
Avar János