﻿Mai mellékletünk: VISSZ-II Wi. — az olvasók leveleiből
Ára:
0.50
forint
l’énlek
1990.
mnrriuw 9.
un. évfolvana
.111. s/áni
ALAPÍTOTTA: PETHŐ SÁNDOR
Mankóval az	Európa-házb?
Varsó negyedlépésnek minősíti
A Bundestag szavatolta a lengyel határokat
A Sajudis bejelentette: Litvánia függetlenségének kikiáltására készül
A külpolitikai helyzet
A LENGYEL HATÁROK ÜGYE mintha végre nyugvópontra jutott volna az után, hogy az NSZK szövetségi gyűlése a kormánykoalíció képviselőinek szavazattöbbségével elfogadta az uniópártok és az FDP közösen előterjesztett javaslatát .Lengyelország nyugati határainak szavatolásáról. A parázs vitát követően jóváhagyott dokumentum ünnepélyesen .kinyilvánítja: a németség sem most, sem pedig a jövőben nem fogja területi igények támasztásával kétségbe vonni a lengyeleknek azt a jogát, 'hogy biztos határok között éljenek. Ezt ebben a szellemben kell majd az eljövendő össznémet kormánynak a lengyel féllel szerződésben is megerősítenie, mintegy betetőzve a két nép megbékélését.
Kohl kancellár az ellenzék őt ért vádjaira válaszolva hangsúlyozta: a Bundestag határozatából kiviláglik, hogy az össznémet kormány is állni fogja szavát Lengyelország vonatkozásában, senkinek sem kell tehát tartania valamiféle német hatalmi túlsúlytól. Az SPD felszólalói szemrehányásaikkal illették a nyugatnémet kormányfőt, amiért kockáztatva az egyesülést, indokolatlanul felvetette a lengyel kártérítések problémáját, „hátba támadva ezzel Genscher külügyminisztert”. A parlamenti határozat mindazonáltal tartalmazza azt a kitételt, hogy az egyesített Németország számára is érvényben marad Lengyelország 1953-as lemondása a háborús jóvátételekről. Beszédében ezen túlmenően Kohl tisztázandó kérdésként említette meg a lengyelországi német 'kisebbség jogainak a biztosítását.
A VARSÓI POLITIKACSINÁLÓKAT azonban ennél jobban izgatía, miként érhetnék el, hogy országuk részt vegyen a német egyesítésről folytatandó tárgyalásokon. Ezt Tadeusz Mazowiecki egyébként ismételten értésre adta a Le Monde-nak nyilatkozva a pénteken kezdődő francia—lengyel csúcstalálkozó előestéjén. A lengyel miniszterelnök kifejezte reményét, hogy Párizs megérti a varsói szándékokat, és támogatást nyújt abhoz, hogy Lengyelország is bekapcsolódhassák a 4+2 megbeszéléssorozatba, annak egy meghatározott szakaszában. Mazowiecki azt hangoztatta, hogy az NSZK ellenzi a lengyel részvételt, ám Varsó nem elégedhet meg holmi konzultációkkal. Genscher külügyminiszter legutóbbi vélekedése mindenesetre ez utóbbi lehetőségre utal, a nyugatnémet diplomácia irányítója szerint ugyanis a lengyel állásponttal csupán „számot kell vetni”, nem célzott viszont Varsó közvetlenebb 'bevonására a rendezésbe.
Mazowiecki mellesleg a Le Monde-foan egy sajátos lengyel menetrendet körvonalazott. E szerint Varsónak először az NDK-val kellene békeszerződést aláírnia, röviddel a jövő heti választások után, s az okmányt mindkét német kormány ratifikálná. Bonn szempontjából a szerződés a német egység megvalósítása után lépne életbe, anélkül, hogy abban szó lenne háborús kártérítésről. Az NSZEP utódpártjának elnökét a Pravda interjúvolta meg. Gregor Gysi az egyesülést megállíthatatlan történelmi folyamatnak tartja ugyan, ám síkra-szállt fokozatossága mellett, bizonyítván, hogy ha nem sikerül a két német államot demilitarizálni, akkor egyszerre kellene kilépniük a katonai tömbökből.
AZ ATLANTI SZÖVETSÉGESEK ugyanakkor egyetértenek abban, hogy Németországnak meg kell őriznie NATO-tagságát. (Ez újólag kiderült Kohl kancellár csütörtöki brüsszeli látogatásán is, midőn eszmecserét folytatott Wörner NATO-főtitkárral, és a szövetségesek NATO-hoz akkreditált nagyköveteivel. Emlékezetes, hogy a Szovjetunió, s erre Gorbacsov szerdán is rámutatott, elveti az egyesült Németország NATO-tagságának a gondolatát. Kohl egyébként a Bild-Zeitungban élesen kritizálta Modrow keletnémet kormányfőt, mert a szovjet államfőnek és neki küldött levelében az NDK-beli tulajdonviszonyok hosszú távú garantálását szorgalmazta. A lap ezzel összefüggésben megjegyzi, hogy az NDK mostani vezetése Gorbacsov révén óhajt bizonyos feltételeket szabni az egység helyreállításához.
Hivatalba lépése óta adott legterjedelmesebb interjújában a szovjet külügyminiszter is behatóan .foglalkozott a németkérdéssel, és a kelet-európai változásokkal. Sevardnadze az Ogonyokban leszögezte, hogy a Szovjetunió „legrentábilisabb ágazata” jelenleg a külpolitika, amely a leszerelési kurzus révén hatalmas kiadásoktól mentesíti a költségvetést. Moszkvának — talán ezért? — nincs szüksége közvetlen pénzügyi segítségre, s ezt nem is kérte — jelentette ki James Baker az amerikai képviselőház egyik albizottságában. Az amerikai külügyek irányítója, aki egy friss kiszivárogtatás szerint legközelebb április 4—6. között tárgyal Washingtonban Sevardnadzével, azt fejtegette, hogy az Egyesült Államoknak a kereskedelem liberalizálásával, hitelgaranciával és a gabonaeladások folytatásával kell támogatnia a szovjetunióbeli reformokat.	ÍV. L.)
Éles szópárbajok a bonni törvényhozásban
A francia nemzetgyűlés vitát rendez a németkerdésröl
Magyarország kulturális nagyhatalom. A hiúságot le-gyezgető, de a valóságtól, sajnos, elrugaszkodott megállapítás a Művelödésgazdasági me-ditációk-sorozat múlt heti ke-rekasztal-beszédgetésén hangzott el és keltett nagy felzúdulást a jelenvoltak körében. Természetesen nem hízelgő kicsengése miatt kavart vitát a mondat, hanem leginkább folytatása okán. Kopácsi Sándor, a Pénzügykutató Intézet munkatársa a továbbiakban ugyanis azt fejtegette, hogy a jövőben az eddig dívó kultúrszno-bizmus helyett a helyes — anyagi lehetőségeinkhez jobban igazodó — arányok megközelítésére kellene törekednünk. Színházi példával hozakodott elő. A metropolisokon kívül — mondotta — a gazdag Egyesült Államokban sem találunk olyan várost, amelyben oly sok otthona lenne Tháliá-nak, mint amennyivel — huszonöttel! — a kétmilliós Budapest büszkélkedhet.
A heves ellenvélemények között elhangzott a foglalkozási nehézségekre hivatkozó felszólalás is. A kultúrára fordítandó közpénzek megcsappanása éppúgy az alkotó és az interpretáló művészek megélhetési gondjait vetíti elénk, amint a közönség anyagi, szellemi, fizikai teherbírásának csökkenése, az életszínvonal megtartására törekvő mind nagyobb — és többnyire már hiábavaló — erőfeszítése is a színvonalas szórakozási igény lanyhulását vonhatja maga után.
A hozzászólások némelyike a közművelődés elvének jegyében fogant. Egyebek mellett azzal hozakodtak elő, hogy a néhány nemzetközi magyar sikert arató művészeti ág vagy társulat, mint például a filmgyártás vagy a Győri Balett mellett (talán kárára?) az alulról jövő kezdeményezéseket is pártfogolni illenék. Való igaz. A legütőképesebbnek mégis azt az ellenérvet vallom a kultúra, úgymond, megfelelően eikeske-nyített mederbe terelésével szemben, hogy az esetben is, ha csupán úgy — és nem tovább csökkentett mértékben! — folytatjuk, ezúttal, gazdasági kényszerre hivatkozva, ahogy a sokat korholt előző rezsimben hatalmi szóra elkezdtünk, hamarosan a harmadik világ színvonalára süllyedünk az iskolázottságot és a tudo-
mány-művészet-művelődés számára juttatott nemzetijö-vedelem-részt illetően.
„A művelődés támogatása Távol-Keleten és távol, Nyugaton” cimű, bennünket nagyhatalomnak is tituláló összejövetelt három szervezet jegyezte: a Magyar Közgazdasági Társaság humán erőforrások tagozata, a Magyar Kulturális Kamara és a Művelődési Minisztérium Kulturális Alapja. Amint Marshall Miklós amerikai és közvetve japán, illetve angolszász tapasztalatokra támaszkodó vitaindítójából kiderült, világszerte négyféle módja mutatkozik a kultúra támogatósának. A legszabadabb a rásegítő modell, amelyet például az USA-ban alkalmaznak, ahol az állam csupán az intézményrendszer feltételeit igyekszik vállalkozásbaráttá alakítani. A következő fokozat a mecénási rendszer. Ennek érvényesülésekor, például Angliában, a kormánytól teljesen független művészeti tanács foglalkozik a finanszírozás kérdésével. A harmadik változat a menedzser elneve-
zést kapta. E hagyományos európai formulában az állam bizonyos nemzeti létesítményeket szubvencionál, de az alkotás és a műélvezet folyamatába egyáltalán nem avatkozik bele. A legdiktatórikusabb a minden fázist ellenőrzése alá vonó variáció, a művezető államé, amelynek súlyos hátrányait saját kárunkon tapasztalhattuk az elmúlt évtizedekben.
Melyik modellt kövessük? Semmiképpen se a szomorú eredménnyel	kipróbáltat,
amely egész művészeti iránya zatokat amputált le a magyar kultúráról és teljes tudományágakat tett földalatti „mozgalommá”. De nincs emberfia, aki e tagadáson túl a kérdést ebben a pillanatban felelősen megválaszolhatná. A volt vezetők addig-addig retusálták a köz előtt a mindenkori helyzetet „tükröző” képet, míg végül maguk sem tudják már megkülönböztetni a valóságot annak égi másától. A választási harcokban vetekedőknek fogalmuk sem lehet róla, mekkora igazából az a csődtömeg, amelyet örökölnek a hatalomra kerülők.
Amennyiben az állam végképp kivonul a kultúrából, csak szponzorokra és alapítványtevőkre hagyatkozhatunk. A helyi önkormányzatoknak lesz elég, prózaibb, a napi ügyekhez szorosan kötődő tör-lesztenivalójuk. A vállalatok, üzemek örülnek, ha talpon maradnak, nemhogy a jövedelmezőségtől távoli területet injekcióznának be esetleg nyereségükkel. A magánembernek pedig mind laposabb a pénztárcája. A gyarapodó kevesek meg nem éppen a művészetekre szomjas rétegből kerülnek ki, tisztelet a ritka kivételnek. De az utóbbiak csak a szabály erősítésében jeleskedhetnek, mert a kulturális élet — legalábbis — szinten tartásához maroknyién vannak. Marad tehát állami segítségként a művelődést serkentő adókedvezmények kibővítése, valamint a külföldi tőke becsalogatása a magyar szelem berkeibe. A második eshetőségről egy kívülálló sajnálkozása jut eszembe. A nyugat-berlini filmfesztivál igazgatója amiatt aggódott közelmúltbeli nyilatkozatában, hogy a méltán sikeres magyar film elveszíti magyarságát, sajátos értékeit, ha nyereségorientált lesz és ezáltal kommersz.
A határainkon innen, lehet, hogy afféle sakkvakságban, magam is úgy vélem, nem ilyes mankókkal kellene az Európa-házba igyekeznünk. Így csak annak uniformizált panel épületszárnyába érkezhetünk meg. Senkitől sem várhatjuk el, hogy pusztán a magyar múzsa kedvéért, a magyar gondolkodók szürkeállományába vetett vak hittel dobja ide konvertibilis valutáját. Csínján kellene hát bánni a hazai kultúra áruba bocsátásával, nehogy a művelődés támogatásáról rendezett, egyébként igen gondolat-ébresztő konferencia házigazdáinak, a kultuszminisztérium volt vezetőképző intézetének, amely most a számomra kicsit szlávosan csengő — nyilván a kultúra és az innováció összefüggésére utaló — Kulturin-nov névre hallgat, megint táblát kelljen cserélnie. Más nyelvű, más ábécéjű feliratot készíttetnie jóakaratú, de hatásaiban szűklátókörűén eléggé meg nem fontolt gazdasági segítő szándék nyomán.
Mátraházi Zsuzsa
Az NSZK törvényhozása csütörtökön határozatban foglalt állást amellett, hogy a március 18-ra kitűzött NDK-beli választások után a két német parlament és kormány mielőbb egybecsengő garancianyilatkozatban szavatolja Lengyelország Odera—Neisse határának sérthetetlenséget.
A határozat ünnepélyesen kinyilvánítja: a németség sem most, sem pedig a jövőben nem fogja területi igények támasztásával
kétségbe vonni a lengyeleknek azt a jogát, hogy biztos határok között éljenek. A nyugatnémet törvényhozás állásfoglalásában úgyszintén kifejezte azt az elvárását, hogy az Egyesült Németországra is érvényes a háborús jóvátételekről 1953-ban történt lengyel lemondás és a lengyelországi németek jogairól szóló tavaly novemberi nyugatnémet-lengyel közös nyilatkozat. Az SPD és a Zöldek Pártja nem találta kielégítőnek, s ezért elutasította a határozatot. Az SPD
egy külön határozatban azt szerette volna elérni, hogy a Bundestag marasztalja el a kancellárt, amiért eredetileg összekapcsolta a határok elismerését a jóvátételekről való lemondással.
A határozat elfogadását személyeskedésig fajuló szópárbajok előzték meg. A kormányfő az ellenzék támadását visszautasítva főleg az SPD-t bírálta. Szerinte fölöttébb elszomorító a szociáldemokraták Németország-politikai bizonyítványa. Kohl állítása szerint ugyanis az egykori NSZEP-vel közösen alkotott munkaokmá-nyukkal „német földön nálunknál senki nem tett nagyobb szívességet a Honecker-rezsimnek”.
A politikai ütésváltás végén a kormányfő egyértelművé tette: a most elfogadott Bundestag-hatá-rozatból kiviláglik, hogy az össznémet kormány is állni fogja szavát Lengyelország vonatkozásában; az NSZK is minden részletében hű marad az 1970-ben Lengyelországgal kötött szelleméhez és betűjéhez.
Csütörtök délután a NATO brüsszeli központjában megkezdődtek Helmut Kohl megbeszélései Manfred Wörner NATO-főtitkárral és a szövetségeseknek a NATO-hoz akkreditált nagyköveteivel.
— A NATO-szövetségesek egyetértenek abban, hogy támogatják a német egyesítést, továbbá azt, hogy az egyesült Németországnak a NATO-ban a helye, végül pedig támogatják Kohl kancellár csütörtök reggeli nyilatkozatát és a bonni parlament határozatát a német—lengyel határokról — közölte Manfred Wörner, Helmut Kohl maga is, azt a látogatást követően, amelyet a bonni kancellár tett csütörtök délután a NATO székhelyén.
A kancellár látogatása elsősorban a kisebb NATO-szövetségesek irányában jelentett gesztust — Hollandia, Belgium, Olaszország, Kanada és mások ugyanis nyilvánosan jelezték, hogy a két német állam és á második világháború négy győztes hatalma közötti 2+4-es tárgyalási formát nem tartják elegendőnek, ők is hallatni kívánják szavukat, még a döntések előtt.
Különböző elképzelések keringenek az NSZK-ban és a NATO-ban azzal kapcsolatban, hogy az egység létrejötte esetén mi történjen katonailag az eddigi NDK területével. Genscher bonni külügyminiszter javaslatát, miszerint
A szovjet külpolitikának ma melyik a nehezebb területe: a tőkés országoké vagy azoké az államoké, amelyeket nemrég szocialistáknak neveztünk? Mi a magyarázata, hogy a Kelet-Európában a múlt év végén lejátszódott események sokak számára teljesen váratlanok voltak? Egyebek között ezekre a kérdésekre adott választ Eduard Sevardnadze abban a terjedelmes interjúban, amelyet az Ogonyok című hetilap szombaton megjelenő száma közöl. Tevékenységünk minden területének megvannak a maga, természetesen más és más jellegű nehézségei — hárította el a vagy-vagy felosztást a miniszter. A kelet-európai események kapcsán a váratlanság eleme nem elsősorban a változások általános jellegében, irányában mutatkozott meg, hanem azok ütemében és
a NATO katonai integrációját nem kell kiterjeszteni az NSZK jelenlegi határain túlra, általában támogatják a szövetségesek. Vitatott azonban az a kérdés, hogy elképzelhető lenne-e szovjet csapatok további jelenléte egy egyesített Németországban a mai NDK területén, és ha igen, meddig. Más elképzelések szerint az NSZK ugyan tagja lenne a NATO-nak, de kimaradna a katonai integrációból — ezt azonban ellenzi a katonai szövetség.
Nem hangzott el közlés arról, hogy támogatja-e a kancellár a NATO rendkívüli áprilisi külügyminiszteri értekezletének gondolatát. Maga Kohl köszönetét fejezte ki a szövetségesek által biztosított támogatásért. Újságíróik kérdéseire válaszolva Kdhl igyekezett elhárítani azt a vádat, hogy túlságosan felgyorsítja az egységfolyamatot — a gyorsulás oka szerinte az NDK gyengesége.
Nem tartja teljesen kielégítőnek a lengyel államfő a Bundestag határozatát a Lengyelország nyugati határának szavatolására javasolt nyilatkozatról. Wojciech Jaruzelski a francia Europe—l rádiónak nyilatkozva hiányosságként felrótta, hogy a határozat nem pontosítja, milyen határokról van szó; s nem utal Lengyel-országnak az NSZK-val és az NDK-val érvényben, levő határegyezményeire, utal viszont a Harmadik Birodalom 1937-es határain alapuló vitatott jogi álláspontokra.
„A határozatot ezért olyan negyed lépésnek tartom előre, amely még mindig aggodalmat kelt bennünk, mivel néhány ir»-szinuációt és egy megkerülést tartalmaz” — mondotta Jaruzelski.
A francia nemzetgyűlés április elején kezdődő új ülésszakán vitát rendeznek a német egyesítésről és általában az európai kérdésekről. Erről az új ülésszakot megelőzően, a pártcsoportok vezetőinek szerdai megbeszélésén jött létre megállapodás. A vita megtartásával a kormány is egyetért — jelentette az MTI Párizsból.
A parlamenti vitát eredetileg a Francia Kommunista Párt frakciójának vezetője javasolta, aki Mitterrand elnökhöz intézett levelet minderről. Az FKP ellenzi az egyesítést és veszélyesnek tartja azt Franciaország szempontjából.
mélységében. Mindazonáltal ostobaság arról beszélni, hogy mindez meglepetésként érte volna a szovjet külügyminisztériumot. A váratlanság érzését az erősíti — derült ki Sevardnadze elbeszéléseiből —, hogy a közvéleményt nem kellően tájékoztatták.
Régebben magától értetődő volt, hogy a Kelet-Európához fűződő kapcsolatok főleg pártkapcsolatok voltak, amelyek az elitnek csak egy szűk körét érintették. Egyetlen nagykövet sem tehette pályafutása kockáztatása nélkül, hogy az akkor még törvényen kívüli ellenzékkel kapcsolatba lépjen, megismerje gondolkodásukat. A külügyi apparátusban dolgozók közül sokan 5-^-8 évvel ezelőtt állomáshelyükről távirataikban egyértelműen jelezték, hogy az ezen országokban állomásozó szovjet csapatok problémákat fognak felvetni, de akkor erre
A Szovjetuniónak szabad, demokratikus, virágzó szomszédokra van szüksége
— jdentfeUe ki Sevardnadze az Ogonyokban