﻿
Iz egyéni választókerületek Icépviselojeíonienielínevsörar^^^^o
Ára:
0.50
forint
SBótfo
l»»0.
március 12.
un. rvíolvuni
01. K7iim
Jg
ALAPÍTOTTA: PETHŐ SÁNDOR
Mtazamennek
A modern, kiegyensúlyozott demokráciának van egy ismérve. Igaz, nem általános, nem is mindenütt honos, de ahoil alkalmazzák, lényegesen megkönnyíti a kormányok dolgát. Ez a gyakorlat a külpolitikai konszenzus:	többségi parla-
menti pártok és az ellenzék hevesen vitatkozik, úgyszólván semmiben nem ért egyet, ha társadalomszervezésről, gazdaságról vagy az iskolák jellegéről van szó, viszont közös álláspontot alakít ki, ha a nemzet diplomáciai érdekeiről, azoknak gyakorlati érvényesítéséről kell dönteni. Évtizedek óta ezt élvezik Washingtonban republikánusak és demokraták, De Gaulle óta ez biztosítja a francia külkapcsolatok folyamatosságát; Nagy-Britannia leszerelési elképzeléseit már nem jellemzi, és jóllehet Bonn keleti politikájában sok volt az összhang, a részletekben és a megvalósításban már tapasztalhatók döccenök.
örvendetes, hogy a magyar külpolitika egyik alapvető kérdésében — ha nem a legfontosabban — ugyancsak ez a konszenzus juttatta révbe a törekvéseket; elérni a szovjet csapatok mielőbbi kivonását hazánkból. A szombati moszkvai aláírás ennek a jegyében volt elérhető, amit bizonyított a három ellenzéki tömörülés — a Fidesz, az MDF és az SZDSZ — megfigyelőinek a jelenléte az előkészítés szakaszában, ha az ünnepélyes ceremónián már nem is, az időpont körül támadt eltérő véleményék miatt. Egyetértettek a jelenlegi kormány szándékával, abban, hogy külföldi katonai erők végre ne legyenek többé Magyarországon, viszont úgy vélték, az új, a választásokat követő kabinetnek ismét tárgyalnia kell majd a szovjetekkel, mert az 1991. június 30-i határidő túlságosan késő, a kivonást gyorsítani kell, hamarabb kell hozzájutnunk teljes, korlátozatlan szuverenitásunkhoz.
Az időpontbeli különbségek ellenére azonban a lényeges maga az egyeztetett, valóban a nép óhaját kifejező követelés. Noha a nyilvánosság előtt ez a téma évtizedeken át — csaknem egy fél évszázadig — tabu volt, mindenki tudta, hogy bántó, önérzetet sértő idegen egyenruhák állandó jelenléte városaink és falvaink utcáin, de még a zárt kaszárnyákban is. Érdekes jelenségként volt megfigyelhető ennek a ténynek a fölfogásbeli változása is. Voltak nagyapák, apák, akik a háború másnapján csakugyan fölszabadításnak és fölszaba-dítóknak tekintették azoknak az érkezését, akik elűzték magyar földről a fasizmust. De nagy részük abban a reményben, hogy amint megizmosodik, igazán gyökeret ver a demokrácia, nem szorul gyámkodásra, az ország valóban független lesz, ahogyan jöttek, távoznak is. Sajnos ez nem igazolódott, éppen ellenkezőleg. A sztálinizmusnak, a területi térhódításnak, a szovjet földet oltalmazni vélő „ütköző államok” megteremtésének lételeme lett a katonai jelenlét, és ha már korábban, a Rákosi-terror esztendeiben sem volt ez kétséges, még nyilvánvalóbb lett 1956 októbere után, amidőn a magyar forradalmat orosz tankok fojtották vérbe, nélkülük Kádár sem tudta volna harminc éven át fönntartani az uralmát.
Ettől kezdve túlnyomó többségükben azok is, akik netán eredetileg még hittek a fölszabadítás	változatában,
ugyancsak megszállásnak minősítették az ittlétet, és óhajtották. vágyták. bárcsak miha-
marabb vetnének véget neki. Ez került most elérhető közelségbe, mégha nem is teljesen egyértelműen, mert különbségek vannak a távozás elnyúj-tása, illetve megrövidítése körül. Ha tárgyilagosan elemezzük a pro- és kontra érveket, nehezen lehet nem igazat adni az ellenzéki követeléseknek, hiszen alig elfogadható, hogy a Szovjetuniónak beillesztési zavarai vannak a hazatérőkkel: az ő állampolgárai, az ő kötelessége gondoskodni róluk, és jóllehet — Csehszlovákiát is beleszámítva — százezernél is több tisztről meg katonáról van szó, egy csaknem háromszázmilliós birodalomnál ennek könnyebbnek kell lennie, még ha alapvető és életbevágó gondokkal küszködik is. Sántító magyarázat szállítási nehézségekre is hivatkozni, mégha a yálaszt egyesek demagógiának találhatják is. Idejönni elintézhető volt néhány nap, néhány hét alatt — most 1956-ra gondolunk — visszamenni ellenben aprólékos előkészítést kíván? A szuverenitási igény türelmetlen, különösen a viharos változások idején, és ezt hamar meg kell értenie annak, aki fölismerte ennek a jogosságát.
De vannak ennek a kivonulásnak szigorúan vett magyar belpolitikai vonatkozásai is. örvendetes — hangoztattuk volt —, hogy a követelés hazai külpolitikai konszenzust fejez ki. Bizonyította ezt egyebek között a minap rendezett tévévita, amelyben a drámai ütközés, a heves szópárbaj azért maradt el a kereszténydemokraták, a szociáldemokraták, a szocialisták és a szabaddemokraták képviselője között, mert a magyar diplomáciát érintő kulcskérdésekben voltaképpen megvan az egyetértés. Ha a mai, immár rövid életű kormányzat vitathatatlanul ért el eredményeket, az elsősorban a külkapcsolatokban történt, bátor nyitásaival, gyakran merész és fantáziadús jövőképével, európaiságunk előkészítésével. Ha valaki nyugtalan volt
—	mondjuk meg nyomban, alaptalanul és jogosulatlanul
—	a választási hadjárat féktelenségeivel, az lehiggadhatott ezt a bölcs konszenzust tapasztalva.
Ezért tekinthető kirívónak a tagadhatatlanul disszonáns hang. A volt állampárt őrlőmalmának tömegszervezeti utóda a múlt héten azzal küldte képviselőjét a tévéhíradó nézői elé, hogy éppen a szovjet csapatok kivonásának kérdésében két — úgymond — agresz-szív csoport végre „vereséget szenvedett”, mert magára maradt a tizenkétpárti tanácskozáson. Mellőzzük, hogy a nyilatkozó a politikai életnek egyik új szereplője, és sajnos dillettáns is, miközben szaktudásának a hiányát hangerővel igyekszik pótolni, de mit mond ezek után? Azt, hogy ez mégsem volt annyira vereség, mert a két párt képviselője ott volt Moszkvában a megfigyelők között? Törvényszerű a politikai erők ellentéte a választási hadjárat finisében, de fölösleges ennek a hangsúlyozása, ha nemzeti létkérdésekben mégis tapasztalható egyetértés. E nélkül aligha értük volna el a szombati moszkvai aláírást, amelyet még az is elsőrendű eredménynek ismer el, aki ta-máskodik a végrehajtás módjában. Azt pedig, hogy az egyezséget miként minősítik majd az új országgyűlés és kormány, bízzuk rájuk, hiszen nekik is, valamennyiünknek, tömérdek a tennivalónk a politikai rend kialakításában.
Várkonyi Tibor
Mindössze hat ellenszavazat
A vilniusi parlament kinyilvánította Litvánia függetlenségét
Chile elbúcsúzott a Pinochet-korszaktól
A FÜGGETLENSÉGI TÖREKVÉSEK betetőzésének tartották a megfigyelők már előzetesen is az új összetételű litván törvényhozás hét végi ülését. A vilniusi parlament megerősítette az 1918-as első függetlenségi nyilatkozatot, s ezzel lényegében kinyilvánította kiválását a Szovjetunióból. Visszaállították a szovjet bekebelezés előtti utolsó, 1938-as alkotmányt is. A függetlenség azonban valószínűleg „nem lesz olcsó”, s a lépés számtalan nemzetközi jogi és európai egyensúlyi, biztonsági kérdést is felvet. A közelmúltban maga Gorbacsov főtitkár nyilatkozta, hogy Moszkva 21 milliárd rubel kártérítésre tart majd igényt, ám a jelek szerint „ez az ár” nem zavarja Litvánia népét a függetlenség mellett való kiállásban.
GORBACSOV HATALOMRA KERÜLÉSÉNEK ötödik évfordulóján ült össze az SZKP Központi Bizottságának plénuma. Korántsem ünnepi tanácskozásról volt azonban szó, hiszen mostanában Moszkvában nem sok ok adódik a derűre, ellenben igen fontos, többek által történelminek minősített határozatokról tanácskozott a szovjet pártvezetés. Hétfőn a Népi Küldöttek Kongresszusa ugyanis napirendjére tűzi az SZKP vezető szerepének eltörlését, a politikai szervezetek tevékenységének szabályozását. A plénum várhatóan dönt majd a XXVIII. kongresszus megrendezésének pontos időpontjáról, a megfigyelők előzetesen az év nyarára jósolták a tanácskozás összehívását. Fontos kérdésként merült fel az elnöki rendszer kialakítása is. A hét végén a szovjet parlamenti ellenzék, a területközi csoport szintén tanácskozott e témáról, s úgy ítélte meg: nincsenek meg a feltételei az elnöki hatalom bevezetésének a Szovjetunióban. A radikális reformereket tömörítő csoport szerint általános voksolással kellene megválasztani az ország elnökét. Ha a népi küldöttek kongresszusa mégis az elnöki rend-
szélye — vélik a szakértők.
A HÉT VÉGÉN ÖTVENEZRES TÖMEG tiltakozott Kijevben az elnöki rendszer kiterjesztése ellen. Az Ukrán Népfront szervezésében tartott megmozduláson „Le a szovjet birodalommal" feliratú transzparensek is láthatók voltak. A népfront vezetője választási csalással vádolta meg az SZKP ukrajnai képviselőjelöltjeit. Figyelemre méltó, hogy a nagygyűlésen jelen volt Buják, a lengyel Szolidaritás egyik ismert vezetője, aki felszólalásában támogatásáról biztosította az ukrán függetlenség eszméjét. Szombaton Tbilisziben is ellenzéki megmozdulás volt. Napok óta tartanak a tüntetések a Gsecsen-Ingus Autonóm Köztársaságban is. Tízezrek követelik, hogy állítsák vissza az 1934-ben megszüntetett Ingus Autonóm Területet. A külföldi tudósítók érdekesnek tartják, hogy a TASZSZ ezúttal beszámolt az ingusok megmozdulásáról, s a korábbi elítélő hangvétellel szemben, a jelentések mintha bizonyos rokonszenvet tükröznének az ingus elképzelések iránt.
JELKÉPES ÉRTÉKŰ látogatást tett az NDK és Lengyelország között levő „Barátság hídon” Willy Bandt. „Mindenki biztos lehet abban, hogy ez a határ sérthetetlen marad az egységes Németország létrejötte után is” — hangoztatta a német szociáldemokraták tiszteletbeli elnöke, megerősítve pártja korábbi állásfoglalását Lengyelország nyugati határának sérthetetlenségéről. Brandt gesztus értékű fellépése már csak azért is jelentős, mert a megfigyelők a jövő hét végén esedékes NDK-beli választások egyik fő esélyesének tartják a keletnémet szociáldemokratákat. A kampány a hajrájához érkezett az NDK-ban, s a pártok főként a még határozatlan választópolgárok (mintegy 45 százalék) megnyerésére összpontosítanak. Az NDK-beli küzdelmekben szinte kivétel nélkül részt vesznek a vezető nyugatnémet politikusok is. Genscher külügyminiszter kilátásba helyezett egy „német Mar-shall-tervet” az NDK számára, amelyről a március 18-i választások után kezdene tárgyalást Bonn' az új berlini vezetéssel. A kampány egyik érdekessége, hogy Gregor Gysi, a Demokratikus Szocializmus Pártjának elnöke végrehajtotta első ejtőernyős ugrását a választási hadjárat keretében. A pártelnök előzőleg arról beszélt, hogy az NDK „szociális vívmányait nem lehet sutba dobni csupán azért, mert egy nyugatnémet kancellár így akarja”. Gysi előrebocsátotta, hogy ilyen törekvések esetén a DSZP az utcára hívja a tömegeket. (P. T. R.)
Tudósítónk telexe
Az SZKP lemond alkotmányos előjogáról
Moszkva, március 11.
Vitautas Landsbergist, a litván tömegmozgalom, a Sajudis vezetőjét választotta elnökéül vasárnap a litván legfelső tanács. A titkos szavazáson 91-en voksoltak rá, míg csupán 42-en az ellenjelöltre, Algirdas Brazauskas köztársasági első titkárra, a Független Litván Kommunista Párt vezetőjére. Landsbergis 57 éves zeneesztéta, a művészettudományok kandidátusa, 1988 októberében választották meg a Sajudis vezető szervének elnökévé.
Moszkvában ugyanakkor a népi küldöttkongresszus megkezdése előtt összeült az SZKP KB plénuma. Előadói beszédében Mihail Gorbacsov kijelentette: mostantól az SZKP egyik alapfunkciója, hogy demokratikus választási kampány keretében küzdjön meg a politikai vezetésért. Ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy az SZKP vezető párt, amely politikai felelősséget visel az ország
helyzetéért, s ezért „nem húzódhat félre a lényegi problémák megoldásában való részvételtől.”
Javasolta, hogy a KB kezdeményezze az SZKP vezető szerepének a kiiktatását az alkotmányból, s helyére az a megfogalmazás kerüljön: az SZKP-nek valamint más politikai és társadalmi szervezetnek a törvényes, demokratikus formák között egyenlő lehetőségük van a társadalmi-politikai életben való részvételre, a harcra programcéljaik megvalósításáért.
Gorbacsov ugyanakkor ellenezte, hogy a szociáldemokrata szocialista vagy más párttá kereszteljék az SZKP-t, törölve belőle a kommunista meghatározást. Ez komoly csapást jelentene az SZKP ideológiai alapjára, jelentette ki. Ismét a párt egysége mellett foglalt állást, elutasítva a föderatív elveken való átszer-vezetést, s azt is, hogy a szövetségi köztársasági pártok referendum-
mal kiléphessenék az SZKP-ból. Ez az SZKP nemzetiségi jegyek szerinti felosztásához vezetne, lehetetlenné téve az egységes párt-politikát, az SZKP társadalmi koordináló funkcióját. Ezzel együtt, úgy tűnik, mégis létrejön az orosz Kommunista Párt is az SZKP-n belül — Gorbacsov június 19-ét javasolta a köztársasági pártkonferencia időpontjául. Pontosították az SZKP XXVIII. kongresz-szusának időpontját is: a főtitkár kezdeményezte, hogy július 2-ra hívják össze.
Az új alapszabály-tervezet szerint az eddiginél szélesebb végrehajtó szerv jönne létre a KB mellett, a KB elnöksége, amelyben a különböző társadalmi rétegek képviselői és a köztársasági párt-vezetők is helyet kapnának. Létrehoznák az SZKP elnöki és elnökhelyettesi tisztségeit is. A kongresszusra körülbelül 4700 küldöttet választanának, kompromisszumos megoldásiként a párt-szervezetekre bízva, hogy milyen módon. A késő esti órákba húzódó plénumon számos hozzászólás hangzott el, amelyet az ígéretek szerint ezúttal is közzétesznek a Pravdában.
(—t —r)
Az MTI késő esti jelentése szerint Litvánia függetlenségének megerősítéséről fogadott el vasárnap nyilatkozatot a balti köztársaság újonnan megválasztott legfelső tanácsa. Erről tájékoztatta telefonon az ÉLT A litván hír-ügynökség munkatársa az MTI moszkvai irodáját.
A függetlenségi nyilatkozat tervezetét Landsbergis terjesztette elő. A javaslat ellen hatan szavaztak, egy képviselő tartózkodott. A balti államot a jövőben Litván Köztársaságnak hívják. A litván parlament eltörölte a jelenlegi alkotmányt. Ideiglenesen az 1938-as alaptörvényt tekintik érvényesnek.
Noha a litván televízió egyenesben közvetítette a vasárnapi parlamenti ülést, a vilniusiák egy része az utcán, a legfelső tanács épülete előtti jelenlétével „szavazott” Landsbergis megválasztása és a függetlenség mellett.
A függetlenség ellenére Vilnius nem kívánja megszakítani a kapcsolatokat a Szovjetunióval. A litván népi küldöttek Moszkvába utazása éppen azt a célt szolgálja, hogy tárgyalásokon tisztázzák a jövőbeni kapcsolatok formáját és tartalmát.
Washingtoni tudósítónk trlrxji-lrntése
Amerikai véfleméiiT liorkacsov „.megkoronázásáról**
Washington, március 11.
Figyelő főváros lett Washington, az eseményekre „csak reagáló”, vagyis azokat nem alakító elnökkel — panaszkodnak a hét végi sajtóban, tévéműsorokban az elemzők, s közülük George Wíll verdiktjét meghozta: nem Bush, hanem maga Amerika van a szemlélő szerepére ítélve. A látszat tagadhatatlanul ez, mégha a világpolitika új és régi csillagai továbbra is a legfontosabbnak az amerikai kormány székhelyének felkeresését tartják, s az itteni közvélemény meggyőzését. Miközben az amerikai politikusok egymást és saját magukat is győzködik, hogy tehetnének jóval többet, ha meglelnék a pénzt az óhajtott „aktívabb” szereplésre.
A The Washington Post elsőoldalas elemzése a moszkvai elnökválasztást „inkább megkoronázásnak” látja, s megjósolja, hogy az elkövetkező hónapokban Mihail Gorbacsov még jobban elhatárolja magát és poszját a párttól, gyaníthatóan mégis feladva — legkésőbb a kongresszuson — a főtitkárságot, amit lehetőleg saját emberének akar átadni. A lap moszkvai tudósítója feltűnőnek tartja, hogy a szovjet tévében De Gaulle, Roosevelt, Kennedy megjelenítésével példázták az elnöki tisztet, tehát Gorbacsov immár nem odahaza, és nem is Leninben keresi a modellt, hanem Nyugaton.
A kormánytisztviselők most Washingtonban azt hangsúlyozzák, hogy bár továbbra is kérdésesnek tekinthető a „fennmara-
dását napról napra biztosító" Gorbacsov jövője, az amerikai politika célja:	„könnyebbé tenni
ezeket a napokat". Például biztosítani a Szovjetuniót, hogy a német egyesítés nem fogja Moszkvát fenyegetni. Miként tervezik a technológiai és kereskedelmi könnyítéseket is, még ha a Gephardt szenátor által felvetett közvetlen — főleg élelmiszersegély — aligha kapna is zöld utat az amerikai belpolitikában. Mindenesetre a júniusi csúcs itteni elképzelések szerint kiemelkedik majd a világháború utáni hasonló események közül — ha úgy tetszik, arckor magát az új szuperhatalmi viszonyt óhajtják „megkoronázni”.
Közben azonban izgatottan figyelik a ,ikeleti világ” továbbra is lélegzetelállító fejleményeit. Dávid Brinkley zárta azzal az ABC vasárnapi vitaműsát, hogy ki hitte volna a szovjet csapatok közeli távozását Magyarországról, a mongolok demokráciaköveteléséi, s persze az egész nap várt vilniusi hírt a litván parlament elszakadási döntéséről. A moszkvai 33 milliárd dolláros „elszakadási számlát" a litvánok egy „34 milliárdos, az emberáldozatokért, el-hurcoltakért, miegyébért járó ellenszámla benyújtásával egyenlíthetik ki” — tudatta fanyarul George Will, fontolgatva, hogy mi lenne az amerikai vélemény, ha Moszkva mesterséges akadályokat támasztana. Ám azért Amerikában is álmélkodva tanakodnak rajta, valóban bekövetkezik-e az „elképzelhetetlen"?
Avar János
Beiktatták Cliile iij
hivatalába
elnökét
Valparaisóból (Chile) jelenti az AP: A chilei Valparaiso városában vasárnap beiktatták hivatalába Patricio Aylwint, a Chilei Köztársaság tavaly decemberben megválasztott elnökét.
Viharos taps és üdvrivalgás fogadta a televízióban is egyenesben közvetített jelenetet, amikor a leköszönő elnök, az 1973-ban fasiszta katonai puccs útján hatalomra jutott Augusto Pinochet, levette magáról, majd Gábriel Valdesnek, a szenátus vezetőjének
átnyújtotta az elnöki hatalmat jelképező szalagot. Valdes ezután egy másik elnöki szalagot akasztott a 71 éves Patricio Aylwin új elnök vállára.
A volt diktátor, Pinochet a beiktatási jelenet után kezet fogott az új elnökkel, majd sietve elhagyta az ünnepségnek helyet adó termet.
Pinochetet érkezésekor „gyilkos, gyilkos” kiáltással fogadták az új kormánykoalíció képviselői,