﻿

C'«n törlők 1990.
március 15. Lili. évf.
04.	szám Ara:
0,50 forint
ALAPÍTOTTA: PETHŐ SÁNDOR


-T55
"3
■ ,s
Vilúfjiavass
Naplójában a legnagyobb magyar nem titkolja, hogy félve, sőt ellenérzéssel fogadta március idusának az eseményeit. Rosszkedvűek a föl jegyzései, mint írja, „nyomorultul” eszik, májára, epeköveire panaszkodik. Kénytelen fölismerni, hogy „az egésznek re-belliószínezete van”. Nem akarja támogatni sem Kossuthot, sem Batthyányi, s szorong, aggódik a nemzet jövője miatt: „a tökéletes felbomlás felé haladunk”. „£s mit lehet tenni? Széchenyi mégsem talál más megoldást, mint támogatni a két Lajost, és „hallgatnia kell minden gyűlölségnek, ellenszenvnek, minden becsvágynak”. íme, ez tömören március
15-e, a legendás magyar naplójában: kétségek, gyötrelmek, egy tragikus végkifejletű lelkitusa kezdete.
A történelem ellenben másképpen bánt március közepével. A Széchenyi számára nehéz napot a magyarság talán legtisztább ünnepévé emelte. Petőfiék megváltó erejű lelkesedése, vértelen forradalma nyomán az alkotmányos állam
—	ahogyan jó néhány évtized múltán Szekfü Gyula írta — érett gyümölcsként hullott a nemzet ölébe. A mámoros, és szélsebes márciusi napokat az áprilisi törvények követték. Ám a tavaszi sikerek után — tudjuk
—	a tél kemény megpróbáltatásai következtek, Széchenyi balsejtelmei igazolódtak, a vér-felen átalakulás véres bukásba torkollott. A márciusi ifjak látomása az alkotmányos államról azonban mit sem veszített időszerűségéből, s ahogy a nemzetek annak idején is együtt, egymás mellett akartak emelkedni — a tragikus sorsú Vasvári Pál szép gondolata —, most is ez a célja Közép-Euró-pának, együtt, és nem egymás romjain. A nyugati világ ezekben a hetekben, hónapokban a választásokra figyel, az új demokráciák nagy próbatételére Európa közepén. Aligha túlzás azt állítani, hogy egy-egy világpolitikai pillanatra, sorra a nemzetközi figyelem középpontjába jut majd mindegyik többpártrendszer az Elbától Keletre, s nekünk magyaroknak éppen a tíz nap múlva esedékes, világszerte igen erős érdeklődést ébresztő voks-küzdelem miatt van okunk visszafordulni az egykori március maradandó tanulságaihoz.
Mindenekelőtt a nemzetközi viszonyok	elengedhetetlen
mérlegeléséhez. Európai sodrású volt a negyvennyolcas tavasz, s európai keretű a bukása is. Ma sem tehetünk mást, mint figyelembe vesszük, hogy hazánk a választások után is az alkalmazkodás országa lesz, igazodnunk, illeszkednünk kell az adottságokhoz. Az aránytévesztés nagy veszélyeket hordozhat magában. Legfrissebb számában a londoni The Eco-nomist írt arról, hogy bármi történjék is a Szovjetunióban
—	Oroszország nukleáris világhatalom marad. Ügy gondolom tehát, hogy az egységes Németország és a bár töredező, de mégis nagy erejű keleti állam közé ékelődő Közép-Európának, s benne hazánk mai és leendő vezetőinek erről az alaptényről egy percre sem illik elfeledkezniük. A csapatok itt-tartózkodásának jogállásáról kibontakozott vitában nem említették meg, hogy ez a polémia — Csehszlovákiával ellentétben — az 1947-es párizsi békeszerződésig nyúlik visz-sza. A távozás időpontját feszegető szócsata is csupán a választási keretek közé illik be, s mint ilyen, esetleges és tünékeny. Negyvennyolc márciusa az elnémuló Európához vezetett, s ma sincs okunk arra, hogy önmagunk nagyságát és függőségét rosszul mérjük föl.
Mégpedig szomszédainkkal együtt. A nemzetiségi viszály egyik okozója volt a múlt századi bukásnak. Megengedheti-e egy demokratizálódó Európa, hogy a kisebbségi ügyekben ugyanolyan siralmas kudarcot valljon, mint a diktatúrák? A válasz nyilvánvaló, de a folyamat egyáltalán nem az, s a választási hadjárat finisében már a majdani új kormány felettébb nagy megpróbáltatásaira gondolhatunk. Annál is inkább, mert gazdasági gondjainkon önmagában a választás nem segít, a több mint húszmilliárd dolláros adósság, a szerkezet-váltás, a szovjet viszonylattal összefüggő többrétegű nehézségek, a szegénység fenyegető előjelei megvárják az új kabinetet, a hatalom új birtokosa-
it.	Hát akkor — minden marad a régiben, csak a portrék változnak, a főhivatalok lakói?
A márciusi örökség szellemében gondolom úgy, hogy erre a kérdésre csakis kategorikus nemmel válaszolhatok. Jó negyven esztendő múltán, az alkotmányos állam gyümölcsét kóstolhatja meg az ország, ha a választások vizsgáján sikerrel túljut. S ebből a szempontból nem is az a fő kérdés, hogy mely pártok nyernek és milyen összetételű a koalíció — talán bizonyos, hogy nem egyszínű kabinetünk lesz —, hanem az, hogy milyen a részvételi arány. A nyugati demokráciákban bizonyosan ennek alapján ítélik majd meg, mennyire érett a magyar társadalom arra a bizonyos gyümölcsre. A Gallup minapi közvélemény-kutatása elgondolkoztató volt, a bizonytalankodók harmincszázalékos aránya rossz előjel, de a hátralévő tíz nap még meggyőzheti a tartózkodókat, érdemes véleményt nyilvánítani! A szavazóhelyiségek elkerülésével az állampolgár éppen a demokrácia, a többpártrendszer létjogosultságát vonja kétségbe.
Tökéletes rendszer, persze, nincs, legföljebb a dogmatikus tankönyvekben volt, de a parlamenti demokráciánál jobbat — mint Churchill mondta — még nem találtak föl. A választási küzdelemmel együttjár azonban a zaj, olykor a mocs-kolódás, máskor a szorongató bizonytalanság, megint máskor föltűnik az anarchia rémképe, elsüllyedni látszik az olyannyira áhított stabilitás. Még kiváló politikusok, ragyogó, tudósok is hajlanak néha rémlátomásokra, pedig az átalakulás vértelenül zajlott le, s a nemzetközi körülmények — e téren nincs párhuzam a múlt századi márciussal — még mindig kedveznek. Nem, a történelemnek nem lesz vége, akárhogyan állítják is néhányan, legföljebb az egypárti szerkezetnek, s a szocializmus közép-európai országosának.
Rosszul azért bárki érezheti magát, lehetnek epe- és máj-bántalmai, mint voltak egykor Széchenyinek, s ehetünk olykor nyomorultul. De a demokráciák új világtavaszán mégiscsak sorsfordulóhoz érkezett a magyar társadalom, amelyben a politikusok most azt tegyék, ami a dolguk, veszekedjenek, csatázzanak, ha kell, de ne feledkezzenek el Széchenyi nagyvonalúságáról: amikor a sors úgy hozta, félre tudta tenni a gyűlölséget. A kampány zárószakaszában az éles vitáknak van helyük, s így még az is megérthető, hogy a pártok március megünneplésében sem tudtak egyetérteni. Az örökség azonban már mindenkit kötelez.
Az álomból majd’ másfél évszázad múltán ismét valóság lehet: igazi, alkotmányos állam.
Március 15-ét ünnepelve búcsúztak a képviselők
Alkotmányos forradalmat vívott meg az Országgyűlés
Elégtétel a törvénytelenségek áldozatainak
PARLAMENTI ÖSSZEFOGLALÓ
ÜNNEPÉLYES hangulat fogadta a honatyákat a búcsúülésen, ötesztendős ténykedésük alatt alighanem először fordult elő, hogy nem a „cselédlépcsőn”, hanem a főlépcsőn vonulhattak be a Tisztelt Házba. Már akik. Mert negyvennégy honatya nem tartotta szükségesnek, hogy elbúcsúzzon attól a politikai küzdőtértől, ahová őt egykoron azért választották, hogy rábólintsanak a felettes politikai akaratra. Az már az elmúlt fél évtized történelméhez tartozik, hogy időközben jócskán megváltoztak azok a körülmények, amelyek között kiérdemelték vagy megszerezték választóik végleges bizalmát.
Mert a körülmények igencsak megváltoztak. Például abban is, hogy a ciklus ideje alatt ez a Parlament három kormányfőt választott. Igaz, csupán az utolsó kormány volt az, amely nem az MSZMP-nek, hanem a képviselő testületnek tartozott felelősséggel, ahogy ezt beszédében a miniszterelnök hangsúlyozta. Bizonyára ennek volt döntő szerepe abban, hogy a kormány felszabadult a pártérdek képviselete alól. Már-csak azért is fontos volt ez, mert a kezdetben igencsak egysíkú érdekek kifejezését magára vállaló Parlament mintegy varázsütésre többpártivá vált. S a miniszterelnök szerint képes volt felülemelkedni saját érdekein.
A POLITIKÁBAN azonban ismeretlen a hála fogalma. Ám tagadhatatlan, hogy e kormányzat tevékenysége nyomán teremtődtek meg az Európához csatlakozásunk jogi és politikai feltételei. És ilyen időkben már önmagában ez sem lebecsülendő teljesítmény. Bár ezt a mai politikai zsibvásárban sokan igyekeznek elvitatni.
Ahogy a parlament tevékenységének megítélése is sok vitára ad majd okot. Mert az elmúlt öt
NÉMETH MIKLÓS:
esztendőben végzett munkájuk teli volt ellentmondással. Nevezték kijáró, vitatkozó parlamentnek, amelynek tagjai olykor csodálatos eleganciával képesek voltak felülemelkedni saját érdekeiken, máskor meg oly apró dolgokon tipródtak napokig, törvény-tervezeteket szedtek ízeikre, hogy azután megadják magukat a felettes akaratnak. Voltak mulattató, tragikomikus és kicsinyes viták, magvas fejtegetésnek induló kortesbeszédek. Munkájuk megkezdésekor néhány körzetben örülhettünk, hogy azok kerültek be a Tisztelt Házba, akiket választóik valóban kiválasztottak, hogy azután az új politikai erők megkérdőjelezzék legitimitásukat — legalábbis addig, amíg nem jutottak maguk is székhez a Tisztelt Házban.
Az ülésszak
Utoljára ült össze szerdán az 1985-ben megválasztott Ország-gyűlés. A három hónap híján ötéves parlamenti időszak záróakkordjaként — amint a jelenlevő 336 képviselő a tárgysorozatot elfogadta — megtárgyalták a kormány gesztusértékűnek tekinthető előterjesztéseit: az 1945 és 1963 közötti törvénysértő elítélések semmissé nyilvánításáról szóló törvényjavaslatot és az ehhez kapcsolódó 4 országgyűlési határozattervezetet, továbbá a magyar állampolgárságtól megfosztó határozatok hatályon kívül helyezéséről szóló javaslatot.
A képviselők az első napirendi ponttal — személyi javaslat tárgyalásával — néhány perc alatt végeztek: elfogadták a Legfelsőbb Bíróság elnöke és a legfőbb ügyész jogkörének átmeneti ellátásáról szóló határozatot. Eszerint a Legfelsőbb Bíróság elnöké-
MINDEZEK ellenére vitathatatlan, hogy ez a Parlament — az európai színvonalú törvénykezéssel — történelmet formált. Hibáival, tévedéseivel együtt sem volt más ez a T. Ház, mint a mai magyar társadalom hű tükrözője. Tevékenységét reálisan megítélni azonban csakis bizonyos történelmi rálátással lehet. Tegnap még megadatott a honatyáknak, hogy négy évtized torz uralmi viszonyaiért megkövessék a társadalmat, s a Kossuth-szobornál fejet hajtsanak azok emléke előtt, akik száznegyvenkét éve egy tiszta forradalommal élhették meg a szabadság élményét. Azét a szabadságét, amelynek mámorító ízét nemzedékek sora még csak meg sem ízlelhette ebben a hazában. Hogy miként alakul ezután a sorsunk, azért már közéletünk új szereplői viselik majd a felelősséget. Mert új fejezet kezdődik a nemzet történelmében. Csak remélni lehet, hogy lesz annyi méltóság a politikai erőkben, hogy azt ne tegyék kockára.
nek jogkörét dr. Nagy Zoltán, a legfőbb ügyész jogkörét pedig dr. Nyíri Sándor gyakorolja április 1-jétől mindaddig, amíg az új közjogi méltóságok betöltőit meg nem választják.
A már elfogadott tárgysorozatnak megfelelően a személyi kérdésekben hozott döntés után elsőként az 1945 és 1963 közötti törvénysértő elítélések semmissé nyilvánításáról, valamint a magyar állampolgárságtól megfosztó határozatok hatályának megszüntetéséről szóló törvényjavaslatokról együttesen tárgyalt az Ország-gyűlés. Kulcsár Kálmán igazságügy-miniszter expozéját követően több képviselő is egyetértését fejezte ki a törvényjavaslat szellemével. A határozathozatal során a képviselők nagy többsége mindkét beterjesztett törvényjavaslatot elfogadta.
A nemzet kormánya és a legitim parlament teljesítette történelmi küldetését
A határozati javaslatok elfogadását követően Németh Miklós miniszterelnök értékelte a kormány és a parlament együttműködését:
— Önök most egy csaknem ötéves periódust zárnak le, mi így együtt — a parlament és kormánya — azonban csak egy 15 hónapos szakaszt. Önök több kormánnyal dolgoztak együtt, de csak az utolsót — ezt a mostanit — tekinthették úgy, hogy az teljes egészében és feltétlenül önöknek felelős.
Békés rendszerváltás
A továbbiakban jogosnak ítélte, hogy az elmúlt 15 hónapra úgy tekintsen vissza, mint az Ország-gyűlés és a kormány közös múltjára, amelyre mindannyian büszkén, mindenképpen tiszta lelkiismerettel és az elvégzett feladat felett érzett megnyugvással gondolhatnak. A kormánynak a parlament szavazott bizalmat, így minden ellenkező vélemény ellenére abban a meggyőződésben dolgozhattak, hogy tevékenységük alkotmányos és törvényes alapon folyik, azaz legitim.
Kitért arra: nagyon sokan vannak, akik úgy érzik, ez a parlament és a kormány nem teljesítette azt, amit vártak tőle. Mert nem teljesíthetett teljesíthetetlen követeléseket, nem teremtett Jó-
létet és teljes szociális biztonságot, nem számolta fel négy évtized felgyülemlett feszültségeit, és még sok mindent nem tett, amit
— 1988 vége felé úgy fogtunk a közös munkához — hangoztatta a miniszterelnök —, hogy egy modellváltást kell végrehajtanunk, s
az emberek várnak és szeretnének. De teljesítette a kor történelmi parancsát, és teljesítette, amit vállalt; sőt, helyenként annál többet is.
most, a búcsú pillanatában azzal a tudattal állhatunk fel a padsorokból, hogy egy békés rendszer-váltás alkotmányos, jogi lehetőségeit és garanciáit teremtettük
meg. Ez példátlan feladat volt, ős úgy érzem, megfeleltünk neki. Csak úgy sikerülhetett mindez, hogy a feladattal együtt magunk is megváltoztunk — mondta.
—	Alapvetően megváltozott a kormány és a parlament politikai természete is. Az állampárt és a pártállam lebontása nyomán a kormány a nemzet kormányának deklarálta magát, amely kizárólag a parlamentnek tartozik felelősséggel. A korábbi egy párt felbomlásával pedig a parlamentben megszűnt e párt többségi képviselete. Ezzel létrejött a feltétele annak, hogy mind a parlament, mind a kormány felszabaduljon a pártérdek kötelező képviselete alól, és pártok felett álló, nemzeti érdekeket képviseljen.
Megszün tettük a diktatúrát
—	A parlament, a kormány, a pártok és a társadalmi mozgalmak együttműködése tette lehetővé, hogy Magyarországon egy csendes, de valóságos forradalom menjen végbe. Mi nem véres harcokban vívtuk ki a magyar függetlenséget, hanem alkotmányos úton fogadtattuk el azt a Szovjetunióval, a környező népekkel és egész Európával. Mi nem véres harcokban bontottuk le a pártállamot. Sokkal nehezebb feladatra vállalkoztunk: megszüntettük a diktatúrát, és megteremtettük a demokrácia alkotmányos rendjét. Alkotmányjogi úton — népi támogatást és egyetértést élvezve — építettük ki a demokrácia intézményrendszerét.
—	A nép rppst .szabad választáson döntheti el, hogy milyen tartalommal töltheti meg azt. A nép szuverén, minden politikai erő számára megfellebbezhetetlen döntése zárja le a békés átmenet első szakaszát. Ezt a korábbi önmagán felülemelkedő parlament, a neki felelős kormány és a politikai erők, a pártok sajátos, ilyen formában szinte példa nélkül álló együttműködése tette lehetővé.
—	A kormány is felülemelkedett saját — vagy tagjai — érdekein. Nem azt nézte, hogy az ő helyzetét mi rontja vagy javítja, hanem azt, hogy az ország, a következő kormány esélyeit ne rontsa, hanem javítsa. Nem várt ezért hálát — nem is kapott. Némi megértést ugyan remélt, de biztos abban, hogy önzetlen politikájáért a történelem elégtételt fog szolgáltatni, akárcsak a történelmi tetteket végrehajtó parlamentnek. így jutott el az ország a rendszerváltás küszöbéig. A parlament és a kormány tiszta lelkiismerettel nézhet vissza a megtett útra. Tévedtünk is, és hibákat is követtünk el, de legyünk nyugodtak: a hibákkal együtt is szilárd az a jogi és politikai alap, amire az európai közös ház magyar szobáját építeni lehet.
Megbékélhet minden magyar
A továbbiakban megállapította: a parlament és a kormány korrekt volt a kölcsönös együttműködésben, alázatos a nemzet szolgálatában, megértő és befogadó a politikai küzdőtérre lépő pártok irányában. Együtt hárították el a fenyegető krízishelyzeteket. Együtt vállalták a felelősséget, és nem saját karrierjükért, hanem a haza, a nép érdekeiért. Közösen tette, amit tett, és ezért egymástól nem várható köszönet. Ennek ellenére kiemelte:
—	Minden bizonnyal önök is csatlakoznak ahhoz, ha most a kormány és a magam nevében köszönetét mondok tevékenységéért Fodor Istvánnak, a ház megbízott elnökének. Ö ugyanis abban a szakaszban vette át tisztségét, amikor a parlament sokak véleménye szerint éppen túljutott a zeniten, megalkotta a sarkala-