﻿Ab egyháa poUtísái
Londoni pártviták a zavargások után
Az adóválság gyöngíti Thatcher pozícióit
Irak vegyi fegyverekkel fenyegeti Izraelt
A külpolitikai helyzet
AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉG vezető politikái alakja ma Helmut Kohl. Ellenfelei az elmúlt években gyakorta alábecsülték őt, ám a nyugatnémet kancellár rácáfolt a kétkedőkre, s ezt igen jól érzékeltette a hét végi találkozója Margaret Thatcherrel. Á The New York Times beszámolója szerint a bonni kormányfő nyugodt mosollyal szemlélte vendéglátójának a próbálkozását a nyugat-európai összefonódás lassítására. Kohl Thatcher kifogásait elengedhette a füle mellett, hiszen az idő neki dolgozik, s nem az angol miniszterelnöknek, akinek a tekintélyét a szombati és a vasárnapi zavargások csak még jobban megtépázták.
Brit konzervatív körökben .mind riadtabban veszik tudomásul a toryk hanyatlását, vereségeit a helyi pótválasztásokon. A fejadó bevezetése pedig valóságos polgári engedetlenségi mozgalmat keltett életre. A kommunális .jellegű adó egyformán sújt mindenkit, s nagy megrökönyödést váltott ki. Az elmúlt hetekben már kisebb összetűzések jelezték, hogy az angolok elégedetlenek ezzel az intézkedéssel, ám ami a Trafalgar téren történt, arra ebben a században nem volt példa. A negyvenezxes békés tiltakozó tüntetést nyilvánvalóan szélsőségesek zavarták meg, s a felvonulásból véres verekedés lett. Sok százan megsebesültek, vagy hetven embert letartóztattak. Thatcher élesen elítélte azokat, akik az erőszak eszközéhez folyamodtak, s mint a Sky News vasárnap éjszakai tévéhíradójából kiderült, úgy fogalmazott, hogy a villongások kezdeményezői a demokrácia ellen is fellépték. A hétfő reggeli londoni lapok azonban szinte egyöntetűen követelték ennek a fejadónak a visszavonását, hiszen az ötlet olyannyira elhibázott, hogy sem javítani, sem módosítani nem lehet, nem érdemes rajta. A kormányfő elszánt politikus, nem adjá fel a harcot, ám a tory berkekben növekszik az elégedetlenség vezetői stílusával szemben, s Midhael Heseltine volt hadügyminiszter gyakorlatilag miniszterelnök-jelöltként viselkédiik. S a sajtó is a lehetséges utódnak tekinti, netán már az általános választások előtt, ha a konzervatívok' szokatlan módon megbuktatnák Thatchert.
EBBEN AZ IDEGES, FESZÜLTSÉGEKKEL TELI londoni .légkörben feltűnt a tudósítóknak Kohl visszafogottsága és nyugalma. Egyetértett a bonni vendég Thatcherrel abban, hogy az egységes Németországnak a NATO-ban kell maradnia, de láthatóan nem izgatta igazán a brit kormányfő ódzkodása az EK integrációs terveinek a gyors végrehajtásától. Thatcher változatlanul nem szorgalmazza a font hoz-záillesztését az európai monetáris rendszerhez, miközben Köhl arról beszélt, hogy célja a németkérdésben nem csupán a pénzügyi, gazdasági uniónak a megteremtése, hanem a politikaié is, következésképpen aligha képzelhető el, hogy London ezt a folyamatot, s vele a közösségi összeolvadást valóban feltartóztathatja. (Heseltine egyébként egészen más álláspontot, vagyis „európait” képvisel, s híveinek a tábora nőt-tön-nő.) Thatchernek eleddig visszakoznia kellett, mind a NATO modernizálásával kapcsolatban, egyelőre nem korszerűsítik a nukleáris rakétákat az NSZK-ban, mind az egységesülés hátráltatási kísérletében, hiszen Washington voltaképpen Kohl mellé állt, amidőn sürgetni kezdte a 4+2 értekezlet összehívását.	(B. M.)
A jeruzsálemi kormányzat nem rettent meg Bagdadtól
Nincs egy hónapja, hogy a katolikus templomokban felolvasták a püspöki kar pásztorlevelét, amely a híveket az első szabad választásokon való aktív részvételre szólította fel, kiemelve, ki-ki a lelkiismeretére hallgasson, amikor egy-egy pártra, illetve képviselő-jelöltre voksol. Az üzenet hallatád több keresztény ismerősöm elcsodálkozott: hogyhogy püspökeink nem a Keresztény-demokrata Néppártot, esetleg a Demokrata Fórumot vagy a Független Kisgazdapártot ajánlják híveik figyelmébe, hisz e két utóbbinak is jelentős keresztény erői vannak.
Az Igen című független katolikus folyóirat legutóbbi számának £>gyzetírója már-már blaszfémiának tartja, hány meg hány párt használta a kampány során Isten nevét, hány meg hány szervezet, mozgalom villogott a kereszténység egyetemes érvényű és értékű jelképeivel: a feszülettel, a kehellyel, a szent koronával.
Kereszténység és politika. Néhány hete egy ökumenikus báziscsoport résztvevői arról vitatkoztak: menedéknek tekintsék-e az egyházat, amelyben pillanatnyi megnyugvást remélhetnek a köznapok nyüzsgése elől, vagy olyan intézménynek, a hívők és a papság olyan közösségének, amely evilági	elhivatottságának
megfelelően, a keresztény éthosz alapján kiáll az igazságos társadalom építéséért, á demokráciáért, az egyéni és kollektív szabadságjogok érvényesítéséért. Egyetlen fiatalember ákadt, aki szerint el kell választani a politikát a hitélettől, a többiek egyértelműen úgy vélekedtek: az egyház nem vonulhat ki a közéletből, a kultusz szabadságának biztositá-' sán túl kötelessége fellépni szociális, egészség- és környezed védelmi kérdésekben, a kultúra bizonyos területem. A jézusi út követése nem szorítkozhat csak a templomra, a szigorúan vett hiteívek és parancsok betartására; a keresztény embernek életvitelével is példát kell mutatnia. Ami nehezebb, mint elmormolni egy Miatvánkot vagy meghallgatni egy kegyes igehirdetést..
A politika: a hatalom megszerzésének és megtartásának gyakorlata, mindennapos küzdelem, érdekharc, amelyben nem az etika normái az irányadók. Az első századok konzervatív római polgárai nem véletlenül jutottak arra a meggyőződésre, hogy a kereszténység bomlasztja az államot és a társadalmi rendet, mivel _ az alakuló egyház képviselői — már Pál apostoltól fogva — élesen és lankadatlanul ostorozták a római életformát, az egyeduralmat, a széthullófélben lévő birodalom finoman szólva laza erkölcseit. De Nagy Konstantin uralkodása óta ez a hang mind halkabbá vált: ezerhétszáz éve a keresztény egyházak szinte mindig és mindenütt a fennálló politikai hatalom oldalára szegődtek. Kivételek persze, voltak és vannak: személyek, országok, történeti fordulópontok. De nem lehet nem észrevenni a történelmi egyház abbéli törekvését, hogy intézményesen is jelen legyen az adott társadalomban, s lehetőleg részt kapjon a köz.vetlen irányításból. Vagy, ha erre nincs mód, akkor legalább ne lépjen föl ellene. Ez történt nálunk az elmúlt négy évtizedben. Az 1948jban és 50-ben kötött egyezményekkel a keresztény felekezetek tulajdonképpen lemondtak szociális, Oktatási, kulturális, jogvédő, s egyéb funkcióikról, csakhogy a legfontosabbnak, a szentségek, illetve sacramentumok kiszolgálásának, az Istentiszteletek megtartásának — tehát liturgi-
kus kötelességüknek — eléget tehessenek. Csakhogy ily módon $z egyház elveszítette hitelét :	a kultusz gyakorlása
üressé válik, ha mellette nem élhet szabad keresztény életet a hívő állampolgár. Nem alakíthat spontán közösségeket és egyesületeket, nem járathatja hittanra gyermekét, nem fejtheti ki meggyőződését a tömegkommunikációban. Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy — különböző szociológiai felmérések szerint — a népességnek csaknem fele (46-48 százaléka) hisz Istenben és a túlvilágban, de alig 13-15 százaléka vesz részt rendszeresen a liturgikus cselekményekben.
„Igen, az egyház politizál — mondta egy beszédében Jean-Marie Lustiger, Párizs érseke. — A polgári társadalom szövedékét szétziláló gazdasági világban az egyház hatékony segítséget nyújthat ahhoz, hogy a nemzetek . szolidárisak maradjanak egymással, az egyéni érdekek háttérbe szoruljanak, ►►új életformák* honosodjanak meg. Továbbá az egyháznak nyilvánvalóan el kell ítélnie a terrorizmus terjedését, bárhonnan induljon is ki ... Végül az egyház a népek és államok közti fegyveres erőszak öngyilkos játékával szemben a politikusoknál hatékonyabban járulhat hozzá, hogy azok az emberek, akik félelemből és rettegésből már nem mernek hinni, kölcsönösen becsüljék egymást, és békét kössenek.”
Ezek már-már végletes, egyrészt spirituális, másrészt nagyon is konkrét szerepkörök. De milyen funkciót töltsön be a kereszténység a kiteljesedő demokráciában? Véleményünk szerint — s ezzel a legtöbb hazai felekezet vezetői egyetértenek — az egyház, mint intézmény ne vegyen részt közvetlenül a politikai küzdelemben, értékeinek védelmét és képviseletét bizza a híveire. De ne irányítsa ezeket a pártókat, s ne vállaljon felelősségeit a pártvezérek és képviselők tetteiért. Gondoljunk Heinrich Böllre, aki nem egy regényében és esszéjében bebizonyította, hogy a nyugatnémet keresz-ténydemokrácia lényegében véve nem keresztény; a jézusi út követését propagandaeszközül használja fel — a hatalomért. És sikerült korrumpálnia jó néhány egyházi vezetőt is.
Az a kérdés, Magyarországon szociálliberális vagy nemzetikeresztény kormányzat jön-e létre? — találgatnak a nyugati kommentátorok. Hazugnak tartom ezt a beállítást. Ne használjuk a nemzeti-keresztény szerkezetet az MDF, az FKgP és a KDNP esetleges koalíciójáról szólva sem, mert ez a jelző már lejáratódott a két világháború között. Itt valóban nemzeti megújulásra van szükség, amihez hozzájárulhat a keresztény hagyomány és eszmeiség, de a politikai irányvonal ettől nem lesz keresztény. A kereszténység: önzetlenség, önátadás, feltétlen szeretet a kötelező felelősségtudatban — s ezek az erények legfeljebb személyektől, kis csoportoktól várhatók el, politikai pártoktól és kormányzatoktól nem.
„Az állampolgárok feladata, hogy a politikai programok közül azokat válasszák ki, amelyek az észhez és az erkölcsi értékekhez igazodnak — mondta az Európa Parlamentben It. János Pál pápa. — Az állam hivatása arra ügyelni, hogy en-'nek vagy annak a hátrányt szenvedő társadalmi csoportnak a keserűségét vagy türelmetlenségét orvosolja.” Bizony, közös feladat ez az utóbbi is addig feltétlenül, amíg a demokratizálódó társadalom végleg meg nem találja önmagát — a történelemben.
Bálint B. András
Bagdadból jelenti a Reuter: Iraknak nincs szükséges atomfegyverekre, mivel hatékony ve-gyifegyver-arzenállal rendelkezik, s egy nukleáris fenyegetésre azzal válaszolna. Ezt jelentette ki hétfői rádióbeszédében Szaddám Húszéin iraki elnök.
Az államfőnek ez volt az első jelentősebb nyilatkozata azóta, hogy a múlt héten a londoni repülőtéren Bagdadnak címzett, nukleáris eszközökhöz is használható detonátorokra bukkantak. Szaddám Húszéin ismét cáfolta az iraki atomfegyver-fejlesztésről szóló híreszteléseket, s figyelmeztette Izraelt: ha bármit is megkísérelne országa ellen, válaszul Irak a zsidó állam felét „tűzbe borítaná”. (Izraeli gépek 1981-ben épp az esetleges atomfegyver-program megakadályozására bombázták le a Bagdad közelében épülő iraki atomerőművet. Rafael Ejtan tábornok, az izraeli hadsereg akkori vezérkari főnöke hétfőn kijelentette:	Izraelnek
adott esetben újabb megelőző támadást kellene végrehajtania.)
Moszkvából jelenti az MTI: Tárgyalásokat javasolt Moszkvának a köztársasági jog státusáról hétfőn a litván parlament elnöke, válaszul Gorbacsov szombati felhívására. Vytautas Landsbergis továbbra is kitartott Litvánia függetlensége mellett.
Az üzenet, amelynek szövegét a litván parlament Juttatta el az MTI moszkvai irodájához, egyebek között hangoztatja, hogy a litván nép éppen Gorbacsov de-mokrataikus politikája és kezde-
Az iraki elnök egyébként beszédében elmondta, hogy országa az iraki—iráni háború utolsó szakaszában fejlesztette ki korszerű — két összetevőből álló — vegyi fegyverét. Az abból felhalmozott Iraki készlet nagyságát csak az Egyesült Államok és a Szovjetunió potenciálja múlja felül.
Izraelt nem félemlítík meg Szaddám Húszéin iraki elnök fenyegetései, de megteszi a szükséges ellenintézkedéseket — jelentette ki Avi Pazner, az Izraeli miniszter-elnök tanácsadója. „Izraelnek nincsenek támadó szándékai senki ellen sem, de már eddig is kellőképpen bebizonyította, hogy képes megvédeni magát és nem enged az ilyen fenyegetésekkel való zsarolásnak” — mondotta Avi Pazner. •
Felelőtlen és felháborító az az iraki nyilatkozat, hogy izraeli támadás esetén mérges gázt vetnének be — jelentette ki hétfőn -az amerikai külügyminisztérium szóvivője.
ményezésel láttán vélte úgy: eljött az ideje a litván függetlenség helyreállításának. Ezt Litvániában nem titkolják, hiszen tavaly augusztus óta többször is megfogalmazódott a nagy nyilvánosság előtt ez a törekvés.
Landsbergis szerint „a litván parlament elnöksége felfigyelt arra, hogy a szovjet kormány kész tárgyalni a litván rendele-lek és határozatok jogosságáról” a szovjet alkotmány tükrében. Litvánia képviselői szintén készek
a tárgyalások, a párbeszéd megkezdésére bármilyen szinten a szovjet kormánnyal vagy annak képviselőivel.
Az üzenet, amely külön is hangoztatja. hogy Litvánia lépésével nem kíván kárt okozni sem a Szovjetuniónak, sem a peresztrojka politikájának, a továbbiakban így fogalmaz:
„Ma, amikor erősödik a szovjet katonai nyomás Litvániára, amikor a fiatalembereket még a Vöröskereszt védelmét élvező házakból is elrabolják és visszaviszik őket alakulataikhoz, Litvánia népe és kormánya ismét a Szovjetunió és Litvánia népeit éi intő kérdések megtárgyalását javasolja a Szovjetunió kormányának.” Az üzenet szerint Litvánia bármilyen szinten kész tárgyalásokat kezdeni a szovjet kormánnyal vagy annak képviselőivel. Landsbergis ugyanakkor egyértelműen Moszkva értésére adta azt is, hogy Litvánia nem enged a függetlenségből.
Londonból jelenti az MTI: A szombat esti és vasárnapra virradóra London belvárosában kirobbant „fejadó”-ellenes zavargások őrizetbe vett résztvevői közül hetven ellen hétfőn vádat emeltek, további 270 letartóztatottat óvadék ellenében szabadon engedtek, őket később állítják bíróság elé. Az erőszakcselekményeket mindegyik párt megbélyegezte, a munkáspárti ellenzéknek címzett kormányzati vádaskodások nyomán azonban megindult a felelősség körüli politikai iszapbirkózás Londonban.
A hétfőn bíróság elé állított hetven tüntető ellen , az 1986-os közrendvédelmi törvény alapján emeltek vádat. Ennek értelmében maximálisan tízévi börtönbüntetés is kiszabható, amennyiben „tucatnyian, vagy ennél többen csoportba tömörülve, közös cél érdekében erőszakcselekményt követtek el, illetve erőszakkal fenyegetőztek, előre megfontolt szándékkal vagy anélkül”. Vasárnap egyébként további letartóztatásokra került sor, amikor a belvárosban keletkezett károkat szemléző Dávid Waddington belügyminiszter a „nem tudunk és nem fogunk fizetni” jelszót kán-táló tüntetők fenyegető gyűrűjébe került.
Mind Neil Kinnock munkáspárti vezér, mind helyettese, Roy Hattersley „árnyék-belügyminiszter” élesen kikelt a békés tüntetést véres zavargássá változtató szélsőséges elemek ellen. Waddington belügyminiszter azonban — Thatcher asszonyhoz hasonlóan — hétfőn ismét a Munkáspártot tette felelőssé a Trafalgar téri fejadóeHenes nagygyűlés elfajulásáért.
Luxemburgból jeleijti az MTI: Az Európai Közösségek 12 országa napirendre tűzi a közép-kelet-európai országok vonatkozásában a vízumkényszer kölcsönös eltörlésének kérdését, de erről először csak néhány ország visszonyla-tában lehet szó, és a politikai döntés előtt az úgynevezett rodoszi csoportnak meg kell vizsgálnia a biztonsági vonatkozásokat — ez vált ismeretessé a közösség külügyminisztereinek hétfői, luxemburgi tanácskozása nyomán.
Az MTI tudósítójának tájékozott forrásokból szerzett értesülései szerint az NDK, Csehszlovákia és Magyarország tekintetében
A litván törvényhozás hétfőn egyébként megkezdte a testület által Gorbacsovnak adandó válasz vitáját, amely feltehetően kedden fejeződik be. Egyúttal kinevezte a köztársaság gazdasági miniszterét és legfőbb bíróját.
A szovjet parlament két háza közben hétfőn különnkülön megtartott ülésein elfogadta a nemzetiségi jogegyenlőség megsértéséről és a Szovjetunió területi egységének erőszakos megbontásáról szóló törvényt.
Az új törvény lehetővé teszi, hogy a jövőben ne csupán egyes , állampolgárokkal, hanem „egyesülésekkel” (vagyis különféle szervezetekkel) szemben is eljárjanak. amennyiben bebizonyosodik, hogy a nemzetiségek egyenjogúsága ellen vétettek, vagy a ^Szovjetunió területi egységének megbontására tettek erőszakos kísérletet. Ez utóbbi kitétel megfigyelők szerint egy fegyveres úlon véghezvitt kiválást hivatott szankcionálni.
ltóma és Bonn a példa
A tizenkettek megfontolják, eltöröljék-e a vízumkényszert
A Thatcher-kormány több minisztere, a konzervatív bulvársajtó kórusától kísérve, követelte, hogy Neil Kinnock vonja meg a Munkáspárt alsóházi képviselő-csoportjának tagságát attól 'a harminc parlamenti képviselőtől, aki támogatásáról biztosította a fejadó fizetését megtagadó polgári engedetlenségi mozgalmat.
„A tiltakozás méretei, a zavargások, a tömeges polgári engedetlenség kibontakozása és a mid-staffordshire-i pótválasztás kimenetele, a konzervatív szavazók tömeges átpártolása az ellenzék oldalára, már-már pánikhangulatba kergette a kormánypártot” — állapította meg hétfői elemzésében’ a Financial Times. Az üzleti körök mértékadó lapja szerint „a fejadó eredeti vonzereje az volt, hogy brutalitása ellenére roppant egyszerű. De a recept nem vált be, a kormány hazárdjátéka kudarcot vallott. A konzervatív stratégáknak rá kellett döbbenniük, hogy ha nem cselekszenek sürgősen, akkor a fejadó miatt elveszíthetik a következő választásokat”.
A The Guardian kiemelte, hogy néhány száz szélsőségestől eltekintve a Trafalgar téri nagygyűlésen törvénytisztelő állampolgárok tízezrei békésen adtak hangot felháborodásuknak. „A betört kirakató boltok tulajdonosai üvegest hívhatnak, a másik katasztrófára, a fejadóra azonban nincs ilyen gyors gyógymód. Az egyszer már kimondott elveihez ragaszkodó Konzervatív Párt figyelmen kívül hagyta a (fejadóvál kapcsolatos) jelzéseket. Ennek az árát kell most megfizetnie” — írja a The Guardian.
veszik fontolóra először a vízum-kényszer' részleges vagy teljes feloldásának lehetőségét.
Franciaország több biztonsági kérdést vetett fel, így például szükségesnek tartja a közösségben nemkívánatos személyek listájának összeállítását, továbbá arról való megegyezést, hogy amennyiben egy közösségen kívüli állampolgár egy másik közösségi ország területéről lép be a közösség valamelyik országába, és ott nem kívánatos, akkor visz-sza lehet küldeni az eredeti országba, ahonnan jött.
Ilyen és hasonló meggondolá-
Tárgralnsoknl és függetlenséget
A vilniusi parlament fogalmazza a választ Gorbacsovnak
Letartóztatások, vádemelések
Az angol sajtó szorgalmazza a fejadó eltörlését