﻿79. szám
ALAPÍTOTTA:
Erctorok
PETHŐ SÁNDOR
Döntés Moszkvában
A szovjet elszakadási törvény nehezíti a kiválást
A román kormányfő ismételten elutasította a kolozsvári magyar egyetemet
A külpolitikai helyzet
A LITVÁN VÁLSÁG TÁRGYALÁSOS RENDEZÉSÉTŐL, a vilniusi vezetőkkel való párbeszédtől nem zárkózik el Moszkva — jelentette ki Gorbacsov elnök szóvivője, Arkagyij Maszlennyikov, aki ilyen minőségében először tartott sajtóértekezletet. A szóvivő azonban azt is világossá tette, hogy a vezetés csak a szovjet alkotmány alapján tartja elképzelhetőnek ezeket az eszmecseréket. A nemzetközi hírösszefoglalók élén viszont éppen az alaptörvény módosítását firtató nézetek kaptak vezető helyet. A szovjet parlament ugyanis a tagköztársaságok kiválásának a módját vitatta meg. Ennek a lényege, hogy az elszakadást népszavazásnak kell kimondania, kétharmados többséggel, és ezt követné igenlő többség után, egy ötéves átmeneti időszak.
A vezető kremlinológusok szinte egybehangzóan vallották, hogy az új törvény kétségtelenül megnehezíti a tagköztársaságok önállósodását, meglehetősen elnyújtja azt, igaz azonban, hogy ezzel együtt világos jogi utat garantál. A litvánok esetében mindez pedig azt jelentheti, hogy csökkennek Vilnius esélyei. Már csak azért is, mert Gorbacsov immár a világ közvéleménye előtt is bizonyítékát adja annak, hogy elfogadja az önállósulás lehetőségét, még ha azt a lehetetlenségig meg is nehezíti, de, mert létezik az alkotmányos út, ezért a litvánok most már még kevésbé számíthatnak az önmaguk által kikiáltott függetlenségük hivatalos nyugati elismerésére. A litvánkérdés természetesen napirendi pont lesz a ma kezdődő Sevardnadze—Baker-tárgyalásokon is Washingtonban. Ugyanakkor a témát inkább erőltetni óhajtó amerikai külügyminiszter volt az, aki az előzetes beha-rangozókban maga hangsúlyozta, hogy. a Baltikum csak egy lesz a sok mégvitatandó tárgy között, hiszen tiztázni kell a júniusra várt csúcstalálkozó előkészítését, a kétoldalú kapcsolatokat, valamint a nemzetközi helyzet is alaposan ad vitatémát.
AZ IRAKI ELNÖK VEGYIFEGYVER-FENYEGETÉSE ismételten Bagdadot emelte a nemzetközi figyelem középpontjába. A hét végén a londoni repülőtéren lefülelt nukleáris detonátorszerkezetek miatt foglalkozott a sajtó Irakkal, azt latolgatva, vajon a Bagdadba szánt szállítmány azt jelenti-e, hogy Szaddam Husszein rendszere kiheverte az 1982-es izraeli légitámadást atomreaktora ellen, ismételten olyan helyzetbe került, hogy képes atombombát előállítani. Az iraki elnök hétfőn azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy Izraelt vegyifegyver-támadással fenyegette meg. Samir miniszterelnök azonnal jelezte, hogy országa „tudja, miként védelmezze meg magát".
Az izraeli lapkommentárok azonban úgy vélik, komolyan kell venni a fenyegetést. A nemzetközi sajtóban elkezdődött elemzésáradat pedig ismételten a nukleáris proliferáció kérdését boncolgatja, sorolva azokat a tényezőket, amelyek megnehezítik az atomfegyverek elterjesztésének megakadályozását. A leginkább emlegetett indok az ellenőrzés technikai akadályain kívül, hogy a fejlődő világ kirekesztettnek érzi magát a versenyben, és az atomsorompót elrendelő egyezményt égy értékeli, mint amely ismét a fejlett—fejlődő szembenállást konzerválja. Már csak azért is, mert az eredeti egyezményben a nukleáris eszközökkel már rendelkező hatalmak arra kötelezték magukat, hogy minden erőfeszítést megtesznek e fegyvereik csökkentésére. A fejlődők szerint ez nem történt meg.
A nukleáris leszereléssel társítják egyes országok a vegyi fegyverek betiltását, mint ezt kedden Irak is tette a genfi leszerelési értekezleten. Hozzáférhetősége, kevésbé ellenőrizhetősége, és főleg olcsósága miatt nevezik a vegyi fegyvereket a „szegények atombombájának", amelyhez, úgy tűnik fel, a harmadik világ aspiránsai csendben vagy éppen nagy hangon, de ragaszkodni akarnak. Ez még inkább tragikussá teheti a regionális konfliktusokat, hiszen a két nagyihatalom mind kevésbé képes, és talán nem is óhajt ellenőrizni.	(T. J.)
Washingtoni tudósítónk telexjelentése
A litván kérdést is megvitatja Baker és Sevardnadze
Ügy gondoltam, talán okulásodra és mulatságodra szolgál nyájas olvasó, ha kiírom ide neked a Magyar Nemzetből az elmúlt 45 év során megjelent április 4-i vezércikkek legszebb mondatát. Ettől az elképzeléstől azonban — látva a televízióban az MSZMP választási záróműsorát — elálltam. Ugyanis mit viccelődöm én ott, ahol nemrég volt pártunk-kor-mányunk szellemi örökösei a felszabadulás, a szocializmus és az MSZMP eredményének tudják be a Tihanyi félszigetet és a díjnyertes bikát?
A későbbiekben azért néhány szép gondolatát idézem majd vezércikkíró elődeimnek, de a szépségek halmozásától eltekintek, hiszen valamennyien tudjuk, hogy „érctorkok harsogva zúgták a szélben felszabadítónk hősi nevét..Any-nyi biztos, az érctorok szerepé-
re, az április 4-i vezércikk megalkotására egy vezető napilapnál csak kiemelkedő személyiségek vállalkozhattak, mint ahogy kószorúzni és díszőrséget állni sem mehettek nyik-hajok. Szerencsémre én sohasem koszorúztaim, nem álltam őrséget és sohasem publikáltam vezércikket április 4-én; mindez hitelt érdemlően bizonyítja, hogy nyikhaj vagyok.
fíyikhajságom tart máig is; az első szabad választáson egy szűz dilemmáját éltem át: nem tudtam egyértelműen eldönteni, hogy fáj-e, de jól biztos hogy nem esett.
Itt állok most április 4-én, várva a második menetre, s csak egy dolgot tudok biztosan: az a világ, amelyben ötvenéves koromig éltem, amelyhez hasonultam, amely formálta személyiségemet — elvileg — véget ért. Véget ért, de olykor úgy érzem, hogy engem, mint szellemi lényt, a néppel együtt, amelyhez tartozom, tökéletesen kifosztott, s normális valómból kiforgatott.
Az a rend, amely így vagy úgy, de 1945. április 4-én — hétesztendős koromban — szerveződni kezdett körülöttem és bennem, a 45 esztendő során mélyen átjárt, legyöngített és megalázott, mint egy betegség, olyannyira elnyomorította öntudatomat, hogy egy ideig lelkem legmélyén is hajlandó voltam kezdetét felszabadulásnak nevezni.
Irgalmatlan dolog ez, még akkor is, ha hitem sohasem volt teljes, s egyre mardosóbb kétség járta át: rákényszerültem, hogy elfogadjam az árnyékvilágot, a szabadság szóval pimaszul visszaélőt; elfogadtam a látszat társadalmi törvényeket, s a valódi törvényt semmibe vevő álbölcsek uralmát, belementem egy olyan igazság-osztásba, ahol Révai és Lukács György, Rákosi és Kádár János, Sztálin és Lenin között lehetett választani. Április 4-e kötelezett rá, hogy döntsék a
nacionalizmus és internacionalizmus ügyében, s ne vegyem lelkemre, hogy magyar vagyok. A felszabadító hatalom aurája sokáig úgy vett körül, hogy nem éreztem Jézus hatalmát, már-már elhitették velem, hogy a keresztre feszített alak: madárijesztő.
Iszonyú fertőzésen estem át, április 4-e szabadsága majdhogynem elölte a lelkemet.
Másrészt pedig: ebben a szabadságban jó későn vettem csak észre, hogy elmebeteg intézményrendszerben élek, ahol az az okos, aki hülye, a bum-bumyák tör fel elitnek, s az önzés kisajátítja a közösségre törekvést.
Hidd el, ó, nyájas olvasó, ez a 45 év alaposan betett nekünk: nekem, neked, mindany-nyiunknak. De nem úgy ám, ahogy nagyvígan és önérzetesen gondolod; nemcsak elnyo-
mott, kizsákmányolt, megalázott, hanem elsősorban hasonlított önmagához, benned és bennem valósította meg eszményeit, átprogramozott, mint vírus a sejtet — azt hiszed, te magad vagy, s esetleg egy idegen, még mindig bolsevik akaratnak engedelmeskedve cse-lekszel(m).
E defektus miatt vagyunk tele előítélettel, a méltánytalanság érzésével és haraggal, mohósággal és türelmetlenséggel. A kérés most ugyanaz, mint amit József Attila több mint fél századdal ezelőtt leírt: „Adj emberséget az embernek, / Adj magyarságot a magyarnak ...”
Hogyan?
Hogyan lehet szabadulni a kozmopolita (internacionalista) múlttól, a magyarkodás veszélye nélkül, miképpen óvhatjuk meg a pusztulástól „szép fa-junk”-dX (József Attila) az előítéletesség bélyege nélkül? S hogy lehetünk emberségesek nagymohó önzésünkben, és ostoba szegénységünkben?
Szorongva érzem: valóban „fel kéne szabadulni már”, létrehozni egy nyugodt, egyetértő országot, amelyben az, hogy magyar, és az, hogy szabad — nem szlogen, hanem valóság.
Nos, e túlságosan komollyá vált sorok után, halljuk nálunk komolyabb és bölcsebb szellemi elődeink szép mondatait.
Kezdjük egy verssel:
„Pirosán és könnyen, mint a hajnal,
Földingató, víg tankrobajjal,
Jöttek a szárnyas, víg szovjet fiúk... —
Forogj, élj, nevess: de szíved oda küldd,
Merre visszament a hősi
sereg,
A Grigorok, Effimovok,
Szergejek.”
1.	„Térképünkön kis kádacs-kák jelzik a gyógyfürdőket. A felszabadulás előtt tán félkezünkön megszámlálhattuk
hasznosított gyógyforrásainkat. Ma viszont, elsorolni is nehéz lenne, Hévíztől Sárospatakig vagy Makótól Báliig, azt a kincset, amit a feltörő ásvány- és gyógyforrások jelentenek. (Hát ha még azt is tekintetbe vennénk, hogy az ásványvizek a tőkés világ ártáblázatában csaknem a borral egyenértékűek.)" (1968)
2.	Ha visszagondolunk a 45-ös romokban heverő országra, tán azt is mondhatnánk „magyar csoda”. Berzsenyi szavaival: „Lélek és szabad nép tesz csuda dolgokat.” (Biz ám!)
3.	Ennek a huszonnégy évnek tartalma és jelentősége világ-nyi: A mi földünkön, a mi népünk életében megteremtődött, felépült, kiterebélyesedett a világ leghaladóbb társadalma.
4.	„A zászlódíszbe öltözött Budapest utcáin kígyóinak az
ünnepi fények, és a főváros fölött izzó fehéren lobog a félszabadulásunkat köszöntő történelmi jelkép: a Szabadságszobor. Letesszük eléje a felszabadítóink iránt érzett forró szeretet és hála koszorúit.”
5.	„A színpad hátterében vörös selyem drapérián Leniin, Sztálin és Rákosi Mátyás arcképe alatt a Szabadiság-szobor megvilágított mása áll.” (Díszpompa! Mi?)
6.	„A hazai körkép tehát vitathatatlanul megnyugtató még a jelentkező gazdasági feszültségek figyelembevételével is.” (1986) (Bölcs előrelátás.)
7.	„Hegyet mozdító cselekvési ereje csak az azonosulásnak lehet. Nem vezet eredményre, ha a műszaki és morális fejlesztés jelszavával csupán újmódi blokkolóórákat szerelünk a gyárak kapujára. Félszegség rág bennünk?”
Bár bennem kétségkívül félszegség rág, ezek után mégis meg kell alkotnom vezércikkem legszebb mondatát.
így hangzik: Bízzunk benne, hogy tényleg elmennek haza szerződés szerint.
Ez elég könnyen ment, gördülékeny is, de nem elég kerek és őszinte. Én ugyanis tulajdonképpen hálás vagyok, hogy a fasiszta iga alól...
Tulajdonképpen sajnálom, hogy így történt ez az egész...
Végtelenül sajnálom, hogy a „szabadság” szó számomra most már gyanús, bármilyen összefüggésben — „mert, hogy szálljon, bár kalitja már kinyitva, rabmadár is szegett szárnyon”.
Félszegség (és stíluszavar) rág bennem, de ki kell mondanom: gyanús számomra, minden győzelem, minden felszabadítás, és mindenki, aki forr radalmi módon — vagy arra hivatkozva — iszól és cselekszik.
Érctorkom végleg berefcedt.
Kristóf Attila
Washington, április 3.
Kritikus pillanatban érkezett meg kedd este az amerikai fővárosba Eduard Sevardnadze, aki szerdától péntek estig tárgyal James Bakerrel, s áz utolsó nap reggelén fogadja őt az elnök. A neves publicista, Jóm Hoagland nemes egyszerűséggel azt tanácsolja a Bush—Baker párosnak, kezeljék a szovjet külügyiminisztert a jó és rossz rendőr szerep-osztásban: a diplomata legyen a megértőbb a gorbacsovi litvánpolitika iránt (hiszen „a nagy hatalomösszpontosítás” ellenére sohasem volt gyengébb helyzetben), míg a belpolitikai hátországának morgolódására ügyelő államfő tudassa, hol is van a szakadék széle, ha netán Moszkvában még nem látnák. Végtére is, írja a The Washington Post nyugat-európai főtudósítója, „amennyire Gorba-csovnak kell aggódnia amiatt, ki veszítette el Németországot (és a birodalmat — teszi hozzá a The New York Timesban Flóra Le-wis), annyira aggódhat Bush is a várható választási téma okán: ki veszítette el Gorbacsovot?”.
Faggatták a hétfői sajtótájékoztatón a külügyi szóvivőt, mennyire lesz központi kérdés a
Baker—Sevardnadze tárgyalásokon Litvánia, s egyáltalán, mikor hozza szóba a State Department főnöke, mindjárt a kézfogás után, vagy megvárja, míg leülnek? Margaret Tutwiler „feltételezte”, hogy ez a téma már az első négy-szemközti eszmecserén terítékre kerül, hiszen Baker „azt vet fel, amit akar”, s hát namíbiai találkozójukon sem kerülgették a forró kását. De azért vannak egyéb fontos ügyek is — emlékeztette a tudósítókat a szóvivő.
Számon kérő konzervatívok
Már hogyne volnának. Elég csak Amerikából átpillantani Európába, ahonnan azt jelentik a lapok, hogy Bonn a Baltikummal szemben elsőbbséget ad a német egyesítésnek, Párizs és London pedig félti eddigi politikai befektetését Gorbacsovba. Gyaníthatóan főként e látvánnyal győzte meg az elnök azokat a konzervatív politikusokat is, akik farkasként rontottak be a Fehér Házba, számon kérni az óvatoskodást és az ódzkodást Litvánia azonnali elismerésétől, s a párost megértő
bárányként távoztak onnan. Legalábbis egyelőre. Mindenesetre a jól hallható morgásból még nem lett mozgalom, a szenátus elvétette a Helms-javaslatot, s helyette csupán „megfontolásra” ajánlotta az elnöknek a diplomáciai kapcsolatfelvételt Vilniusszal.
George Bush helyzetét kétségtelenül kényessé teszi „meghu-nyászkodása Peking előtt”, ami korántsem ment feledésbe, s rossz tánclépés esetén jóoskán fokozná a politikai vihar erejét. Viszont nagyban igazolta kormánya taktikáját — és a szeptemberi külügyminiszteri találkozón a Kremllel való együttműködés elszánt hívévé szegődött Bakert — az elmúlt fél év kelet-európai fordulata. Mindenesetre az amerikai közélet felelős tényezői tisztában vannak vele, hogy most nem engedhetik meg maguknak az öt éve tartó vita folytatódását a „Gorbi-hívők’ és „Gorbiban kételkedők” között, „ahhoz túl nagy a tét” — mondja Flóra Lewis is. Hiszen, amikor Bushtól Thatcherig naponta üzenik (mint pénteki levelében is áz elnök) Gorbacsov-nak, hogy lelje meg a békés megoldást a litván válságban, akkor nemcsak rendszeresen emlékeztetnek kormánytisztviselők és közírók a magyar 56-ra, aminek — az oktalan buzdítás és nyugati tehetetlenség kombinációjának — nem szabadna megismétlődnie, hanem azt a reformfolyamatot is mentenék — vele együtt —, amely a kelet-európai változásokat lehetővé tette, s amerikai megítélés szerint a baltiaknak is ígéretes A Fehér Ház felbőszültén cáfolta azt a képviselőt, aki úgy értelmezte az elnök zárt ajtók mögötti magyarázatát, hogy ha a litvánok és Gorbacsov közt kell választania, az utóbbi mellett dönt: éppen az volna a Bush—Baker taktika lényege, hogy ne kelljen — választani
Egyértelmű jelzések
Flóra Lewis meg is gyanúsítja, szőr mentén persze, a harciasko-dókat, netán a hidegháborúból való kikászálódást akarják elakasztani, amikor látványos, ám meggondolatlannak minősített lépésekre biztatják a Bush-kor-mányt. Hétfőn a The New York Times egyik ház! konzervatívja, William Safire ezt tagadja, s tőle szokatlan megértéssel kezeli azokat, akik Gorbacsov túlélését tartják most fontosabbnak: nem kétkedik jó szándékukban, nem tartja őket hidegvérű geopolitikai pragmatikusoknak, ami errefelé egyenértékű a megbélyegzéssel. Am ellenvetése sem érdektelen. Mi, Bush bírálói, úgy véljük — írja a publicista —, hogy valahányszor „a hosszabb távú jó érdekében igazolják a rövid távú rosszat, abból a hosszú távúból sohasem lesz semmi — s ami rosz-szabb, semleges álláspontra helyezkedve a szabadság és zsarnokság között, megrontjuk saját értékeinket”. Jobb lenne tehát „egyértelmű jelzéseket” küldeni Moszkvába, s nemcsak a Fehér Házból, hanem a Capitoliumből is, ám például Prágából, Varsóból vagy a Vatikánból is — tanácsolja Sáfire.
Vilniusból tehát egykönnyen lehet az a pont, ahonnan sarkaiból forgatják ki a világpolitikát. Márpedig a Bush-kormány Se-vardnadzét fogadva nem „válságtalálkozóra” készült. A mostani külügyminiszteri tárgyalások végére várták Washingtonban a júniusi csúcs időpontjának bejelentését, s arnak jelzését, hogy az idén valóban tető alá kerülnek a hadászati és európai haderő-csökkentési megállapodások, a német egységben elérendő nagyhatalmi egyetértés pedig körvonalazódik. A The Wall Street Journalnak