﻿Mag\ar Nemzet
Szombat 1990. április 7.
Lili. évfolyam
02. szám
ALAPÍTOTTA: PETHŐ SÁNDOR
Célegyenes
Formailag holnap zárul le az áj Magyarország politikai életének egyik legjelentősebb szakasza. Azzal, hogy a jövő hét elején — ismervén a szavazat-számlálás szeszélyeit, ki tudja mikor? — ismertté lesz a szabad törvényhozás pontos összetétele. Csak ebből derül majd ki végképpen, hogy ki alakíthat kormányt, és milyen esélyekkel. Mert élhettünk az elmúlt két hétben a százalékok bűvöletében, számolgathattunk, mégis az lesz a döntő, hogy melyik pártnak hány mandátuma lesz. A végeredmény nem vonatkoztatható el teljesen a listás eredményektől, de nem is függ tőlük. Az a százhetvenegy képviselő, akinek a kilétét csupán a vasárnapi második forduló deríti ki, ad választ a tényleges parlamenti erőviszonyokra.
Meglehet, a két vezető pártot csupán néhány százalék választja el egymástól, attól még a képviselőházi padsorokban, természetesen szövetségeseivel együtt, kényelmes és biztos többsége lehet. És elképzelhető a fordítottja is. A különbség olyan csekélyre csökkenhet, hogy kemény fejtörést , okozhat a kormányalakítás annak, aki a kabinet megszervezésére vállalkozik. Ez volt a magyarázata annak, hogy a közelmúlt napokban az ország koalíciólázban égett: kicsi vagy nagy, ki kivel hajlandó szövetségre lépni, magabiztos mi-niszFériumokkal rendelkezik majd, vagy lavírozni lesz kénytelen a mindennapi pártharcok zátonyai között? Valótlant állítana, aki azt mondaná, hogy tévedhetetlenül ismeri a közhangulatot. Miként az első forduló azt mutatta, hogy a demokrácia szabályai szerint a szavazók két nagy táborra szakadtak, ebben is nagyjából fele-fele arányban oszlanak meg a vélemények. Van, aki Magyarország közeljövőjét félti, és a biztonság, kiszámíthatósága végett egyfajta átmeneti nemzeti egységet, a két nagy együttműködését kívánná, mások szerint a biztos győztesnek meg kell adni a lehetőséget képességének a kipróbálására.
Szokás a nemzetközi tapasztalatokra hivatkozni. Csakhogy ebben a bőség zavarával küzdünk. Van példa elegendő a nagykoalícióra, pozitív és negatív értelemben egyaránt. Fölemelkedve a feladatok nagyságához, még ellentétes érdekű és érzelmű pártok is tudnak ösz-szefogni, lendülettel révbe tudják juttatni országok hányódó hajóját. Sokak szerint, most éppen erre lenne szükség. De akad eset arra is, hogy nem annyira a célok, mint inkább az eszközök eltérése miatt az ilyen szövetkezés keserves lehet, az energiák felőrlődhetnek a napi tennivalók ellentétes megítélésében, forrófejű szövetséges vetélytársak egymást igyekeznek lejáratni, a közös munka csatározásokba torkollik. Semmiképpen sem adhatunk tanácsot a jövendő miniszterelnökének. Az a böl-csebb, ha többségének ismert tudatában — lehet bár csekély vagy meggyőző az — szabad kezet adunk neki. Elvégre, az övé a végső felelősség.
Riaszt bennünket sok esetben a külföldi sajtó is. A minap a párizsi Le Figaro, a francia Negyedik Köztársaság rémképét idézte elénk, azt a csaknem másfél évtizedes időszakot, amelyben éppen a pártok szétaprózottsága, a közélet atomi-záltsága megbénította a kormányzást; futószalagon, néha csak hetekre, néha napokra alakultak és buktak meg a kabinetek, tartottak előrehozott, az alkotmányos rendet fölborító választásokat. Hát ezt kívánná Magyarország? — tette föl a költői kérdést a publicista.
Csakugyan költői a kérdés, mert mellőzi a leglényegesebb körülményt. Azt, hogy ennek a törékenységnek az alapvető oka nem a pártok széthúzása volt, hanem két háború — az indokínai, majdan az algériai —, és a nemzet náluk ebben oszlott meg. Ilyen tragédiával szerencsére nem nézünk szembe, ezért alaptalan bennünket a Negyedik Köztársasággal riogatni, mégha gazdaságunk állapota a Duna és a Tisza partjain kényszerhelyzeteket is teremt.
Mások, a mába vetítve Olaszországot állítják elénk, elrettentő példaként. Ott is szeszélyes a koalíció, a kétes érdekek gyakran váratlanul és hiábavalóan robbantanak kormányokat. A „csizmában” ez immár nemzeti szokás, de hát ezt követnénk? Alighanem ez is alaptalan aggodalom, és rossz hasonlat. Prosperáló, gazdag és szüntelenül gyarapodó államról van szó, amelyet a személyes ambíciók ütközése, a pártfrakciók gyakran kétségtelenül kicsinyes súrlódásai sem fékeztek a közjóiét növelésében, nemzetközi piaci helyzetének a javításában. Azért van ez, mert jóllehet gazdaság és politika nehezen elválasztható, a két szféra mégis külön működik, szabad teret adnak a piaci erők játékának. Bárcsak mielőbb elérhetnénk ezt az állapotot, és akkor szívesen vállalhatjuk akár az olasz viszonyokat is. Csakhogy még nem ez a tét, ezért nem kell félnünk Itália honi megismétlődésétől1.
Vég nélkül, tekintettel a világ gazdagságára, nem tekinthetünk külföldre, de egy minta még ide kívánkozik. Sok elméleti szakértő azon az állásponton van, hogy a legfontosabb a demokrácia, és érvényesülhet ennek bármilyen formája, a legtökéletesebbnek eddig azonban az angolszász kétpárti váltógazdaság mutatkozott. Az amerikai és a brit. Amelyben a nép kritikája úgy fejeződik ki, ha elégedett, bizalmat ad a régi csapatnak — lásd a tengerentúli republikánusokat, és a most éppen hanyatló, mégis évtizede kormányzó Margaret Thatchert —, ha gondokat lát, az ellenfelüket részesíti előnyben. Évszázadok óta zavartalanul működik ez, koalíció szóba sem jöhet, harmadik erőnek vagy erőknek éppen csak kiegyensúlyozó szerep jut. Meglehet, csakugyan ez volna az ideális, de hát egyelőre messze van tőlünk. Illetve nem zárhatjuk ki azt sem, hogy a jelenleg kialakuló két pólus, a két nagy irányzat ennek az előhírnöke, mégha a magyar társadalmi érdekek szétaprózottsága, és az ennek megfelelő pártszerveződés egyelőre nem látszik is éhbe az irányba mutatni. Ezért igaztalan a kis alakulatok vádaskodása, hogy a „nagyok’ szorították őket a peremre; nem a választási rendszer kétségtelen hiányosságai tüntették őket el, hanem a társadalom, a szavazók mondtak róluk ítéletet.
Bölcselkednii ma még lehet, de a holnapi eredmény tudatában holnapután már cselekedni kell. Politikusaink rátermettek, sok az államférfi is közöttük. Igazat szólnak a maguk meggyőződése szerint, de ma, amidőn elvetnek ilyen vagy olyan koalíciót, még nem mondták ki a döntő szót. Szavazatokat toboroznak, mert a tárgyalásokon erősebbek szeretnének lenni. Rajtunk múlik, hogyan adjuk ezt meg nekik. Ezért mindenképpen el kell mennünk voksolni, kinek-kinek a véleménye szerint. Ez a második forduló talán még döntőbb is az elsőnél, mert ez határozhatja meg, hogy milyen kormányunk lesz. Vagy milyen koalíciónk.
,	Várkonyi Tibor
Intenzív csMcselőkészítés
A május 30-i találkozóról tárgyalt Bush Sevardnadzéral
A közel-keleti kérdés a Vatikánban: II. János Pál pápa fogadta Arafatot
A külpolitikai helyzet
A SZOVJET—AMERIKAI PÁRBESZÉD változatlanul a nemzetközi sajtó érdeklődésének a homlokterében áll. A hírügynökségi jelentések egyöntetűen azzal hozzák összefüggésbe a Gorbacsov—Bush találkozó időpontjának az előrehozatalát és programjának a lerövidítését, hogy a szovjet vezetés figyelmét elsősorban o belső válság súlyosbodása köti le. Igaz ugyan, jegyzi meg például a Reuter, hogy Sevardnadze washingtoni eszmecseréje és a májusi csúcs újabb külpolitikai sikereket hoz Gorbacsovnak, ám a nagyihatalmi viszony témái — mint a leszerelés — meglehetősen elvontaiknak tűnnek a szovjet polgárok szemében, akik mindenekelőtt létfeltételeik romlása miatt aggódnak. Emellett persze, nyugtalanságot kelt a különböző köztársaságok elszakadási törekvése, s főleg a baltikumi helyzet. A litván függetlenség ügye, mint emlékezetes, Baker és Sevardnadze tárgyalásain is felmerült. Pénteken a szovjet külügyi szóvivő reményét fejezte ki, hogy az Egyesült Államok komoly és felelős hozzáállást tanúsít, és a litvánkérdés nem hat károsan a közelgő csúcstalálkozóra.
Nem kommentálta viszont érdemben Jurij Gremitszkih a litván törvényhozásnak Gorbacsov múlt hét végi felhívására adott válaszát, mindössze azt szögezte le, hogy a problémákat o szovjet törvények alapján kell megoldani. Arra a kérdésre pedig, hogy a szovjet tábornoki karnak Litvánia miatt támadt aggályai nem okoznak-e gondokat Gorbacsovnak a hadászati leszerelés folytatásában, a diplomata kifejtette: Moszkva a nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettségeinek megfelelően teszi meg lépéseit
A LITVÁN LEGFELSŐ TANÁCS ÜZENETE egyébként békülékeny hangnemben íródott, s jelzi: Vilnius kész dialógus útján megvitatni a helyi parlament által hozott, törvényeket mind a nemzetközi - jog, mind a Szovjetunió alkotmánya szempontjából. A levél mindazonáltal megjegyzi, hogy a szovjet fegyveres erők „önkényes akciói” nem tesznek jó szolgálatot a kibontakozásnak. A Litvánia által javasolt engedményeket Landsbergis elnök külügyi szóvivőjének londoni nyilatkozatából ismerjük. Eszerint Vilnius hajlandó elismerni a szovjet érdekeket a balti államokban, biztosítani a Szovjetunió számára az összeköttetést Kalinyingráddal, a haditengerészet számára létfontosságú baltikumi kikötők használatát, fenntartani a jelenlegi kétoldalú gazdasági kapcsolatokat, s megtartani a népszavazást a függetlenségről.
A litván miniszterelnök helyettese eközben a Corriere dél la Sera című milánói lapnak adott interjúban azt szorgalmazta, hogy a litván függetlenedési szándékokról is legyen szó Gorbacsov és Bush megbeszélésein. Ozolas konkrét eredményeket várna el a találkozótól. Ugyanakkor rámutatott: Vilnius megérti, a moszkvai vezetés fő gondja, miként ismerheti el a szovjet jog presztízsvesztesége nélkül, hogy Litvánia megtette, amit megtett. A megértésről, jóakaratról tanúskodó megnyilatkozások realitását egyébiránt jól tükrözi a litván Szociáldemokrata Párt egyik, a Moszkovszkije Novosztyi által megszólaltatott vezetőjének a kijelentése: akkor jön el a függetlenség, ha Vilniusba megérkezik Moszkva nagykövete. A hét vége kiemelkedő baltikumi eseménye, a lett kp pénteken kezdődött kongresszusa, amely mellesleg tovább élezheti a feszültséget, hiszen megfigyelők nem tartják kizártnak, hogy Litvánia és Észtország után itt is bekövetkezik a pártszakadás.
A VÁLASZTÁSOK HÉTVÉGÉJE e mostani. A világsajtó nemcsak a magyarországi voksolások második fordulóját követi megkülönböztetett figyelemmel, tovább latolgatva a koalíciós esélyeket. A jugoszláv tagköztársaságok köziül elsőként tartanak Szlovéniában szabad és demokratikus választásokat, amelyeken tizenkilenc párt jelöltjei indulnak. A választás kimenetele teljesen bizonytalan; a versengő pártok abban azonban mindenképpen egyetértenek, hogy Szlovéniának az eddiginél sokkal nagyobb önállóságra van szüksége — némelyikük a kiválást is sürgeti. Jellemző, hogy a Demokratikus Reformpárttá átvedletí helyi Kommunista Szövetség tiltakozott elsőként az ellen, hogy három nappal a voksolás előtt tett látogatást a köztársaságban a jugoszláv hadügyminiszter.
Ugyancsak kiszámíthatatlanoknak látszanak a görögországi, tíz hónapon belül immár harmadszor megrendezett választások. A legutolsó közvélemény-kutatások szerint a többség a pártok egyezségén alapuló, és valóban széles rétegekre támaszkodó koalíciós kormány létrejöttét kívánja. Peruban a terrorizmus és a hiperinfláció légkörében járulnak az urnákhoz a tízmilliónyi szavazásra jogosult polgár közül a bátrabbak, hogy megválasszák a leköszönő Garda elnök utódát. A kihirdetett ostromállapot körülményei közepette megtartandó első forduló valószínű befutója a világhírű író, Mario Vargas Llosa.	(V. L.)
Washingtoni tudósítónk éelexfelenéése
Van remény a csúcson szignálni a START-ot
Washington, április 6.
A tervezettnél jóval tovább tartó találkozóján Sevardnadzé-val, Bush elnök „létfontosságúnak” minősítette a szovjet— amerikai viszonyt, a litvánhoz hasonló „problémák” ellenére, s kifejezte szándékát, hogy a csúcsig leküzdik az akadályokat a START-szerződéshez, amit a vendég szerint Bush és Gorbacsov szignálhat is washingtoni tárgyalásukon.
Szakadó esőben sajtóértekezletet tartott a Fehér Ház kertjében Eduard Sevardnadze, aki a hetvenpercesre tervezett megbeszélés helyett két óra húsz percig
tárgyalt négyszemközt George Bushsal. A szovjet külügyminiszter derűsen és bizakodóan beszélt e találkozóról, és washingtoni tárgyalásainak kimeneteléről, ekként megelőlegezve a lapzártánk utáni „szabályos" sajtó-értekezletét. S jelezte:	a május
végi—júniusi csúcson Bush és Gorbacsov egy sor fontos kétoldalú egyezményt fog megkötni, és remény van arra is, hogy a hadászati szerződést — a még komoly technikai gondok ellenére — a két vezető elláthatja kézjegyével. Ekként az aláírására újabb csúcs esedékes. Később a Fehér Ház szóvivője sem zárta ki ezt a lehetőséget, ő is a „remény” kife-
jezést használta, s az elnök „céljaként” említette a szignálást, ám érzékelhetően óvatosabban fogalmazott, mint a vendég. Fitzwa-ter nagyobb nyomatékkai szólít a még megoldandó vitás kérdésekről, bár ő arra utalt a magyar idő szerint kora esti sajtótájékoztatóján, hogy a két külügyminiszter és a diplomáciai munkacsoportok zárótárgyalása is hozhat előrelépést. S a csúcs előtt még újabb megbeszélés tart James Baker és szovjet kollégája, értesülések szerint — mintegy a festői wyomingi találkozó viszonzásaként — a Fekete-tenger partján.
Fogadván Sevardnadzét, Bush elnök nagy nyomatékkai ismételte meg intését Moszkvához: ne próbálja erővel megoldani a litvániai válságot. Az amerikai államfő péntek délután, magyar idő szerint este, egy beszédében kitért a Sevardnadzéval folytatott eszmecseréjére, és közölte: a litván téma „kulcspont” volt a megbeszélésen, s ő újfent kiállt a litvánok önrendelkezése mellett, figyelmeztetve a szovjet vezetést, hogy „hátrányosan hatna” a két szuperhatalom viszonyára, ha Moszkva mégis erővel akarná megoldani e vitát. Márpedig — mondta Bush — egy sor egyezmény felé haladunk, nagy várakozással tekintek Gorbacsov látogatása elé, hiszen nagy szükség van a párbeszédre. De amint főnöke előtt már Fitzwater hangoztatta, a Bus'h-kormány „sürgeti a békés megoldást” a balti ügyekben, hiszen sohasem ismerte el ezeknek az államoknak az erőszakos bekebelezését. Sevardnadze a Fehér Ház kertjében azt hangoztatta, hogy „tiszta lelkiismerettel” szólhat a litván válság kezeléséről, a rend biztosítása kormánya kötelessége. S lévén szó szovjet „belügyről”, nem helyes úgy fogalmazni, hogy ő valamiféle „biztosítékot” hozott volna a Fehér Házba, ám a litván vitát „törvényesen" és ésszerűen kell megoldani.
A jelek szerint tehát nem volt szimbolikus jelentősége annak, hogy a Fehér Ház „rózsakertjében” rázza kezét érkező vendégével (és mosolyogva utasítván el a tudósítók bekiabált kérdéseinek
megválaszolását), George Bush tévedésből egy zárt ajtón próbált visszajutni az ovális irodába. Mintha nyitott moszkvai ajtókról kapott volna tájékoztatást Se-vardnadzétól, délután az elnök érzékelhető derűlátással ecsetelte a szovjet—amerikai viszony fontosságát — éppen e kritikus időszakban. így a Sevardnadze említette „nagyon tartalmas, gyümölcsöző” eszmecsere indokolt minősítésnek tűnik, hiszen utóbb a Fehér Ház szóvivője is hasonlóan fogalmazott. Fitzwater fontos eredményként említette, amiről Sevardnadze csak lehetőségként szólt: Moszkva „újra megfontolja” a közvetlen légi járatokat Izraelbe, a kivándorló zsidók odautazására. A szovjet külügyminiszter újfent előfeltételként szabta, hogy az emigránsok ne települjenek a megszállt területekre (és nem zárta ki Izrael elismerését sem).
A német egységtől Afganisztánig jószerivel minden terítékre került Buslh és Sevardnadze (Baker külügyminiszter, Scowc-roft nemzetbiztonsági tanácsadó és más kúlcsmunkatársak jelenlétében) folytatott megbeszélésen. A csütörtök esti Baker—Sevardnadze szűk körű vacsora után amerikai kormánytisztviselők úgy vélekedtek, „fejlődés" tapasztalható a szovjetek álláspontjában Németország NATO-tagságának fogas kérdésében. A Fehér Ház kertjében Sevardnadze „elfelejtette” említeni az ezzel kapcsolatos ismert moszkvai kifogást, és azt hangsúlyozta, hogy „mindenkinek elfogadható megoldást” kell találni. Mindenesetre az egységes Németországnak hozzá kell járulnia az európai stabilitáshoz. Fitzwater viszont azt fejtegette, hogy az elnök a németek atlanti kötöttségét ismét hangsúlyozta. Fontos megjegyzés a sajtótitkártól, hogy házigazda és vendég egyetértett a kelet-európai demokratikus változások folytatódásában. S délutáni beszédében Bush elnök végre elárulta, amit olyan lázasan találgatott huszonnégy órája az amerikai sajtó: a csúcs „főleg Washingtonban lesz”, ami egyéb helyszíneket persze korántsem zár ki.
Avar János
A PFSZ vezetője a katolikus egyházfőnél
Vatikánvárosból jelenti az MTI:
11.	János Pál pápa pénteken a Vatikánban fogadta Jasszer Ara-fat palesztin vezetőt, a PFSZ és a terület nélküli palesztin állam elnökét. Arafat harmadszor léphette át a Vatikán bronzkapuját: 1982-ben és 1988-ban már találkozott az egyházfővel.
A pénteki eszmecserén a palesztin kérdés, Jeruzsálem jogállása és a libanoni belső helyzet került szóba. Arafat kérte az egyházfőt, hogy vesse latba teljes erkölcsi tekintélyét és súlyát annak érdekében, hogy a szovjet zsidók tömeges bevándorlása révén Izrael ne változtassa meg Jeruzsálem és a megszállt arab területek népességi összetételét. Továbbá azért, hogy Izrael, eleget téve az ENSZ felszólításainak és határozatainak, vonuljon ki katonailag a megszállt területekről és Jeruzsálemből, a három egyisten-hívő vallás (keresztény, zsidó és iszlám) közös szent városából.
Arafat „rendkívül aggasztónak” minősítette továbbá a Szovjetunióból és a kelet-európai országokból tömegesen Izraelbe kivándorlók áradatát (évi 300 ezer fői. „Ez stratégiai veszély a palesztinok számára, és olyan tény, amely hátráltatja a béketárgyalások megindulását” — jelentette ki ezúttal is, mint már az olasz vezetőknek előző nap.
A Vatikán álláspontja évek óta az, hogy Jeruzsálemnek „nemzetközileg garantált jogállást” kell biztosítani, és elfogadhatatlan Izrael egyoldalú döntése, amellyel „örökre fővárosnak” kiáltotta ki a szent helyeket. De a PFSZ-szel sem ért egyet abban, hogy Jeruzsálem jogállását a közel-keleti nemzetközi konferencián rendezzék, hanem ettől független kérdésként kezeli azt.
A vatikáni szóvivő a mintegy félórás találkozó után hangoztatta: „Őszentsége ezúttal is olyan közel-keleti béke mellett szállt síkra, amely igazságos, és amelyben nem irányul fenyegetés senki biztonsága ellen, és tiszteletben tartják mindenki jogait.”
A vatikáni szóvivő nem nyilatkozott arról, hogy Jeruzsálem és a szovjet zsidók kérdéséről mi hangzott el a négyszemközti eszmecserén. A kiadott vatikáni közlemény „Arafat úr” fogadásáról beszél, vagyis nem említi a palesztin vezető tisztségét, ami arra utal: a kikiáltott terület nélküli palesztin államot a Vatikán nem ismeri el egyelőre.
Jasszer Arafat a vatikáni találkozó után sajtóértekezletén kö-, szünetét fejezte ki az egyházfőnek azért, hogy támogatja a palesztin nép jogaiért folytatott po-