﻿Ára:
tt.SO
forint
A területi listákon megválasztott képviselők névsora »
Magyar Nemzőt
1990.
április 11.
Lili. évfolyam
85. szám
ALAPÍTOTTA: PETHŐ SÁNDOR
MSelépö
Párizsi köszönet Kadhafinak
Érettségnek minősíti a világsajtó a magyar választóiknak azt a vasárnapi döntését, hogy kiegyensúlyozott parlamentet, kormányzati biztonságot adtak az országnak. Éjféltájra világossá vált, hogy alaptalanok voltak az aggodalmak a szétaprózottságról, a várhatóan kisszerű alkudozásokról, a többségi párt egyértelmű fölhatalmazást kapott a vezetésre. Ezzel, anélkül, hogy eltúloznánk, beléptünk a fejlett demokráciák közé, visszatértünk ahhoz a hagyományhoz, amelyet a háború után csupán az erőszakos bolsevik hatalomátvétel tört meg. Magyarország igazolta jó hírét: meg tudta őrizni a békés rendszerváltás erényeit, térségében a leghiggadtabban és legjózanabbul tett pontot egy korszak végére. Mert a leggyakrabban az tér vissza a nagy nemzetközi lapok hírmagyarázataiban, hogy a két fordulóval történelmi szakasz zárult le.
Megfontoltságnak értékelik az! is, hogy ezt a demokráciát hitelesíti az erős és megfontolt, szakszerű ellenzék jelenléte. Nem vitás — fűzik hozzá a megfigyelők —, hogy a miniszterekkel szemben a parlamenti padsorokban éber, a dossziékat jól ismerő képviselők néznek majd szembe, akik élve alkotmányos jogaikkal, tökéletesítik az előterjesztéseket. Megvannak hát a garanciák az olajozottan működő államvezetési gyakorlathoz.
Érdekes megfigyelni a honi és a külföldi megítélés bizonyos eltéréseit. Amit gyakran hajlamosak voltunk túlkapásnak, mértékvesztésnek minősíteni, a világ, főként a demokráciában járatos Nyugat a küzdelem természetes velejárójának tekintette, hiszen a tét nem volt kisebb a kormányzási jog megszerzésénél. Ellenfelével nem kíméletesebb a brit munkáspárti vagy a tory sem, ha parlamenti többségről van szó, ugyanúgy harcias a német szociáldemokrata és CDU-párti, a francia chiracista—giscardista vagy szocialista. Giscard d’Estaing villámlátogatásra Budapestre jött az MDF-et támogatni, miközben odahaza két éve mást sem hangoztat, mint hogy Mitterrand idős kora, elhasználódó szervezete miatt úgysem tölti ki hivatali idejét, „eltűnik” majd, és akkor ismét eljön az ő hajnala. Vajon ízlésesebb-e a mi „mélyütéseinknél”? Miképpen odakinn azt is természetesnek vélik, ha a vesztes ellenzék elismeri ugyan a vetélytárs győzelmét, de a maga kudarcát a szembenálló módszereivel magyarázza.
Hasonlóképpen hozzánk, a nyugati sajtóban is meglepetést keltett a két magyar választási forduló föltűnő ellentéte. Az első viszonylagos kiegyensúlyozottsága, a két vezető párt csupán néhány százaléknyi különbsége, a másodikban pedig az MDF földcsuszamlásszerű előretörése. De igazán meglepetés volt-e? Aki huzamosabb ideje ismeri a kétfordulós többségi rendszerek sajátosságait, az ebben is csak törvényszerűséget találhat. Talán kissé leegyszerűsítetten, az első menetben rendszerint irányzatok között választanak, a szavazók egy részének a szívéhez melyik áll közelebb, a másodikban ki-rekesztenek, kit szeretnének a kormányrúd mellett látni, és kit attól távolabb. Ennek a magyar érvényesülése kétségtelenül azt bizonyította, hogy szavazóink elfogadták az MDF
„nyugodt erő” jelszavát, mi több, hitelesebbnek tekintették Antall József egyéniségét ellenfeleinél, aminek döntő szerepe lehetett a végső verdiktben. Mert arra is rámutatnak a nemzetközi kommentárok, hogy jóllehet, a voksok egy pártot részesítettek előnyben, a kiválasztás nagy mértékben a jövendő miniszterelnök személyének is szólt.
Terjedelmesen jelen vannak az elemzésekben a külpolitikai vonatkozások is. Nemcsak abban az értelemben, hol lesz a helyünk Európában, hol kötünk ki a katonai tömbök és más szerződéses rendszerek között, milyen az esélyünk a brüsszeli Közösséghez való közeledésünkben. Most mintha az kapna inkább nagyobb hangsúlyt, miképpen alakulhat viszonyunk közvetlen szomszédainkkal. Elsősorban Romániával, a föllángolt és tragikus eseményekkel kísért nemzetiségi ellentétek miatt. Ha őszinték akarunk lenni önmagunkhoz, nem engedhetjük meg az elfogult értékelést. Rendszerint más szempont, hogy jogos sérelmeink fényében mi milyennek igyekszünk láttatni magunkat, és megint más, miképpen vélekednek a kívülállók.
A történelmi értékelés miatt sok a tévedés és a félreértés. Nem mellőzhetjük, hogy ezekben a hetekben több vezető világlap is a nacionalizmus veszélyét rakta a címoldalára. A tárgyilagosság is megkívánja, hogy föltárjuk, rengeteg a tájékozatlanság, a fölületesség, szándékainak félreértése, sőt félremagyarázása. Amikor a győztes alakulatról azt írják, hogy „nemzeti párt”, a legtöbbször a régi kategóriákban gondolkodnak, fölidézik a két háború közötti korszakot, mellőzve az azóta bejárt történelmi utat. Nem veszik mindenütt kellőképpen figyelembe, hogy a mai MDF, a világtekintélyre és elismertségre szert tevő nyugatnémet, olasz és egyéb vezető kereszténydemokrata pártok testvéralakulatának tekinti magát, modernnek és morális erőnek, így, ha bizonyos értelemben folyamatosság is, egyúttal megújulás.. Igaz, a mai világpolitikai viszonyokban gyakran Kohl kancellár magatartását is kétkedéssel figyelik, még azok is, akik atlanti szövetségeseinek vallják magukat.
De nem tehetjük meg azt sem, hogy ezeket az értékeléseket mellőzzük, nem hederítünk rájuk. Márcsak azért sem, mert immár nem egyetlen, bármilyen népszerűséget szerzett pártról van szó, hanem kormányzati tényezőről. Az új Magyarországot nemcsak aszerint minősítik majd, hogyan halad előre zilált gazdaságának építésében, társadalmának az átformálásában, hanem annak az alapján is, miként szerepel a világpolitikában, mindenekelőtt szomszédsági viszonyainak az alakításában. Alighanem ez lesz legkényesebb próbatételünk. Egyetlen pillanatra sem mondhatunk le igaz és jogos igényeink érvényesítéséről a határainkon túl élő magyarság védelmében, de ezt olyan megfontoltan, körültekintőn és higgadtan kell tennünk, hogy ne csak megnyerjük mások rokonszenvét, de meggyőzzük is őket ügyünk bizonyosságáról. A világ szimpátiával tekint ránk, de ugyanilyen gondossággal figyeli környezetünket is.
Várkonyl Tibor
Líbia közvetítésével túszokat engedett szabadon Abu Nidal
A nemzetközi kommentárok szerint Pozsony „nem volt túlságosan sikeres"
A külpolitikai helyzet
A POZSONYI HÁRMAS CSÚCSRÓL beszámoló, és azt értékelő tudósítások meglehetősen vegyes értékelést adnak a Hável—Jaruzelski Szűrös eszmecserékről. A hírösszefoglalókban pozitívumként tulajdonkeppen csak azt könyvelik el, hogy végül is létrejött a találkozó. A saját, új Kelet-Európa politikáját kereső Nyugat számára egyelőre csak az látszik biztos célnak, hogy a térségben újjáalakuló volt szocialista országok egyszerre legyenek belső berendezkedésükben stabilak és kiszámítható partnerek, ezzel párhuzamosan pedig olyan külpolitikát kövessenek, amely elsősorban is éppen a körzet egészének a stabilitását célozza. Ez utóbbit szolgálhatja mindenfajta regionális együttműködés.
Ezt a tényt elkönyvelve azonban a helyszíni beszámolók az együttműködés nehézségeire mutattak rá, és így — ahogyan a párizsi Liberation is megjegyzi — nem túlságosan sikeresnek értékelték a pozsonyi csúcsot. Az ellentétekről röviden hírt adó rádiójelentések főképpen a külpolitikai nézeteltéréseket emelték ki: a lengyelek és a magyarok, a házigazdákkal ellentétben nem óhajtottak elmélyedni Európán-kívüli kérdésekben, óvatosabban ítélték meg a Moszkvához való viszonyt is — ez különösen Jaruzelskire igaz —, másrészt a születendő egységes Németország létét is különbözőképpen szemlélték. Elsősorban Varsó szeretett volna e kérdésben egységes, inkább védekező jellegű „frontálláspontot” kicsikarni.)
Az eseményekről igen csalódottan beszámoló lengyel sajtó éppen azt kifogásolta, hogy Havel tízpontos programjából hiányzott a németkérdés világos felvetése. Varsóban az sem aratott tetszést, hogy a hármas együttműködés kibővülhetne az Adria—Alpok kezdeményezéssel, mert ezzel Lengyelország meglehetősen a peremre szorulna, netán teljesen „kirekesztődnék a földközi-tengeri kultúrkörből, és egy külön észak baltikumi tömbbe kerülne”. A tudósítók arra is emlékeztetnek, hogy a prágai fordulat idején Varsóban a magyarok nélküli kettős blokkot javasolták, Pozsonyban viszont kiderült, hogy Prága egészen más irányba tartja célszerűnek a kapcsolatépítést, miközben az is világossá vált, hogy németellenességével Lengyelország magára maradt.
A KELET-EURÓPAI STABILITÁS SZEMSZÖGÉBŐL elemzik a vezető lapok a magyarországi választások végeredményét is. Rendre megemlítik; a voksolás egyértelműen jelezte, hogy hazánk elutasítja a szélsőségeket, miközben a legtöbb kommentáríró immár igyekszik tompítani a választások győztesére, az MDF-re korábban ráaggatott nacionalista, antiszemita címkéken. Az első oldalas tudósítások fénykép kíséretében ismertetik Antall József életútját, és nagy terjedelemben idéznek a győzelmek utáni mérsékletre, összefogásra szólító nyilatkozataiból. Külön hangsúlyozzák a Nyugat-felé nyitást, a semleges-ségi indítványát, és természetesen a magyar hiteltörlesztések fennmaradására tett ígéretét, összességében biztató jövőt jósolnak személy szerint is neki, mint leendő miniszterelnöknek, valamint koalíciós kormányának éppen az elsöprőnek ítélt győzelem alapján.
Az értékelések szerint ugyanis a nagyarányú MDF-győzelem lehetővé teszi a stabil koalíciós kormány kialakítását. Eközben a lapok az ellenzékbe szoruló SZDSZ-ről sem megfeledkezve hangsúlyozzák, hogy létrejöhet a konstruktív — és nem kormánybuktató — oppozíció, így teremtve meg a demokratikus, és főleg működőképes parlamentáris rendszert, amely képes lesz a határozott, cselekvőképes kormány gazdasági programjainak az elfogadtatására. Ugyancsak szólnak a lapok arról, hogy a szocializmus jelszavával igen kevés szavazatot lehetett nyerni, de azt is megemlítik, hogy a radikálisabb SZDSZ-hez képest a magyarok többsége a mérsékeltebb reformokat valló MDF-t támogatta.
A lehetséges veszélyforrásokról szólva elsősorban arra utalnak, hogy a kormányzat színezetétől függetlenül igen nehéz gazdasági helyzetben van az ország. Szigorú intézkedésekre lesz szükség, és kérdés, hogy ezt vállalni tudja-e az MDF vezette kormány, és el is tudja majd fogadtatni elsősorban a lakossággal. Ugyancsak felvetődik több írásban is, hogy győztesként vajon meg tudja-e őrizni egységét az MDF, továbbá bizonytalanságot vélnek felfedezni a tudósítók a Kisgazdákkal létesítendő kapcsolatokban is, elsősorban e párt több vonatkozásban is „demagógnak” minősített nézetei miatt.	(T. J-)
Túsielengedés
„Humanitárius gesztus” Abu Nidaltól
Kairóból jelenti az MTI:	Az
„El-Fatah Forradalmi Tanács” nevű — a PFSZ-ből kivált, Abu Nidal irányította palesztin szervezet — kedden Bejrútban szabadon bocsátotta három túszát és mindhármukat átadták Francia-ország bejrúti nagykövetségén a francia hatóságoknak.
Reggel fél kilenckor két gépkocsi fékezett le a nyugat-bejrúti francia nagykövetséggel szembeni parkolónál. Egy nő és egy férfi, karján kisgyermekkel, kiszállt. Az autókban ülő öt fegyveres — közöttük ketten álarcban — azonnal továbbhajtottak ismeretlen irányba. Rondot ezredes, a francia kémelhárítás Pá-
rizsból Bejrútba érkezett képviselője odasietett a parkolóban ácsorgókhoz, hogy a tucatnyi vigyázó Szíriái katona szeme láttára gyorsan üdvözölje, majd bekísérje őket a követségi épületbe. A francia Jacquelin Valente 31 éves asszonynak, élettársának, Fernand Houtekinsnek (42) és a már a fogságban született lányuknak, a 25 hónapos Sophie-nak véget éri 882 napos kálváriája: az Abu Nidal-féle szervezet fogságában töltött közel két és fél év. Négy társuk viszont — a Hou-tekins-család tagjai — változatlanul elrablóik kezén van.
Máig tisztázatlan, hogy a belga Silco jachtot a Földközi-tenger
partjának melyik szakaszán és miként rabolta el 1987. november 8-án az Abu Nidaí-szervezet, az akciót az Arab Liga Ammanban kezdődött fontos csúcsértekezletére időzítve. Valente asszony — akivel együtt volt korábbi házasságából született két leánya is — 1987. decemberében már a fogságban szülte meg Sophie-t, majd tavaly tavasszal még egy ' ' gyermeket is, aki a meghalt.
Jacqueline Valente kél nagyobbik lányát — formailag a líbiai vezető Moamer el-Kadhafi felhívására — másfél évvel korábban, Bengáziban bocsátották szabadon. Belga és francia diplomáciai erőfeszítések, bizalmas tárgyalások után, öC nappal ezelőtt, a líbiai hírügynökség közölte: Kadhafi ismét „humanitárius gesztusra” hívta fel Abu Ni-dalékat. Ennek nyomán szabadultak most hárman.
Moamer el-Kadhafi líbiai vezető kedden üdvözölte az Abu Nidal-c,söpört humánus döntését, hogy az ő közbenjárására elengedte a francia Jacqueline Va-lente-t, annak belga barátját és kétéves kislányukat. A JANA hírügynökségnek adott nyilatkozatában a líbiai forradalom vezére egyben hangot adott annak a reményének, hogy „az európai és amerikai börtönökből hamarosan kiszabadulnak azok a közel-keleti és arab személyek, akiket politikai okokból tartanak fogva”.
HÍRMAGYARÁZATUNK
A túszelengedést követően a sebtiben megkérdezett közel-keleti szakértők egyelőre csak megérzéseikre hivatkozva latolgatták a történtek hátterében megbúvó okokat. Valamennyien abból az alapvető feltételezésből indulnak ki, hogy a túszszedők nem szokták elengedni a foglyaikat egyszerű emberbaráti okokból; nyilván egyezkedő tárgyalások húzódnak meg a háttérben. A legtöbb helyszíni beszámoló szerint többről lehet szó, mint egyszerű ellenszolgáltatásról azért a három Mirage típusú vadászgépért, melyeket Párizs végül is visszajuttatott Tripolinak. A francia külügyminiszter, Roland Dumas sietve dicsérte Kadhafi közbenjárását, és így feltételezhető, hogy
egy általánosabb francia—líbiai közeledés van a háttérben. Több szakértő egyébiránt azt is megjegyzi, hogy a szabadon engedés ellenére még mindig nincs megbízható hír arról, hogy a sajtóban oly sokat szerepelt Abu Nidal továbbra is az élők sorában van-e? Ugyancsak némi értetlenséget váltott ki, hogy Kadhafi miként tudott közvetíteni, hiszen az utóbbi időben arról számoltak be a hírszerzés adataira is hivatkozó szakírók, hogy a líbiai vezető immár „rosszban van" Abu Nidal csoportjával, sőt egyes források szerint ki is utasította őket az országból.
A részletek boncolásán túl, a túszkérdés szélesebb összefüggéseit vizsgálók viszont arra mutatnak rá, hogy Párizs — akárcsak korábban Irán esetében — ismét egyéni utat választott azzal, hogy úgymond alkudozott a terroristákkal. Ennek egyrészt az lehet a következménye, hogy a nagy nyugati partnerek megdorgálják majd Franciaországot azért, mert engedett a nyomásnak, és így esetleg bátorítja az emberroblókat. Ugyanakkor az akció sikere más kormányokat — elsősorban az Egyesült Államok kormányzatát — a közvélemény növekvő nyomásának tehet ki, mert minden ország — olykor bármi áron is — szeretné saját túszainak szabadságát kierőszakolni. A jelenlegi túszelengedés, valamint a márciusban tett iráni Ígéret — amely az összes nyugati túsz kiszabadulását helyezte kilátásba — azt is felveti, vajon mi indokolja a túszszedők, illetve az ezeket a csoportokat befolyásolni képes kormányok engedékenységét. Aligha egy-egy konkrét „adok-kapok” cseréről lehet szó, hanem sokkal inkább arról, hogy miközben a változó világpolitikai helyzetben a nagyhatalmi szembenállást immár nem tudják meglovagolni, kénytelenek saját regionális céljaik elérése végett megszerezni a Nyugat — a kelet—nyugati szembenállás győztesének — jóindulatát. Az e térségbeli törekvések között egyik első számú, ráadásul közös cél Izrael visszaszorítása, leginkább azzal, hogy a Nyugat továbbra is a palesztinokkal való kiegyezést támogassa, ezt erőszakolja ki az úí Peresz-kormánytól.
(t. j.)
Moszkvai íudúsííónk telexe
Az elnöki irányítás bevezetését sem zárta ki Gorbacsov Litvániában
Moszkva, április 10.
Kalandornak minősítette a litván parlament ténykedését Mihail Gorbacsov, aki kedden a 21. Komszomol-kongresszus küldötteivel találkozott. A szovjet elnök azt hangoztatta, hogy megpróbálják rávenni a litván vezetést, érvénytelenítse döntéseit. A probléma politikai úton történő megoldását helyezte előtérbe, ugyanakkor nem zárta ki az elnöki irányítás bevezetésének lehetőségét — abban a szélsőséges esetben, ha a helyzet „polgári konfliktusba vagy ellenállásba” torkollna.
Az elnöki irányítást az elnöki intézmény bevezetésével kapcsolatos alkotmánymódosítás teszi lehetővé. Talán nem véletlen,
hogy éppen kedden látott napvilágot a Pravdában a rendkívüli állapot jogi helyzetéről elfogadott törvény, amely többek között akkor is lehetővé teszi a rendkívüli állapot bevezetését valamely területen, ha az adott köztársaság legfelső tanácsának elnöksége vagy legfelső államhatalmi szerve nem járul hozzá. Ilyen esetben az elnöki döntést a szovjet parlamentnek kell a teljes taglétszám kétharmados többségével megerősítenie. A törvény 16. pontja kimondja: ha a rendkívüli állapot helyszínén az államhatalmi és irányítási szervek nem látják el megfelelően a funkciókat, a szovjet elnök ideiglenes elnöki irányítást vezethet be a szövetségi köztársaság szuverenitása-