﻿Péntek
ALAPÍTOTTA: PETHŐ SÁNDOR
OH ti í vik iil*h
Egy normálisan működő demokráciában a tagkönyvnek jobbára a képviselőválasztások után, a kulcspozíciók elosztásában, a parlament megoszlásában van szerepe. Hogy a megfelelő párttagság alkalmassággal párosuljon, az létérdeke az új kormánynak. Azon áll vagy bukik. Az önkormányzati választásokon, ahol a szavazók jobban ismerik a jelölteket, feltehetően a jártasság kerül előtérbe. (Bár a magánéletre kiterjedő személyeskedésnek is nagyobb tere van.)
Egy normálisan működő demokráciában a pártonkívüliség nem a hátrányos helyzetek egyike. Megjegyzendő, a múlt rendszerben sem volt egyértelműen az: a párttagot a demokratikus centralizmus önfeladásra kényszeritette. A koalíció felrobbantása után az ötvenes években a hatalom megteremtette a pártonkívüli bolsevik jogalmát, a pluralizmus sztálini értelmezésének a jegyében. E csoportot köz-tiszteletben álló nagytudású emberek, jobbára értelmiségiek, alkották. Csereviszonyban álltak a diktatúrával. Az hasznot húzott belőlük, ők hasznot húztak belőle. A pártállam presztízsét növelte, ha a színeiben hiteles emberek léptek fel külföldi tanácskozásokon, színpadokon. Kiállítottak, hangversenyeztek, gólokat rúgtak. Sikerüket politikai vezetőik a sajátjuknak tekintették. Az országon belül is vadásztak az egyetértésükre, az bármilyen halvány volt is.
A pártonkívüliek e felső csoportja sokkal többet engedhetett meg magának a párttagnál. Nagyobb szabadsága volt, bizonyos kérdésekben ellenvéleménye is lehetett. Saját törvényei, szokásai szerint élhetett. Ha erkölcsi felfogása megengedte, sápot is húzott szolgálataiért. Ingatlant, ingóságot. Kezdetben köz- és magángyűjtemények jeles darabjait privatizálta, sajátította el, úgymond „megmentette a pusztulástól”. Minthogy a hatalom birtokosai nem ismerték a műkincsek értékét.
A „pártonkivüli bolsevikok” egy része behódolt, — mindenben egyetértett —, egy része megőrizte korlátozott függetlenségét, és ismerve a dörgést, apránként növelte a szuverenitását. Mindinkább pártonkívüli lett és egyre kevésbé bolsevik. Egyébként ez a minősítés kompromittálóvá vált, egyaránt lejáratta az embert és a pártot, ezért kiiktatták a köztudatból. De a puha diktatúra is építette kapcsolatait a nem elkötelezett vezető értelmiséggel.
Ma — becslésem szerint — több a pártonkívüli, mint volt. Az összes pártnak kevesebb a tagja, mint amennyi az MSZMP-ből kilépett. Nem hinném, hogy egy normálisan működő demokráciában előnyös vagy hátrányos lehet a párttagság mellőzése. Az államirányítás felső szintjeit kivéve, ahol német kifejezéssel élve — tag-könyvvircsaft honol. A pártonkívüliség része a pluralizmusnak, egyik választás a sok közül. Itt és most azonban más a jelentősége. A tagkönyvmente-6ek nem egyívásúak. Több szempontból csoportosíthatók. Jelenleg a még és a már pártonkívüliek elválasztása dívik. Akik voltak, azokra érvényesek a demokratikus szabályok, akik lettek, azok esetén ez kérdéses. Az új pártonkívüliek szeretnék, ha nem különböztetnék meg őket a többiektől. Ez volt a számításuk. Azoknak, akiknek jó okuk volt, hogy távol maradjanak a nyilvános-
ságtól, azoknak, akik azért szakítottak a baloldallal, mert a szocialistákra rájár a rúd, és a „negatív kampány”, jobbára ellenük irányul. Ki azért akart észrevétlen meghúzódni a pártonkívüliek között, mert időre van szüksége ahhoz, hogy számot vessen önmagával és eligazodjék az új helyzetben. Ki azért, mert felháborította, amit az állampárt a nevében elkövetett. Ki sértődöttségében, mert nem váltották valóra reménye-
it.	Az sem tagadható, hogy az új pártonkívüliséget motiválja a kiábrándultság, a politikai csömör, a szellemi függetlenség igénye, és a félelem is. Az első vonalban több golyó érheti az embert. A lényeg azonban az MSZP-től való elhatárolódás. Ami az elhatárolódás második foka, mert az MSZP sem vállalja állampárti eredetét.
Az új pártonkívüliekre gyanakodik a környezetük. Eleve kétségbe vonják tisztességes szándékaikat. Azzal vádolják őket, hogy visszakívánkoznak a múltba, a pártállam védelmébe. De szemükre vetik hűtlenségüket is. Ök az új idők új disszedensei. Az MSZMP-ből kimaradók nem érzik jól magukat a bőrükben. Örökösen bizonyítanak. Némi helyezkedés, a szaktudás, a gyakorlat fitog-tatása még megbocsátható, elvégre féltik az állásukat. De némelyek a neofiták buzgalmával azt fejtegetik, hogy miért nem lehet megbízni a szocialistákban. „Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet.” Ám ez a pírok szegfűre nem Vonatkozik. Dörgölőznek a leendő hatalmasságokhoz. Minden ténykedésükkel azt bizonygatják, hogy a rablóból válik a legjobb pandúr.
Egyszer majd csak elrendeződnek a dolgok, és akkor kikit társadalmi hasznossága szerint ítélnek meg. A beszéd-őzön leapad, mert abból nem lehet megélni. Akkor megszűnik a régi és az új pártonkívüliek megkülönböztetése is. A régit nem azonosítják a csendes többséggel, sem a múlt rendszer ellenállóival. A passzív rezisztencia nimbusza eloszlik, mint a pártállam. Az új pártonkívüliség elveszti szooialista-ellenes színezetét, minthogy az többpártonkívüliség. Restaurá-ciós törekvések álcázására sem szolgál.
Egyébként, ahol választási pártok vannak, a tagsági viszony létének vagy nemlétének kisebb a jelentősége. A mi új pártjaink idejét sem emésztette fel a tagtoborzás, csak jelölteket állítottak, kopogtatócédulákat gyűjtöttek és híveket, ro-konszenvezőket, szavazókat szereztek. (Arról nem is szólva, hogy szponzorokat nyertek meg a kampány finanszírozására.) Az a fő kérdés, hogy hányán vettek részt a választáson, hányán nem. Ez pedig korántsem azonos a párttagok és pártonkívüliek megoszlásával. Hogyan gyűlt volna össze ennyi szavazat az első fordulón, ha a pártonkívüliek otthonmaradnak? Nyugaton, és remélhetően nálunk is, azt elemzik, hogy melyik párt, milyen társadalmi réteg, milyen korosztály, menynyi falusi, mennyi városi lakos bizalmát nyerte el. Ez határozza meg a kormány és az ellenzék programját nem a tagok száma. Nemegyszer azok döntik el a választások kimenetelét, akik minden politizálástól távol állnak, családi állapotuknál, életkoruknál fogva. A választás az a színjáték, amelyben a háziasszonyok és a nyugdíjasok is főszerepet kapnak. Következésképpen mind politikai runk megújulásra vár.
Kovács Judit
A nyílt pártvita kezdete lehet
Kizárták az SZKP-ból az ellenzék egyik vezetőjét
Bukarest megvonta a volt román király beutazási engedélyét
A külpolitikai helyzet
A „KÜLÖNLEGES VISZONYT” amely Washington és London kapcsolatát évszázadok óta jellemezte — és amelynek mai, kétségtelen fénykora a Reagan-érához kapcsolódott —, vették bonckés alá az amerikai és az angol sajtó, vezető publicistái azokban a beharangozókban, amelyeket a lapzártánk után kezdődő bermudai Bush—Thatcher találkozó elé írtak. A tudósítók megemlítik ugyan, hogy a cél elsősorban a jelenlegi nemzetközi helyzet főbb kérdéseinek a megvitatása, így a kelet-európai változásoké, a Nyugat kialakítandó stratégiájáé, a németkérdésé, a litván problémáé, mégis, egyelőre és leginkább a kétoldalú kapcsolatok alakulása foglalkoztatja a szakértőket.
Bush elnök hivatalba lépése óta megújuló lendülettel tart a vita, vajon véget ért-e London, és személy szerint is Margaret Thatcher kedvezményezett megítélése az óceán túlpartján. A kommentárok szerint igen, elsősorban azért, mert az új amerikai elnök számára a jelenlegi európai helyzetben már Bonn a fontosabb. Ráadásul felemlegetik Thatcher „hibáit” is. Így éppen azt, hogy az angol kormányfő későn és vonakodva reagált a német változásokra, továbbá igen komoly belpolitikai gondjai adódtak a fejadó 'bevezetéséhez való ragaszkodásával. A megszólaltatott kormányzati tisztviselők viszont úgy vélik, továbbra is a szoros kapcsolatoké a jövő. (Washington és London igen hasonlóan ítéli meg a kérdéseket, miközben Thatcher politikai rátermettségét sem kérdőjelezik .meg. Sőt, az egyik washingtoni külügyi tisztviselő szerint, ha netán londoni kormányfői pályafutása véget érne, „kiváló amerikai elnök .válhatnék” belőle. Egyébiránt éppen a németkérdésben tanúsított körültekintőbb thatoheri magatartás az, ami felé újabban maga Kohl kancellár is hajlik.
A Bermudákon a politikai megfigyelők szerint a német egyesítés menete .kulcstéma lesz, hiszen nemrégen Buslh Sevardnadzéval is erről tárgyalt, és az angol külügyminiszter, Hurd ugyancsak ezt a témát vitatta meg moszkvai eszmecseréin. Biztosra vehető, szóba kerül a szovjet külügyminiszter utalása arra, hogy Moszkva esetleg hajlékonyabb lesz a leendő egységes Németország semlegességét illetően. Ehhez kapcsolódik az a hír is, hogy Washingtonban nyilvánosan is elutasították azt a szovjet elképzelést, amely szerint Németország, amíg kialakul az új európai biztonsági rendszer, párhuzamosan lehet a NATO és a VSZ tagja. (Itt vagyunk kénytelen olvasóinktól elnézést kérni, mert lapunk szerdai számában a Valentyin Falintól származó indítvány téves címmel szerepelt. Természetesen a párhuzamos tagságot a Szovjetunió csak Németországra értette, és nem magára is.)
KELET-EURÖPA GAZDASÁGI TAMOGATASA állandó témája immár a világpolitikának. .Ezúttal a térségnek szánt amerikai segélyakcióért felelős külügyminiszter-ihelyettes, Lawrence Eagleburger ismertetései kaptak terjedelmes sajtóvisszhangot. .Egy nemzetközi ta-hácskozáson ismertette a diplomata azokat a konkrét feltételeket, amelyek alapvetők az amerikai támogatás kivívásában: a haladás a szabad választásokon alapuló politikai pluralizmus felé, a kommunista párt hatalmi kizárólagosságának a felszámolása a gazdasági reform útján, jelentős magánszektor, az általános emberi jogok tisztelete, beleértve a szólás- és utazási szabadságot, a jogot a kivándorláshoz, készség arra, hogy baráti kapcsolatot építsenek ki az Egyesült Államokkal. Eagleburger mondandójából az is kiderül, hogy a segélyezés differenciált lesz, és ismételten elutasította a nagyszabású Mar-’shall-terv lehetőségét. Szerinte az első lépésben az érintett országoknak intézményreformra van szükségük, .hiszen enélkül fel sem tudják használni a nyugati segítséget. Az is kiderült, hogy az akcióban elsősorban az amerikai magánszektornak kell a vezető szerepet játszania.
A MOSZKVAI PRAVDA ÍRÁSAI, a glasztnosztynak köszönhetően, illetve annak ellenére változatlanul komoly politikai érdeklődést keltenek. A lap csütörtöki számában ismertette részletesen Gorbacsov mondandóját a pártszakadásról. Mint az írásból kiderül, a szovjet elnök úgy vélte, a kb ezzel kapcsolatos nyílt levele nem a másként gondolkodók szétzúzására irányul, hanem éppen o párton belüli konszolidációra. Igaz, Gorbacsov azt is hozzátette, hogy a kapitalizmus restaurálását sürgetőkkel — ez lenne a Demokratikus Platform — nem tud egyetérteni. Gorbacsov azt is kijelentette, hogy a Szovjetunió feldarábolára véres polgárháborúra vezethet, ezért mindenképpen szükség van a föderáció megújítására.
A Pravdának egy másik írása, a pozsonyi csúcsot elemzi, megállapítva, hogy alaptalanok azok az aggályok, amelyek szerint egyfajta múltbeli szovjetellenes „egészségügyi védőzár” felállítása lenne a cél. A cikkíró azt is .megemlíti, hogy a három ország kísérletet tett az egymástól elidegenítő problémák feltárására, elsősorban a nemzetiségi 'kérdés kezelésére. Ez ,a kérdés volt a témája egyébként a moszkvai magyar kulturális központban tartott kerekasztal-beszélgetésnek is. Itt hívta fel a figyelmet Tabajdi Csaba .miniszterhelyettes arra a veszélyre, amelyet a nemzetiségi kérdéskör megoldatlansága okozhat a térségben.	(T. J.)
SZKP-tagok saját párt alapítását fontolgatják
% tallíni parlament törvényellenesnek minősíti az észtek szovjet hadseregbeli szolgálatát
Moszkvából jelenti az MTI: Kizárták az SZKP-ból Ilja Csu-bajszt, a párton belüli „Demokratikus Platform” egyik vezető személyiségét. A hírről csütörtökön a Moszkovszkaja Pravda hasábjain a kizárásról döntő moszkvai kerületi párttestület elnöke számolt be.
Az indoklás szerint Csubajsz pártszakadásra irányuló tevé-
kenységével érdemelte ki a fegyelmi döntést. Mint a kizáró határozatban megállapították, a „Demokratikus Platform” koordinációs bizotságának tagjaként olyan kijelentéseket tett, hogy új párt létrehozására törekszik. Ennek érdekében Csubajsz részt vesz a DP májusi kongresszusának előkészítésében is.
Figyelemre méltó, hogy a kizá-
rással szinte egyidejűleg jelent meg a Moszkovszkije Novosztyi hasábjain Ilja Csubajsz cikke arról a szándékról, amely szerint a párton belüli tömörülés tagjai talán még az SZKP XXVIII. kongresszusa előtt kiválnak a pártból, s megalakítják saját politikai pártjukat.
Azt, hogy Csubajsz kizárása nem lesz egyedi eset, hanem a párton belüli erők közötti harc nyílttá válásának kezdete lehet, jelzi az a levél, amelyet, két napja tett közzé az SZKP Központi Bizottsága. Ez ugyan a párton belüli szélsőségek mindegyike ellen harcot hirdet, de érdemben csak a Demokratikus Platform erői ellen igyekszik a felsorakoztatni a tagságot.
Moszkvából jelenti a DPA: Az észt Legfelsőbb Tanács által elfogadott egyik törvény megtiltja az észteknek, hogy katonai szolgálatot teljesítsenek a szovjet hadseregben. Az Edasi című észt lap csütörtöki száma szerint a balti köztársaság parlamentje törvény-ellenesnek minősítette a szovjet hadseregbeli katonai szolgálatot, „mivel Észtország esetében megszállt területről van szó”.
A tallinni parlament egyidejűleg érvénytelennek nyilvánította a moszkvai kormánynak az észtek katonai kötelezettségeire vonat-
kozó törvényeit. Kimondottan megengedhetőnek mondta ki viszont a katonai szolgálat megtagadását, valamint egy polgári szolgálat létrehozását. A lap szerint törölték az ide vonatkozó büntetőtörvényeket, a már elítélt szolgálatmegtagadókat pedig rehabilitálták.
Az elfogadott törvény értelmében az észt hatóságoknak „tilos támogatniuk bármiféle, a szovjet hadsereg által folytatott sorozást”. Mostantól a talinni kormány kizárólagos hatáskörrel rendelkezik annak meghatározása terén, hogy észt állampolgárok milyen feltétellel teljesíthetnek szolgálatot a szovjet hadseregben.
Az észt parlament felhívással fordult Mihail Gorbacsov szovjet elnökhöz: szolgáltasson igazságot, s Észtország nyerje vissza függetlenségét —, jelentette az AFP helyi sajtókörökből szerzett értesülés alapján. A felhívást valamennyi észt napilap pénteki száma közölni fogja írta a francia hírügynökség.
A felhívás megerősíti az észt Legfelsőbb Tanács március 30-i határozatát, amely törvényellenesnek bélyegezte a szovjet megszállást, és — átmeneti időszak meghirdetése mellett — kinyilvánította a független észt állam helyreállítását.
Washingtoni tudósítónk telexjelentése
A háromszög egyik csúcsa - Bermuda
Washington, április 12.
Felajánlotta, hogy megint átruccan az óceánon Washingtonba Margaret Thatcher, hiszen Londonban is tudják, hogy egy amerikai elnök nem teheti lábát Európába, még annak segélyére sem, csupán egyetlen fővárost felkeresve. George Bush azonban híresen udvarias ember, s számtalan óceánokon túli telefonbeszélgetései egyikén közölte a brit kormányfővel, hogy készségesen elrepül a Washingtonhoz igazán közeli Bermudákra. S ha a sok ott húsvétozó (és a szigetcsoport talán fő jövedelmét biztosító) amerikai turistával ellentétben nem tölti is ott e minivakációját, hiszen a pénteki lapzártánk táján esedékes sajtóértekezlet után már jön is vissza, az elnök a brit felségterületen csúcsozva Thatcherrel, viszonozta annak minapi Camp David-i vizitjét. A jövő csütörtökön pedig Francois Mit-terrandon a sor a csúcsudvariasságban, s ha ő legutóbb a franciák Karib-tengeri világában látta vendégül George Busht, most őt fogadják a Florida csücskénél lévő „karibi hangulatú” Key Lar-góban, a szigetecskék és hidak gyöngyfüzérének első szemében, amely történetesen egy Humph-rey Bogart-fi lm címét is adta.
Ennyi gálánsság és romantikus helyszín után csak természetes, hogy a nyugati világ vezetői a legfontosabb prózai témával foglalkoznak elsősorban: mi legyen a németekkel, s — velük — a NATO-val? Kedden átugorván Torotóba Mulroneyhoz, és előtte Genschert fogadva a Fehér Házban, Bush javába alakítja a közös nyugati politikát a hamarosan külügyminiszteri szinten folytatandó „kettő plusz négy” egyezkedésre Németország jövendő "külkapcsolatairól. A nagy alkudozás Moszvával már javában folyik. Az elnöki és külügyi szóvivő szerdán látványosan utasította el — pedig ezt nem szokás hivatalosan elő sem terjesztett javaslat esetén — Sevardnadze és Falin felvetését Németország kettős tömbtagságáról. Egy washingtoni kormánytisztviselő megjegyezte, hogy Moszkvának végre
be kellene látnia: „vesztett”, hiszen őt távozásra szólították fel szövetségesei, Washingtont pedig maradásra, vagyis „nem vagyunk egyenlő helyzetben”. Hogyne, a Bush-kormány kész keresni valamilyen tekintélymentő formulát GorBacsovnak, de nem enged a németek atlanti kötöttségéből, mert éppen az nyugtatja meg az európaiak túlnyomó többségét. Thatcherrel és Mitterranddal szilárd „hármakat” akarnak hát leültetni a szovjet negyedikkel szemben, különben feltételezik, hogy végül hajlandó lesz engedni, hiszen Moszkva diplomatái már többször megváltották: ők is tartanak a sehová sem kötött egységes német állam bizonytalan sodródásától.
Thatchertől és Mitterrandtól azonban azt várják amerikai megfigyelők, hogy megragadják az alkalmat, és sürgetik Busht Amerika európai szerepének újbóli megfogalmazására, hiszen a tavaly őszi már teljesen elavult a német és kelet-európai változásokkal. A tét: hogyan lehet csökkentett, de semmiképpen sem felszámolt katonai jelenléttel megőrizni és egyúttal módosítani is az Egyesült Államok atlanti vezető szerepét. Belenyugodva egyben a NATO „európaizálásába”, amit például az amerikai tábornok helyébe lépő ottani főtiszt is jelképezhetne a parancsnoki poszton. Nem kerülte el a washingtoni figyelmet, hogy a bermudai csúcspartner „száznyolcvanfokos” fordulatot hajtott végre a NATO-átépítés kezelésében: Thatcher hirtelenjében szorgalmazója lett annak, amit ő fékezett. Vagyis, ha a hatvanas évek elején elődje, MacMillan azzal játszotta el De Gaulle rokonszenvét, mért — egy baTamai — brit—amerikai csúcson az angolszász „különleges viszonyt” az európai kapcsolatai fölébe helyezte, a hazai gondjaival küszködő — és a készséges konzervatív elnöktől ebben is megértésre joggal számító — londoni kormányfő alighanem „elbocsátó”, de valóban szép üzenetet kér és kap is a Bermudákon
Avar János