﻿ALAPÍTOTTA: PETHŐ SÁNDOR
Kétkedők
Lejárt Gorbacsov litván uliímáliima
Végérvényesen és visszavonhatatlanul győzött-e a liberális eszmevilág az összeomlott sztálinizmus fölött? E gyötrő kérdés foglalkoztatja a gondolkodók egy részit*,' és arra a végkövetkeztetésre jut, hogy túlságosan korai volna egyértelműen válaszolni. Ha Közép-Európát vesszük szemügyre összes lezárt és befejezetlen folyamataival, akkor talán valóban lehet fordulatról beszélni, csak az a bökkenő, hogy ez a világnak bármilyen fontos, mégis parány szöglete, az általánosításra pedig semmiképpen sem ad okot. Európában csakugyan új történelmi szakasz kezdődik, amelynek a fontosságát lebecsülni oktalan volna, a nemzetközi látóhatár azonban sokkal tágasabb.
Töprengő elmélkedés után erre a bölcselkedésre jut Guy Sorman, aki a liberalizmusnak nemcsak egyik prófétája, hanem kifejezetten a reagani— thatcheri irányzatnak az apo-logetája. A tételét tényekkel támasztja alá. Itt van — mint mondja — nyomban Kína. Jóllehet, sokan másképpen vélekednek, szerinte, az 1989-es Tiananmen téri véres leszámolás nem epizód volt, amelyet netán később a demokratikus népmozgalom újabb hulláma követhet, hanem egyértelmű jelzés. Utalás arra, hogy a Föld legnagyobb népességű országát, mondhatni úgy is, birodalmát belátható ideig a marxista—leninista eszmevilág, és az ennek megfelelő gyakorlat tartja uralma alatt. Igencsak kevés az esélye annak, hogy ott a bürokratikus, centralizált állam-rendszer föllazulhat, a nomenklatúra az erőszak eszközével még sokáig konzerválhatja hatalmát.
A napi időszerűségeken túl ugyanilyen kételyeket ébreszt a szovjet fejlődés. Moszkva tudomásul vette — alkalmasint mást nem is Igen tehetett —, egykori kelét-európai jéghegyének a fokozatos olvadását, ezt föltehetően befejezett ténynek tekinti, de maga nem kíván erre az útra lépni. Gorbacsov nagy reformátor, fölismerte, hogy a teljes összeomlás veszélye nélkül a régi módon nem mehet tovább, de az alapokhoz neki nincs szándékában hozzányúlni. Eszméje nem a liberalizmus térhódítása, az egyéni kezdeményezés fölkarolása, hanem valami olyasfajta tökéletesítés, amely 1917. gondolatát megőrizné, csupán itt-ott javítana rajta. Persze, hogy érdeke a Nyugatnak — fejti ki Sorman —, minden eszközzel támogatni ezt a serkenő, főként a világpolitikában másként működő Szovjetuniót, de reményeket ne tápláljon senki a rezsim természetének a megváltozását illetően, hacsak nem következik be a nem kívánt katasztrófa.
A képet az teszi teljessé, és a jövőt illetően borúlátóbbá is, hogy ez a megállapítás nem csupán a kommunizmus két hatalmasára érvényes. A két óriási földrész — Ázsia és Afrika —, meg az ugyancsak kiterjedt félteke, Latin-Amerika, aligha lesz alkalmas a közeljövőben a bevált demokrácia, és még kevésbé az autentikus piacgazdálkodás befogadására, mert nincsenek meg sem a gazdasági, sem a társadalmi föltételei. A visszatérő válságjelenségek miatt parányi demokratikus változtatások minden bizonnyal elkerülhetetlenek, de nemcsak ingatagok, bízonytala-lanok lesznek, voltaképpen nem is jellemzők. A kulcsországokat még igen sokáig az egy-pártrendszerek, némely esetben a diktatórikus kormányzati módszerek jellemzik majd, a szocialisztikus berendezkedések akár följavított, akár torz formái, és nincs lehetőség, de eszköz sem a fölváltásukra.
E vélekedés szerint lehet megmosolyogni Fidel Castro kemor, és mind keményebben föllépő radikalizmusát, arra viszont igencsak kevés az esély, hogy a közép-európai üde szél elérje a Karib-tengeri partokat. Lazítási kísérletek történhetnek, a példa bátoríthat egyes köröket, de a hatalom mindennek ellenére Havannában szilárdnak látszik. Sőt, nemcsak ott. Ha Fidel nagy ritkán fölkeresi a latin-amerikai félteke egy-egy nagy országát, hatalmas rajongó tömeg kíséri jelenlétét, mert a rideg valóságban forradalmi romantizmusa lelkesedést ébreszt; európai szemszögből bármennyire így lássék is, a kapitalista példa ott nem vonzó, de idegen a demokratikus gyakorlat is.
Nem új megállapítások ezek, mind gyakrabban beszélnek róla a közép-európai változások nyomán is. A történelem szük-szégszerű következménye, hogy négy és fél évtized, kemény uralma, a megtorlások és megszorítások után a baloldal, legalábbis annak bolsevik formája elsöprődik, a'középutas, kereszténydemokrata jellegű kormányzat- ad reményt a választók tömegeinek. De vajon ez végleges állapot-e? Ha a gazdasági csődtömeg elszabadítja máris látható kedvezőtlen következményeit, a pénzromlást és a munkanélküliséget, ha nem is a múlt méreteiben, dé nem lesz-e ismét vonzó a baloldali világnézet? Régi, eltorzított formájában bizonyosan semmiképpen sem, de a szociáldemokrácia köntösében igen, korai temetni a munkásmozgalmat.
Ez a kérdéskör nyomban elvezet ahhoz, milyen kormányzati módszert, gondolatvilágot kövessen a föltámadó liberalizmus. Mert a vita semmiképpen sem dőlt el. A „kemény” vonal kétségtelenül, tekintélyes eredmények alapján minden ingatagság nélkül azt vallja, hogy engedni semmiképpen sem lehet, hiszen Reagan és Thatcher bizonyított. Vagyis, ha a néptömegekben él is az egyenlőség és a társadalmi igazságosság iránt táplált nagyobb igény, azt semmiképpen sem lehet a kapitalizmus korlátozásával érvényesíteni. Szerintük a szabad vállalkozás teljessége, a töke adókedvezménye teremthet csak olyan föllendülést, amely tömegesen alkalmas a vásárlóerő növelésére, a munkanélküliség enyhítésére; nyomorgók mindig lesznek, a piac-gazdálkodásnak a számkivetettjei, a fontos azonban a jól élő többség, minden egyéb illúzió, és demagógia.
A mérsékelt liberálisok nem osztják ezt a fölfogást. Szerintük, igenis át kell venni, ha nem is a teljes, de a viszonylagos társadalmi egyenlőség és igazságosság jelszavát, kifeszíteni azt a bizonyos szociális hálót, amely a serényeket, az önhibájukon kívül alábbkerül-teket megóvja a mértéktelen áldozatoktól, csak rájuk hárítja a szükséges megújhódás terheit. A két iskola túlságosan messze nincs egymástól; mindkettőnek az alaptétele a szabadverseny, a serkentő konkurencia, a módszereik viszont lényeges részletekben különböznek. Látható tehát, hogy a föltörekvő liberális eszmevilágot kétségek gyötrik. Egyfelől bizonytalan nemzetközi térhódításában, másfelől az útját keresi a legrokonszenvesebb és a leghatékonyabb érvényesülésében. Ma már mindez közvetlenül érint — szerencsére — bennünket is. Nem árt ismerni a világhangulatot, amidőn a magunk útját kövezzük ki.
Várkonyi Tibor
A Nyugat kivárja, mit lép Moszkva
Függetlenséget követel Belgrádtól a Szlovéniában győztes ellenzék
A LITVÁNIÁHOZ INTÉZETT MOSZKVAI ULTIMÁTUM határideje vasárnap lejárt, ám hétfőn nem szivárogtak ki érdemleges értesülések arról, miiként akarja Gorbacsov megvalósítani a gazdasági embargót. Az olaj- és földgázszállításoik felfüggesztése megbénítaná a litván ipart, még akkor is, ha Vilnius esetleges válaszlépései a Szovjetunióban zavarokat okozhatnának. A szovjet elnök és a kormányfő pénteken 'küldte el a felszólítást a balti köztársaságba, követelvén a függetlenségi nyilatkozat visszavonását. Landsbergis litván vezető rögvest kifejtette, hogy ilyen értelmű meghátrálásról szó sem lehet, de tárgyalni Moszkvával természetesen hajlandó. Ebben a feszült légkörben tanácskozott hétfő délután a litván kormány, a parlament teljes ülését — a húsvéti ünnepek miatt — csak ma hívják össze.
AZ AMERIKAI adminisztráció továbbra is igen visszafogott ebben a kérdésben. Baker külügyminiszter a ClVN-hálózatnak nyilatkozva kifejtette, Washington előbb megvárja, beváltja-e fenyegetését Moszkva. Ha igen, a nagyhatalmi kapcsolatok hullámvölgybe ereszkedhetnének. Mindazonáltal az Egyesült Államclk Litvániát is mérsékletre inti. A hétvégi bermudai csúcstalálkozón Bush elnök és Thatcher brit kormányfő úgy fogalmazott, hogy ez a válság csak békésen, tárgyaié-, sokkal oldható meg, s „az időpont nem megfelelő az eszkalációra”. Az ultimátum azonban meglepte Washingtont és Londont is, hiszen az elmúlt napokban mind Hurd angol külügyminisztert, mind Mitchell amerikai szenátort úgy tájékoztatták Moszkvában, hogy gazdasági rendszabályokat nem vezetnek be Litvánia ellen. Az amerika kongresszus felsőházának republikánus kisebbségét irányító Róbert Dole azt vetette fel televíziós interjújában, hogy az Egyesült Államok gazdasági segítséget nyújthatna Litvániának, válaszül''az'esetleges moszkvai rendelkezésékre, s pénzügyi támogatásban részesíthetné azokat a szovjet tagköztársaságokat is, amelyek a létfontosságú árukkal látják el a balti államot. Érdekes fejlemény, hogy Japán most először jelezte, nem nézné tétlenül, ha Moszkva gazdasági szankciókkal megfojtaná Litvániát.
A BRIT SAJTÓ ÓVATOSSÁGRA INT, és kompromisszumokat sürget A The Daily Telegraph vezércikke csodálja ugyan a litván vezetés hidegvérét, de leszögezi: Landsbergisnék a külföldi segítségbe vetett hite valószínűleg megalapozatlan. Bush és Thatcher Bermudán egyértelműen közölte, Litvániának Moszkvával kell tárgyalnia. A The lndependent szerint a Nyugat nem tudná megtörni a blokádot, anélkül, hogy meg ne ütközne a szovjet fegyveres erőkkel. Igaz, Gorbacsov nyugati kapcsolatai nem élnék túl a litvánok elnyomását. A lap hangsúlyozza: „Gorbacsov elnököt nem szabad kétségben hagyni affe-lől, hogy a Nyugat tisztességes kiutat óhajt biztosítani a számára.” A The New York Times moszkvai diplomáciai nézetekre hivatkozva azt írta, a leghelyesebb magatartás a kivárás, s ha Gorbacsov hajlik újabb engedményekre Litvánia és az egységes Németország kérdésében, akkor a Nyugat segíthetne neki. Mások azonban úgy vélik, hogy minél tovább tart a krízis, annál jobban a sarokba szorítják a szovjet elnököt a konzervatívok és a katonai körök.	(B. M.)
Tudósítónk telefonjelentése
A washingtoni kormányzat aggódva figyeli a vilniusi fejleményeket
Washington, április 16.
A kezében tartott papírt idegesen morzsolgatva, George Bush „nagyon nyugtalanítónak” minősítette a hírt, amelyet — felrúgva a szokást — ő közölt a rá és Margaret Thatcher-re a bermudai sátorban várakozó sajtóval. Az amerikai elnök a hatás kedvéért azt mondta ugyan, hogy pillanatokkal azelőtt kapta azt a jelentést, ám a Fehér Ház utóbb bevallotta, az értesítést Gorbacsov Vilniushoz intézett ultimátumáról másfél órával a sajtóértekezlet előtt vették, s a bermudai csúcs két résztvevőjének harminc perccel azt megelőzően adták oda, hogy a hírlapírók elé kellett volna állniuk. Mintha csak a sátrat felborítani igyekvő szélvihar a világpolitika veszélyes fordulatát érzékeltette volna, Bush és Thatcher egyszerre próbált dacolni az elemekkel és a gorbacsovi ultimátummal. Ez nem erővel megoldható ügy — mondta a brit kormányfő, aki pedig a héten Moszkvában járt külügyminiszterétől tudta, menynyire rossz néven veszik ott a „nyugati kioktatásokat”. Az elnök pedig tudatta azt is, hogy nemcsak Moszkva határidős ultimátumát, hanem annak időzítését is aggasztónak tartja: az ő bermu-. dai találkozójukra és a húsvétra egyaránt gondolhatott ekkor George Bush.
Az amerikai közélet kínos döntésektől ódzkodó vezetőinek ünnepét kétségtelenül megrontotta,
hogy a hírközlés óránként jelezte, vészesen közeleg a litvánoknak adott ultimátum lejárta. Ha tehát Bush elnök mondta is Bermudán, hogy ez „nem az eszkaláció, hanem a párbeszéd időszaka”, a válsághangulat elkerülhetetlen volt Amerikában is. A CBS tévéhálózat vasárnapi vitaműsorában megszólaltatott George Mitchell, a csütörtökön Gorba-csoénál járt szenátusi csoport — és egyúttal a demokraták — vezére, komoran vetette fel, hogy Washingtonnak netán meg kell fontolnia olyan megtorlásokat, amelyek a Moszkvának kilátásba helyezett gazdasági egyezmények megtagadásától akár magának a Bush—Gorbacsov csúcsnak a lemondásáig terjedhetnek.
Mitchellt láthatóan bosszantotta, hogy egy nappal ultimátuma előtt Mihail Gorbacsov egész más hangnemben szólt a szenátoroknak a litvánokkal való’ egyezkedésről. Erre a Gorbacsovra emlékezve beszélt, szinte könyörögve, John Glenn ohiói szenátor, ugyancsak a küldöttség tagja hétfőn reggel a tévéhíradóban arról, hogy nem szabadna hagyni el-romlani az oly jól alakuló szovjet-amerikai viszonyt. Glenn -ugyanis akként értelmezte Gorbacsov szavait, hogy korántsincs kizárva Litvánia majdani, alkotmányosan megtárgyalt elszakadása.
A közélet irányítóinak ezt a hangnemét viszont élesen bírálja,
a „barát cserbenhagyását” emlegetve a The New York Times konzervatív publicistája, A. M. Rosenthal, aki Bush és Baker szemére "hányja, miért voltak annyira meglepődve nagypénteken, hiszen Moszkva aközben szorítja a csavarokat naponta, hogy Washington mindezt tétlenül szemléli. Meddig óhajt a Bush-kormány harcolni a széteső Szovjetunió minden négyzethü-velyknyi területéért, s főleg: mikor „függetleníti végre külpolitikáját a Moszkváétól?” — kérdi az ingerült közíró. A közvélemény viszont egyelőre inkább osztja a Bush—Baker-páros felfogását: a Time magazin és a CNN kábeltévé friss felmérése szerint az amerikaiak 2—1 arányban fontosabbnak tartják a világhatalmi jó viszonyt Litvánia sorsánál, és nem helyeselné a többség a Bush —Gorbacsov csúcs lemondását sem.
A hét végi sajtó pedig eközben azt latolgatta, hogy az ultimátum a Kremlre fokozódó katonai nyomás csalhatatlan jele. A vasárnapi The New York Times egy — talán szándékos — moszkvai kiszivárogtatást idéz, amely szerint a szovjet hadsereg az 1968-as csehszlovákiai megszállásához hasonló terveket dolgozott ki Litvániára. S a lap amerikai hírszerzési véleményként említi, hogy a szovjet pozíciók megingása Kelet-Európábán és a belső gazdasági helyzet romlása meggyengítette Gorbacsov katonai hátországát. S megemlíti a lap moszkvai tudósítója, hogy ott rossz néven vették a német kérdésben íett szovjet engedmények „viszonzásának” hiányát is.
legalább „valami jelzést” várva a Nyugattól az új európai biztonsági rendszer, mint végcél — és ekként Gorbacsovra tekintélymentő formula — elfogadására. A hétfői The Wall Street Journalban a RAND Corporation egyik ellenzője azt fejtegeti, hogy ezúttal nem feltétlenül vaklárma a moszkvai katonai nyomásról terjesztett híresztelés. „A hadsereg alighanem képtelen elfogadni a kelet-európai kimenetelt a Baltikumban, s nemcsak azért, mert a szovjet biztonságot fenyegetné, hanem mert veszélyeztetné őt magát, mint intézményt.” A szakértő szerint a balti államokban buzdított katonai szolgálat-megtagadás vészesen terjed az unió más tájain is, s ez kétségessé teheti a hadsereg bevethetőségét, kivált egyszerre több válsággóc esetében.
Vajon melyik nyomás lesz erősebb Gorbacsovra: a hazai vagy a Bermudákon is megismételt, a Mitchell, Dole republikánus vezér és mások által felerősített figyelmeztetés? Az említett felmérés szerint az amerikaiaknak csak 25 százaléka óhajtja ezt a nyomást gyakorolni, míg 65 százalék úgy vélte, „ez nem a mi ügyünk”, s 64 százalék hússzal szemben nem kockáztatná a fegyvercsökkentési megállapodásokat a Baltikum miatt. Más kérdés, hogy a The New York Times hétfői címoldalas jelentése szerint Moszkva és Washington hadászati alkudozása is elakadni látszik. Netán éppen a baltikumi — az elnök által rossz néven vett — „eszkaláció”-hoz vezető okok miatt?
Avar János
Prunskiene fordított ellenintézkedésekre szólította fel a köztársaságokat
Moszkvából jelenti az MTI: Vilniusban hétfőn összeülteik a litván kormány miniszterei, s a nap folyamán csatlakoztak hozzájuk a helyi parlament vezetői, hogy megvitassák a moszkvai gazdasági szankciók következtében kialakult helyzetet. A „válságtanácskozásról” az esti órákig nem szivárogtak ki részletek, de egyes értesülések szerint arról esett szó, hogy milyen gazdasági válaszintézkedéseket tehet a balti köztársaság. A jelek szerint konkrét döntések — húsvét lévén — csak a litván parlament kedden kezdődő ülésszakán születnek majd.
A pénteki moszkvai ultimátum határideje vasárnap lejárt, de a litván vezetés — Landsbergis elnöki nyilatkozata szerint — nem szándékozott, s nem szándékszik visszavonni függetlenségi törvényeit. A központi gazdasági szankcióknak egyelőre nincsenek látható jelei, hatásuk valószínűleg csak hetek múltán lesz érzékelhető a litván gazdaságban, s a mindennapi életben. A konvertibilis valutáért értékesíthető szovjet árucikkek, vagyis elsősorban az energiahordozók és nyersanyagok hiánya azonban érzékenyen érinti majd, a főként feldolgozó iparral rendelkező Litvániát.
A jelenlegi helyzetben nem látunk más utat a válság megoldására, mint hogy a (litván kormány küldöttségét — a miniszterelnökkel az élén — fogadják Moszkvában — jelentette ki hétfőn Kazi-miera Prunskiene litván kormányfő, reményét fejezve ki, hogy a kölcsönös jó szándék jegyében lehetséges a közeledés.
A litván miniszterelnök asszony a hétfői rendkívüli kormányülést követően nyilatkozott Vilniusban a Vremjának, a szovjet tévé esti hírmagazinjának, bejelentve: táviratot intéztek a moszkvai vezetéshez, kérve, hogy konkretizálják, mit is jelentenek a jelzett gazdasági szankciók.
A litván kormány hétfői ülésén „fordított ellenintézkedésekre” szólította fel a köztársaságok vállalatait: ne állítsák le a Szovjetunióba irányuló szállításokat, korrekten teljesítsék szerződésben vállalt kötelezettségeiket, még az embargó okozta károk ellenére is. Prunskiene asszony a szovjet tévének nyilatkozva megemlítette, hogy már most fennakadások mutatkoznak a köztársaságba irányuló szállítások terén, de rámutatott: úgy kell cselekednünk, hogy semmiféle ürügyet ne szolgáltathassunk Moszkva lépéseinek igazolására.
A hiti parii koalíció kapta a legtöbb szavazatot Szlovéniában
Belgrádból jelenti az AFP: A kö'zépjobb ellenzéki koalíció kapta a legtöbb szavazatot Szlovéniában az április 8-án megtartott, 45 év óta az első szabad, többpárti parlamenti választásokon. Most először fordul elő, hogy nem kommunista politikus áll majd a jugoszláviai tagköztársaság kormányának élén. A
hivatalos eredményt hétfőn tették közzé Belgrádban.
A demokratikus ellenzéket tömörítő DEMOS (hatpárti koalíció) 55 százalékot szerzett a parlamenti mandátumokból. Második helyen a Demokratikus Reformpárt (volt Kommunisták Szövetsége) végzett 17 százalékkal, míg a harmadik legtöbb szj-