﻿/
ALAPÍTOTTA: PETHŐ SÁNDOR
S*erd»
1990.
6,50
forint -L
Szorongó
nemzedék

Lehet-e az időskorúak helyzetéről, állapotáról újat írni? Ámde: lehet-e róluk nem Imi? Lehet-e az ország népességének egy negyedét „leírni”, megfeledkezni róluk, vagy ami még elrettentőbb, bűnbakká kikiáltani mindabban, ami e tájon az elmúlt évtizedekben történt? Aminek nem ritkán maguk is kárvallottjai, elszenvedői, megcsalatottjai voltak, sőt netán mindmáig azok. Akiknek még jóformán be sem hegedtek a második világégés, a fasiszta embertelenség okozta sebei, máris új, megkülönböztető jelzéseket róttak a Káderlapjaikra; alig-alig építették újjá otthonaikat, máris kikergették belőlük őket, akik új fizikai vagy szellemi száműzetésbe kényszerültek, akiknek régi és új gyász, eltemetett vagy jeltelen sírban nyugvó hozzátartozók elsiratása jutott osztályrészükül.
És lehet-e megfeledkezni az életének harmadik harmadába lépett nemzedék ama akár „leghétköznapibb” tagjairól, akiknek többsége tisztességes, áldozatkész, nagyrészt igencsak rosszul fizetett munkájával azért mégis csak maradandó értékek létrehozója, a viszontagságos múlt legméltóbb hagyományainak á tmentő je, megőrzője is volt. Akiknek egyszerű jelenléte is elegendő ahhoz, hogy megőrizzék a családi tűzhely oly sok otthonban már kihűlőben lévő melegét.
Milyen ma ennék a nemzedéknek a közérzete, mit várnak, mit várhatnak a közel- és távolabbi jövőtől, mivel kecsegteti őket az a gyökeres, reményekre jogosító rendszer-változás, amely a társadalmi igazságosság maradéktalanabb érvényre juttatását ígéri? A kérdés megválaszolása már azért sem egyszerű, mert e nemzedék állapota, helyzete talán még sokarcúbb, mint a fiatalabbaké, kilátásaik még ködbe veszőbbek, bizonytalanabbak, különösen pedig a legidősebb, magányosan élők esetében — mondjuk, ki kereken — szinte reménytelenül sivárak. (Kivéve természetesen ama keveseket, akik — nem egy esetben kétségtelen bűneik ellenére is — aránytalanul magas nyugdíjat élveznek, s akiknek létszáma remélhetőleg a jövőben nem gyarapodik.)
A még dolgozó idősebbek többsége — nemegyszer szellemi-fizikai ereje teljében — az elkerülhetetlennek látszó munkanélküliség Damoklesz-kardjával a feje fölött, állandó fenyegetettségben él. Ki anyagi indíttatásból, ki töretlen ambíciói kiélése híján érezné magát nyugdíjba küldve jogfosz-tottnak, igazságtalanul megrö-vidítettnek. Reménykedve olvassák a' Kék Szalag Bizottságnak az új kormány számára készült programjavaslatában a nyugdíjkorhatár fokozatos emelését szorgalmazó sorokat, mégsem érzik magukat biztonságban.
Merőben ellentmond ugyanis e bizottság érveinek — többek között az időskorúaknak az előbb említettnél jóval nagyobb létszámú rétege, ök — sajnos, sajátos hazai körülmények folytán és hiteles felmérések tanúsága szerint — már akár ötvenéves korukra egészségileg oly mértékben károsodtak, hogy vajmi nehezen tudnak megfelelni a növekvő, nemegyszer teljes átállást igénylő, új követelményeknek. Messzire vezetne annak elemzése, hogy egyes nyugati országokban miért teljesen indokolt életerejük teljében
lévő 65 évesekről beszélni a mi korán őszülő, idejekorán megrokkanó, egyes halandósági mutatókban „élen járó” honfitársainkkal ellentétben.
Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a többszörösen „kizsigereltek” az első adandó alkalommal rohannának nyugdíjba. ök szintúgy rettegve várják az „elbocsátó, szép üzenetet”, hiszen — ismét a többségről, és nem a viszonylag kis számú, szupermagas jöve-delműekről szólva — életszínvonaluk az aktív munkától búcsút véve, drasztikusan csökken.
És mi mondható „új felfedezésként” a már nyugdíjban lévőkről? Megdöbbentő számok merednek ránk a járandóságukat ábrázoló grafikonokról. A létminimumot el sem érőktől alig-alig meghaladóig olyan összegekkel találkozhatunk, hogy szinte rejtély, miből él egyáltalán a nyugdíjasok többsége. És milyen tartalékaik lehetnek még, akár a szó gazdasági, akár fizikai-pszichikai értelmében? Hiszen fiaik, lányaik — a legutóbbi statisztikák szerint — hovatovább még alacsonyabb, istenkísértőbb egy főre jutó jövedelmet mondhatnak magukénak, amennyiben gyermekiek) fölnevelésére vállalkoznak. A szegénység megszűnt egyedül a magányos, kis nyugdíjból tengődök kategóriája lenni, és a többi nemzedék lassú elnyomorodása a már nem aktívak életét még jobban beárnyékolja.
És akik ma még jobb helyzetben vannak? ök gyermekeiknek, unokáiknak érzik magukat eladósodva; valamiféle nehezen néven nevezhető bűntudat uralkodik el bennük, hogy jobb sorsra érdemes utódaik még az ő segítségükkel sem képesek az otthonteremtésre, hogy sokuk — tehetségük, szorgalmuk ellenére — ezer akadállyal találja magát szembe, és már-már a kivándorlással kacérkodik.
Néhány vonás csupán mindez a szorongás természetrajzához, amelynek pszichiátriai vetületeit kiváló gerontológusunk, Iván László nyilván jóval mélyrehatóbban fejthetné ki, hiszen egyik meghirdetett előadása címéül ezt a drámai kérdést választotta: „A nyug-díjasság — társadalmi halál?” És szinte választ követel e kérdésre az időskorúak ügyének mindmáig elkötelezett szószólója, Knoll István filmrendező „Életet az éveknek” sorozata is, amely éppen húsz esztenr deje került először a tévé képernyőjére. Mozgalommá válva, majd pedig — immár egy éve — Nyugdíjas Klubok és Idősek „Életet az éveknek” Országos Szövetségévé terebélyesedve, ma már a legkisebb falutól a nagyvárosokig mind fontosabb hivatást tölt be.
Felmerül a sürgető kérdés: vajon lesz-e méltó érdekképviselete az idősek ügyének az új parlamentben, majd pedig az új önkormányzatokban? Lesz-e érdemi, társadalmi vita a régen várt és végképp körmünkre égett új nyugdíjtörvény tervezetéről, és mikor? Nyugalomra lelhet-e a szorongó nemzedék, az élet harmadik harmadában élők sokasága? Jó volna meghallani S. M. Miller szívszorító figyelmeztetését: „Egy olyan társadalomban, amelyben az ember azt látja, hogy öregkorában rosszabb dolga lesz, mint előtte, ott nem érdemes megöregednie. És, ahol nem érdemes megöregedni, ott nem érdemes élni sem.”
Komor VHma
INcm cél visszavetni az enyhülést
A Fehér Ház elhalasztotta Moszkva ellen a szankciókat
Július másodikéra tervezik a német—német pénzügyi unió bevezetését
A KÉNYES EGYENSÚLYOK kerültek napirendre Moszkvában, 'ahol Gorbacsov Li Peng kínai kormányfőt fogadta, s a többi között megvitatták a határkérdést is. A kiegyensúlyozottság kapta viszont a fő szerepet Bonnban, Helmut Kohl és de Maíziere megbeszélésein, amely után bejelentették: mindkét fél arra törekszik, hogy július másodikéval életbe léptessék a német—német pénzügyi, gazdasági és szociális uniót. Az NSZK kancellárja és az NDK kormányfője megerősítette, 'hogy. a lehető leggyorsabban elvégzik az előkészítő munkálatokat. A megfigyelők a közlést úgy értékelik, .Bonn végül is engedett a kelet-berlini követelésnek, és áldását adta arra, <hogy az NSZK-bán gyakorlatilag értéktelen keletnémet pénzmegtakarítás jókora hányadát a felettébb bőkezű 1:1-hez arányban váltsák majd át nyugatnémet márkára.
Az első reagálások — miközben hangsúlyozzák a döntés hátterének nyilvánvaló politikai motívumait — mindenekelőtt Lothar de Maiziere győzelmeként értékelték a nyugatnémet ajánlatot. Bonnban nem titkolják, hogy a kabinet döntésének a helyességét eredetileg vitatták a Bundesbank képviselői. Dieter Vogel nyugatnémet kormányszóvivő elismerte, hogy a bankárok az 1:1 átváltás esetére az infláció meglódulására figyelmeztettek, és inkább a 2:l-et szorgalmazták. Ugyanakkor — mondotta Vogel — a Bundesbank végül is teljes mértékben tiszteletben tartotta a tényt, hogy alapvetően kormánydöntésről van szó, és a gazdaságilag ideálisnak tekinthető elképzeléseket esetenként politikai vagy szociális megfontolásokból felülbírálhatják.
A NAGYLELKŰEN MEGÁLLAPÍTOTT átváltási árfolyam valójában egyáltalán nem tükrözi a keletnémet gazdaság tényleges állapotát, jegyzi meg az AFP. Az AP pedig olyan félelmekre utal, amelyek , attól tartanak, hogy végső soron a nyugatnémet polgár fizeti majd meg a roskatag keletnémet gazdaság átvételének a költségeit. A francia hírügynökség szerint az NDK-állampolgárok megtakarításai 190 milliárd keletnémet márkát tesznek ki, ebből ötvenmilliárd számíthat 1:1-hez árfolyamra, a maradék után pedig további 70 mlliárd üti a keletnémetek markát. Olyan kibocsátásról van szó, teszi hozzá az AFP, amelyet az egyesült Németország újdonsült polgárai aligha fognak azonnal visszaforgatni, beruházni a nemzetgazdaság nyugati felében.
Theo Waigel bonni pénzügyminiszter mindezek ellenére Luxemburgban derűlátóan ecsetelte közös piaci kollégái előtt a tervbe vett német—német uniót. Szerinte egyáltalán nem áll fenn az infláció veszélye, mert a vonzó bonni döntés várhatóan fellendülést vált majd ki az NDK-ban. összességében a megfigyelők két alapvető indokkal magyarázzák az elhatározás hátterét: az NSZK feltétlenül életben akarja tartani a keletnémet választópolgárok bizakodását, és valamiképpen gátat akar emelni a változatlanul tartó bevándorlás elé. Hogy azután mennyibe fog kerülni a nyugatnémet gazdaságnak a mostani bonni terv, arra az általában jól értesült Dér Sipegel úgy számít, az ilyen formában tervezett unió kezdetben évente mintegy 40 milliárd márkát követel majd.
A FELRÖPPENTETT, ám kedden estig elhalasztott amerikai szank-có hírére reagált Moszkvában Vagyim Perfiljev szovjet külügyi szóvivő, aki reményét fejezte ki, hogy a külföldi kormányok nem élezik a Litvánia körüli helyzetet. A Moszkva—Vilnius feszültség növelését fokozó lépések kedvezőtlen következményekkel járhatnak a Szovjetunió számára, és károsan befolyásolhatják a nemzetközi helyzetet is — hangoztatta a szóvivő a sajtóértekezletén. A továbbiakban azonban előzetesen nem volt hajlandó érdemben kommentálni a tervezett amerikai intézkedést. Perfiljev nem válaszolt arra a kérdésre sem, hogy tárgyalt-e, és kivel a litván kormánynak Moszkvában tartózkodó küldöttsége. Mint mondotta, a szovjet vezetés nem akar valamiféle „forgatókönyvet” előírni Vilniusnak, de kitart a március 11-i, a függetlenségi nyilatkozat előtti állapot helyreállítása mellett. Az viszont már Litvánia ügye, hogy a függetlenségi nyilatkozat felfüggesztésével vagy hatályon kívül 'helyezésével állítja vissza a korábbi állapotot. Ezzel egy időben a TASZSZ jelentette, hogy újabb egységeknek a térségbe vezénylésével Moszkva megerősíti Litvániában a szovjet államhatárok védelmét. A tengeri határok fokozott őrzését hivatalosan azzal Indokolták, hogy megakadályozzák litván és külföldi hajók kapcsolatteremtését, így elejét véve fegyverek és robbanóanyagok becsempészésének. Az intézkedés azonban egyértelműen Moszkva gazdasági szigorításainak a céljait szolgálja.	(Zs. E.J
Washingtoni fadésítonk felei*
Elmaradtak a megjósolt amerikai „megtorlások”
Washington, április 24.
A hétfőn biztosra vett, Moszkvát Litvánia elleni gazdasági megszigorításáért büntető amerikai szankciókat kedden mégsem jelentette be a Fehér Ház az elnök és a kongresszusi vezérek tanácskozása után.
„Nem akarjuk elkövetni a rossz hibát” — idézte George Bush kedd délben (magyar idő szerint este) a faramuci kiszólásaival legendássá vált baseballjátékost és edzőt, Yogi Berrát (tőle származik az amerikai közmondás, hogy „nincs vége, amíg nincs vége”).1 Az elnök ezúttal is tudatosan élt e fogással; ekként óhajtotta a lakossággal a — Moszkvában és másutt lesett — diplomatikus megfogalmazásokon túlmenően érzékeltetni, hogy miért oly óva-
tos a litván válság kezelésében. Mert az már a kormányhivataloknak volt szánva, hogy a Fehér Ház ugyan szívén viseli a balti, s egyúttal a kelet-európai államok szabadságának ügyét is, így nem szeretne „elővigyázatlanul olyasmit tenni, ami rákényszerítené a Szovjetuniót valamire, ami világszerte visszavethetné a szabadságot”. Ennél világosabban Bush nem közölhette, hogy osztja a Kissinger által vasárnap kifejtett tételt: a szovjet ellenőrzés alól már kiszabadult közép-európaiak jövőjét nem szabad kockáztatni. S ha Washington kiáll is a litvánok önrendelkezési joga mellett, annak megvalósítására a legjobb módot abban látja, hogy bátorítsuk a Szovjetuniót, kezdjen párbeszédet a balti államokkal a szabadság felé való békés fejlő-
désről. Bush remélte, hogy a litván küldöttség Moszkvában érdemi alkudozásba kezdhet. Az elnök megköszönte a nála járt kongresszusi vezetőknek a „két-párti támogatást” és a megértést „kormányzata nagyon bonyolult helyzete”, s főleg az iránt, „mi minden forog itt kockán”.
A törvényhozókkal és a nyugati szövetségesekkel lefolytatott egyeztetéseire utalva, Bush közölte: egyelőre nem döntött semmiféle megtorló lépésről, s ha erre mégis sort kell kerítenie, „majd tudatom a néppel és a kongresz-szussal”. Az elnök egy fél mondatával elárulta, hogy csakis gazdasági büntetéseket fontolgatott, s kormánytisztviselők szerint embargó jellegű intézkedés ezek sorában nem szerepelt, legfeljebb bizonyos szovjet—amerikai gazdasági tárgyalások lassítása (mert fékezett folytatásuk esetén Moszkva láthatja, mit veszít — hangzik a háttérérvelés). A Bush-tól távozó kohgresszusi vezérek közül éppen a demokraták nyilatkoztak a sajtónak a Fehér Ház kertjében, s mindegyikőjük hangsúlyozta- egyetértését az elnökkel, sőt a döntéshalasztás támogatását. Pell szenátor jelezte, rá kell bízni Bushra, hogyan és mikor lép e „kényes helyzetben”, amelyben — Bentsen szenátornak, Dukakis alelnökjelöltjének szavaival — „hatalmas a tét”. Csak Fascell, a képviselőház külügyi bizottságának elnöke okoskodik úgy, hogy netán halasztani kellene a Bush—Gorbacsov csúcsot, amennyiben nincs esély nagy horderejű megállapodásra (hiszen a hadászati szerződést későbbre ígérik), ekként „adva jelzést Moszkvának”. A Fehér Ház azonban sietve jelezte, hogy az elnöki „nem-döntés döntés" bírja a nyugati szövetségesek támogatását — némelyek tudni vélik, hogy éppenséggel e partnerek óvták Busht bármi szankciótól, amelyeket hétfőn amerikai kormány-tisztviselők megjósoltak, s Baker külügyminiszter hétfői sajtóértekezletén „hamarosan megszülető választ” emlegetett Moszkva litvániai lépéseire.
E nyugati egyeztetések igénye még az Egyesült Államok és az Európai Közösségek hétfői tárgyalásait is érintette. Közös sajtó-értekezletükön James Baker amerikai külügyminiszter és Macques
Delors exelnök utalt is rá, de a . State Department főnöke közös véleményként állapította meg: „megvitattuk a szovjet gondokat, és úgy véltük, a stabilitás hiánya a Szovjetunióban nem használ senkinek sem". (Az amerikai— nyugat-európai kapcsolatok még szorosabbra fűzését és intézményesítését meghirdető Baker és Delors egyébként kiemelte a szinte közös törekvést kelet-európai új demokráciák támogatására, s ezt a párbeszéd első helyen szereplő témájának nevezték.) ■
Mindez megfelel az amerikai közhangulatnak, amelyet a Fehér Ház ugyanúgy árgus szemmel figyel, mint bármelyik korábbi elnök esetében. A keddi The Washington Post elemzése a „lelkesedés feltűnő hiányát” állapítja meg a litvánok, küzdelme iránt, s ez valóban ellentétben áll négy évtized „ösztönös támogatási reflexével”. Gorbacsov mindenesetre olyan bizalmat élvez, amelyet egyetlen elődje sem, s ami a fő: „új és meglepően széles körben elterjedt érzés, hogy az amerikai és szovjet érdek már nincs annyira konfliktusban, mint volt egykor, s ez főként Gorbacsovnak köszönhető”.
Solarz New York-i demokrata képviselő állapította meg, hogy az amerikaiak szerint a Kelet-Európában történtek nagy részére nem kerülhetett volna sor Gorbacsov nélkül, s mert e változást korábban az amerikaiak egyszerűen elképzelni sem tudták volna, a szovjet vezetőre „világformáló figuraként” tekintenek. „És úgy érzik, Gorbacsovval szembekerülve, a litvánok olyan helyzetet teremtettek, amelyben személyes túlélése forog kockán.” Mások megállapítják: a nyugati tévések kiábrándulásával Litvániából, a Kreml jelezte, megtanulta a kínai és dél-afrikai leckét: ha nincs kép a nyugati képernyőkön, nincs igazi harag sem. Tényező tehát még, hogy az amerikai közvélemény kicsit bele is fáradt a külpolitikai események tavalyi forgatagába. A konzervatív republikánusok pedig vonakodnak igazán nekirontani saját pártjuk elnökének: egyikőjük meg is jegyzi, hogy ha Dukakis volna az államfő, akkor „nem takarékoskodnék ütéseimmel”...
Avar János
Kohl és de Maiziere megbeszélése
Helmuth Kohl szövetségi kancellár és Lothar de Maiziere NDK-beli miniszterelnök arra törekszik, hogy július 2-ával életbe léptethessék a német-német pénzügyi, gazdasági és szociális uniót.
A bonni és a kelet-berlini kormányfő háromórás munkamegbeszélése után Dieter Vogel kabinetszóvivő a fentieken kívül azt is bejelentette: mind Kohl, mind de Maiziere megrősítette azt az eltökélt szándékát, hogy a lehető leggyorsabban elvégzik az unióhoz szükséges előkészítő munkálatokat. A tárgyalásokat, amelyek során a kelet-berlini vendég miniszterelnökké történt megválasztása óta először találkozott Kohllal, a kancellári hivatalban a felek egybehangzóan baráti légkörűnek nevezték. De Maiziere kijelentette: a pénzügyi, gazdasági és szociális unió jogi keretét alkotó államszerződés bonni tervezete olyan javaslat, amelyről még tárgyalni kell. Ehhez még több tárgyalási fordulóra lesz szükség.
"Mint az MTI jelenti, a keletnémet miniszterelnök a Kohllal való megbeszélés után felkeres-
te Rita Süssmuth asszonyt, a Szövetségi Gyűlés elnökét. A Kohl— de Maiziere találkozó után Theo Waigel pénzügyminiszter, a bajor CSU elnöke újságírók előtt óva intette Kelet-Berlint attól, hogy túlzott követeléseket támasszon a pénzügyi unióval ösz-szefüggésben. Szerinte ugyanis a pénzügyi unióról az NDK elé terjesztett nyugatnémet tárgyalási ajánlat gazdaságilag jó, ám elfogadhatatlan lenne, ha a keletnémetek tújzott igényekkel lépnének fel.
Kedd délután a nyugatnémet fővárosba érkezett Marcus Meckel, az NDK kormányának külügyminisztere. Az SPD-politikus NSZK-beli hivatali kollégájával. Hans-Dietrich Genscherrel megvitatja a német egység külső és biztonságpolitikai vonatkozásait.
A külügyi hivatal szóvivőjének közlése szerint a tárgyalások középpontjában annak a külügyminiszteri találkozónak az előkészítése áll, amelyet a két német állam, valamint a második világháborúban győztes négy hatalom május ötödikén, Bonnban tart majd az úgynevezett 2+4-es németország-politikai tárgyalások keretében.