﻿Miszes vagyok?
Ildin ni Kohlt Berlinbe várják
A szakértők megállapodtak a német pénzügyi unióban
Göncz Árpádot díszdoktorrá avatta az indianapolisi Butler-egyetem
A külpolitikai helyzet
VÉGIG KELL JÁRNI A MEGKEZDETT UTAT — mondotta Vytautas Landbergis, a litván parlament elnöke, aki a szovjet tévében fejtette ki véleményét, először jutván ilyen nyilvános fórumhoz. A megfogalmazása viszont' érvényes a'" két német állam viszonylatában is, amelyben új fejlemény, hogy a hét végén befejeződtek a szakértői szintű megbeszélések a pénzügyi, gazdasági és szociális uniót keretbe foglaló államszerződés tervezetéről. Ezt követően Helmut Kohl hétfőn Berlinbe utazik, hogy találkozzék Lothar de Maiziere keletnémet m in iszterel n ők ke 1.
Az átalakítási folyamatról szólt, és annak gondjait érintette Dániel Ortega volt nicaraguai elnök, aki bírálta utódának, Violeta Chamor-rónak „diktatórikus, antidemokratikus és alkotmányellenes” politikáját, amely zűrzavarba és polgárháborúba sodorhatja az országot. Ennek előzménye, hogy az új államfő kilátásiba helyezte: felülvizsgálnak minden olyan jogszabályt, amelyet a sandinisták a hatalmuk átadása, április 25. előtti két hónapban hoztak. Eszerint eltörölnék azt a rendeletet is, amelynek értelmében az előző vezetést nem lehet felelősségre vonni elkövetett cselekedeteiért. Az elnök máris rendeletet adott ki arról, hogy a kisajátított földbirtokok egykori tulajdonosai bérbe Vehetik volt ingatlanukat megművelésre. Másik rendelettel az egész agrárreform felülvizsgálatát helyezték kilátásba. Ortega azt hangoztatta,, hogy a Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front kész annak a mozgalomnak az élére állni, amely a földreformot felszámoló rendel- , kezések hatálytalanításáért küzd. Hozzáfűzte, az agrárreform visszavonása „tűrhetetlen, mert az a célja, hogy megsemmisítse a forradalom vívmányait”.
NEM AKARJUK A ROSSZAT „VISSZAFIZETNI”, ellenkezőleg, a Szovjetuniónak is csők jót akarunk, mondotta az idézett nyilatkozatban a litván parlamenti elnök, azt követően, hogy a három balti köztársaság vezetői Tallinnban felújították a Balti Tanács működését. Egyúttal kérték, hogy Észtország, Litvánia és Lettország csatlakozhassák a helsinki záróokmányt aláíró államokihoz, s részt vehessen a Helsinki—2. tanácskozáson is. A Balti Tanács eredetileg 1934-ben, Genfben alakult meg, s az akkor független államokat egyesítette. Most koordinációs feladatokat tűztek maguk elé, emellett politikai-gazdasági szolidaritást jelentettek be. Lépésük azonban egyfajta, Moszkvának címzett, egységdemönstrációt is kifejez. A tallinni csúcs résztvevői Mihail Gorbacsovhoz intézett felhívásukban 3+í tárgyalásokat sürgettek, a függetlenségi folyamatok tisztázására.
A szovjet tévé műsorvezetője röviden kommentálta a tallinni nyilatkozatokat, kifejezve: „Reméljük, hogy végül a bölcs politika felülkerekedik azoknak az állhatatosságán, akik jelenleg a parlamenti többséget birtokolják.”. A TASZSZ hírügynökség, amely szintén beszámolt a Balti Tanács létrejöttéről, értékelte a litván miniszterelnök asszony nyugati útját, s megállapította, tárgyalópartnereitől csupán erkölcsi támogatást kapott. Ennek az az oka, hogy más érdekek uralják a nyugati fővárosokat, semmint Litvánia gazdasági támogatása a moszkvai szankciókkal szemben. A „családi viszály” megoldásához nyilvánvalóan nem akartak konkrét segítséget adni, a Nyugat ugyanis nem kíván hasznot húzni a szovjet helyzet további destabilizálásából. Nem óhajtja magát olyan színben feltüntetni, mintha ő ásná alá a szovjet társadalom demokratizálásának a folyamatát, vagy a fegyverkezés kérdéseiről tartott tárgyalások sikerét — hangzik a moszkvai elemzés.
MOSZKVÁBAN ÉS WASHINGTONBAN IS figyelmet keltett a magyar szabad demokraták indítványa, hogy hazánk kezdjen tárgyalásokat a Varsói Szerződésből vájó kilépésről. Az MTI párizsi tudósítójának adott nyilatkozatában Stephen Larraby, a New Yorkban működő Kelet—nyugati Biztonsági Tanulmányok Intézetének helyettes vezetője szintén érintette a kérdést; ő volt az egyik meghívott előadó a NATO-tagállamok parlamenti képviselőinek párizsi tanácskozásán, a katonai szövetségek jövőjéről tartott vitában. Véleménye szerint természetes, hogy előbb-utóbb fölvetődik a közép- és kelet-európai államokban a Varsói Szerződés tagságának a kérdése, de mint kifejtette, a nyugati katonai politikai szakértőket ez a téma jóval kevésbé érdekli. Sőt: még az Atlanti Szövetségen belül is leginkább az a nézet terjedt el, hogy a VSZ-nek fenn kell maradnia, legalább addig, amíg nem jön létre a megállapodás a hagyományos fegyveres erők és fegyverzetek csökkentéséről, illetve a 2+4 tárgyalásokon Németország státusának a rendezéséről. A NATO számára ugyanis a leszerelési tárgyalások keretét jelenleg is a két katonai szövetség megbeszélései jelenti. „Kétségtelen, hogy a Varsói Szeríődés katonai-politikai szövetségként széthullóban van — mondotta Larraby —. Éppen ezért a NATO számára jelenleg közömbös, hogy a VSZ egyik vagy másik tagállama bent marad, vagy a kilépést választja. Annál is inkább, mert szemmel láttíató, a szerződés és benne a Szovjetunió már nem képes arra, hogy bármilyen mértékben ellenőrzése alá vonja a tagok kül- és katonapolitikai lépéseit.	(Zs. E.)
Wihlagtori tndémUóuh. tfleie
A „névtelen magvar” portréja
Míszem lesz, ha ezt kérdezik tőlem. Ha ezt kérdezik másoktól. Ha ezt kérdezi egymástól az ország.
Mintha ez volna fontos.
A szellem emberének korántsem természetes állapota, ha valamiszes. Jelen esetben; em-déefes, eszdéeszes, kisgaz-dás(os), emeszpés, fideszes, ke-reszténydemokratás (szigorúan „erősorrendben” haladva). Sértő és igaztalan volna, ha abnormálisnak is nevezném, mindenesetre tény, hogy a magamfajta szabadon, de nem gyökér-telenül lebegni szerető és képes értelmiségi lényege és lételeme a kételkedve gondolkodás, a kérdezés és felgöngyölítés. Pártkordon mögött is művelhető mindez, de jóval nehezebben.
Miszességünk firtatása a legnagyobb károkat akkor okozza, ha állás iránti folyamodások, vezető tisztségre jelölések elbírálásakor eszközük minden bájjal megkent, fúria természetű széplelkek. Akik persze, kellően miszesek vagy miszessé vedlettek ahhoz, hogy igazságuk teljes tudatában világítsák át lelkünket annak legeldugottabb rejtekéig, hátha ott rejtezik az árulkodó misz-nyom. Magyar Nemzetben gondolkodva :	miszességből nem
lesz míves írás, de még tisztességesen .megcsinált sajtód iparcikk sem. Egy párt írott vagy íratlan szervezeti és ideológiai szabályzatánál szükségesebb tudni és alkalmazni a szakma, a mesterség szabályait.
Tisztelet a nem miszesként viselkedő miszeseknek! Nincs nehezebb ennél. Igazi emberpróbáló feladat. A puding elfogyasztásának pillanata. Dacolni a csoport törvényével, arra figyelni, ami közös, és nem arra, ami elválaszt. Nem azt kutatni a nem miszes szavaiban, viselkedésében, hogy a mi miszesünk-e vagy a másik mi-szese, hanem, hogy amit tud, fontos, helyes, érdekes-e?
Örökös többpártonkívüüek tömege él szerencsére, ezen a földön, akik nem a közélettől, a körülöttük történő dolgoktól, pláne nem a hivatásuktól tartják távol magukat, egyszerűen a leegyszerűsítéseket, a feketefehér, magyarázatokat, a kirekesztést nem állhatják, szabadságukat féltik a túl szoros csoportkötelékektől. Egy percig sem vitatják, hogy politikai és más mozgalmakra szükség van, hogy a modern világ a pártelvű parlamentarizmus formájában éri el legnagyobb sikereit. Különösen elismeréssel adóznak azoknak, akik kilátnak a pártsáncok mögül, fölülemelkednek gyarló önérdekeiken. Kalapot emelnek azok előtt, akik itt és most Magyarországon nemcsak beszélni, de gondolkodni és cselekedni is tudnak „népben és nemzetben”. Ez utóbbiak láttán, a magát szuverénnek képzelgő, szívét melegség, lelkét irigység, szemét könny lepi el, de ha megfeszül sem képes e kiváltságosok nyomába érni, bölcsen lemond hát e reménytelen kísérletről. Viszonzásképpen azt szeretné, ha elhinnék neki: szándékai, szavai őszinték, ha elismernék: így is lehet, szabad és kell élni. Éppoly kellemesen és hasznosan, mint a köz kivont szuro-nyú, az első sorokban rohanó katonájaként.
A történelemből és a meséből tudom — a kettő mifelénk olykor egy —, hogy ezen a táján a világnak, ahol nem mísz Missek és Misterek csinálják a politikát, a másság mindig gyanús. Aki bevallottan tartozik valahova, azzal könnyű mit kezdeni. Lehet szeretni, mert a mi kutyánk kölyke, de nincs gond akkor sem, ha a másé:
a hatalomtól távolabb tartjuk, de engedjük beszélni, vagy a hatalomtól és mindentől nagyon távol tartjuk — például börtönben. De, aki nem óhajtja magát kutyakölyöknek tekinteni, azt minek tekintsük? Azzal mit csináljunk?
Tudom azt is, hogy mifelénk igazi több miszrendszer nemigen létezett. Az egyik misz általában megette, vagy legalábbis fridzsiderbe zárta a másikat. Ezért azután jaj volt annak (de legalábbis göröngyösebb élet), aki nem alkalmazkodott a mindenkori kívánalmakhoz, amelyek, ha más-más színűek voltak is, alig változtak. Fogadj el, viselj el! — ezt búgták mélyhangú, titokzatos szemű dizőzök módjára az emberek fülébe fakeményhangú hatalmasok. A nép pedig, értett a szóból, különösen a tanult legjava, az értelmiség, s alkalmazkodott.
Igazi miszrendszert ígérnek most az új idők új dalnokai, s ezt remélik a magamfajta nem-ma-születettek is. Ez a rend-szer talán képes lesz úrrá lenni a történelmi beidegződéseken, a hatalom természetén, s nem utolsósorban az emberekbe rögzült szervilis viselkedési mintákon. A politika talán oda kerül, ahova való: fő helyre, de nem minden fölé. Egy történésznél, egy szabónál vagy bármixernél édesmindegy, hogy miszes vagy sem, a könyv, a koktél, a ruha teszi az embert érdemessé vagy érdemtelenné.
A szellem embereinél különösen tragikus félreértés a mindenáron való miszesítés. Esterházy Péter elmélkedik arról, hogy hatalom és hatalom között van különbség, de o hatalom: hatalom. S nézőpontja óhatatlanul más, mint a honpolgáré, pláne, ha eme honpolgár — joggal vagy anélkül — értelmiséginek szereti tudni magát. Ha a hatalmon levő mi-szeshez hasonlót mond, nem alázatból és talpnyalásból teszi, s nem lesz attól maga is odatartozó. Pláne nem hatalmon levő. De az ellenzéki párt nézeteihez közelítő véleménye alapján is csak azok a gondolkodási fogyatékosok hihetik és kiálthatják ki opponáló miszes-nek, akik az értelmiségi létről csak szavalnak, de igazán élni nehezen képesek.
Aki írásra, újságírásra, tudományra, művészkedésre és más hasonló balgaságokra adta a fejét, jobb, ha nem téveszti össze magát — ha nemcsak megélni, de nemes értelemben túlélni is akar — a közszolgálatban szorgoskodókkal. öt nem a hivatali, az állami fegyelem köti, legfeljebb az önfegyelme. Még inkább az a kényszer, amit hivatása képzeletbeli, vagy valóságos esküjét letéve magára vett: a valóság tisztelete és az igazmondás, az elfogulatlan kutatás, bemutatás és értelmezés szent kényszere és kötelessége.
(Részlet egy válaszlevélből, amit most fogalmaznak valahol:	„ ... hadoválhatsz, apu-
kám, amit akarsz. Minden sorodból kiderül, hogy .. .-es vagy. Nem tudod letagadni, hiába is tagadod. Szellem embere meg gondolkozói függetlenség — szép szavak, de ha így lenne, akkor miért írtad a múltkor azt, amit a .. .-esek szavaltak napokon át, miért bíráltad X.-et, akit a .. .-esek is? Játszanád a pártatlant, a távolságtartót, a nagy sehová sem állót. Kár a gőzért, szavaiddal magad rántod le a leplet magadról, ott állsz pőrén, tetőtől talpig mi-szesen ...”)
Javorniczky István
Washington, május 13.
Díszdoktorrá avatták a But-ler-egyetemen Göncz Árpádot, aki az Amerikában hagyományos évzáró beszédében ecsetelte nemzetünk évszázadi tragédiáit, és megkésett, de térségünkben így is elsőnek számító ráiépésünket a demokrácia útjára.
Szabadon választva meg parlamenti képviselőit, a magyar nép
éretten és bölcsen döntött, „egyszerre szavazva nemzeti hagyományainak megőrzésére és Európára” — tudatta Göncz Árpád az indianai egytemistákkal, a szülők népes gyülekezetével és a helyi televíziós közvetítés révén India-napolis krönyékével hazánk történelmi sorsfordulójának a lényegét. Az ideiglenes köztársasági elnököt kitüntető és meleg szeretettel köszöntő Butler-egyetem —
mi úgy mondanánk — rektora, Geoffrey Bannister a tanévzáró ünnepség első szónokaként az esemény választott témáját, a demokráciát és szabadságot a két díszvendég személyéhez is kapcsolva ecsetelte. Hiszen a Butler hagyománya az e nemes célokért folyó küzdelem kiválóságainak a meginvitálása. Göncz Árpádnak vasárnap kora délután (magyar idő szerint este) János Horváth, az egyetem közgazdászprofesszora, és egykor a magyar parlament tagja nyújtotta át a bölcsész díszdoktori oklevelet, amellyel egyúttal az amerikai irodalom fordításával szerzett kimagasló érdemeit is elismerték.
Göncz Árpád mívesen megírt és angolul elmondott évzáró beszédében csatlakozott az amerikai hagyományokhoz, hiszen itt az egyetemek Versengve hívják meg a szellem és politika kiválóságait, hogy tőlük valóban elgondolkoztató fejtegetéseket halljanak korunk nagy kérdéseiről. író lévén, az államfő, mint mondta, rendőri fantomképhez hasonlóan kívánta megrajzolni az Amerika közepén élőknek a benne megtisztelt „magyar embert”, azt a „névtelen magyart, akinek sikerült embernek maradnia több évtized minden megrázkódtatása, történelmi viszontagsága közt”. Hiszen — vázolta Göncz a szerencsés sorsú indianaiaknak — az első vi-. lágháború után „a magyar nép több mint egyharmadát a nemzeti önrendelkezés elvének megcsúfolásával idegen uralom alá kényszerítették”, a magyaroknak meg kellett ismerniük a nácizmus és a holocaust szörnyűségeit, a kitelepítések és a sztálini munkatáborok iszonyú vérveszteségeit, „a teljes kiszolgáltatottság és jogfosztás — hit- és lélekfosztás, nemzetfosztás — minden keservét”.
Ám 1956-ban mégis elsőként e nép állt talpra, s most legutóbb is „Közép-Európa népei közül megint csak elsőként, iszonyatos erőfeszítéssel, némán, békésen és vérontás nélkül sikerült lebontania a sztálini pártállam épületét; anélkül, hogy oktalan és igaztalan szenvedéseiért bárkin is bosszút állt volna". S a szabad
Moszkva, május 13.
Meglehetősen egybehangzó állásfoglalásra adott alkalmat a szovjet tábornokoknak a VSZ létrehozásának 35. évfordulója. Különböző megfogalmazásban, felvezetésben és eltérő hangsúlyokkal ugyan, de az derül ki a szovjet sajtóban megjelent interjúikból, hogy nem számolnak a Varsói Szerződés feloszlatásával, valamely tagállam kilépésével. Napjaink realitása — fejtegeti például Iván Tretyak tábornok, honvédelmi miniszterhelyettes a Szovjetszkaja Rosszijában —, hogy folytatódik a Kelet—Nyugat katonai szembenállása, még ha „a 'nukleáris atomháború közvetlen veszélye eltolódott is”. Ebben a helyzeben a szövetséges államok közül egy sem tűzi napirendre a Varsói Szerződésből való kilépések kérdését, folytatja Tretyak, mert világos, hogy erre szükség van.
Naprakészen reagál a fejleményekre Pjotr Lusev, a VSZ egyesített erőinek főparancsnoka; a Krasznaja Zvezdában elismeri, hogy nem zárható ki teljesen valamely tagállam kilépésének a le-
választásokon „kiszűrvén az új magyar parlamentből a jobboldali vagy baloldali szélsőséget, sovinizmust, rasszizmust és sztálinizmust, de nem zárvan el a politikai játékteret a történelmi közelmúlt fölszámolásában részt vállalt reformkommunisták elől”.
Göncz szólt arról, hány év esett is ki és miért e névtelen magyar életéből, ukrajnai fronton, deportálásban, börtönben, kényszerű belső emigrációban. S lázadt sorsa ellen csakúgy, mint 1848-ban, 1956-ban, hogy azután „ha a harcok során tízezred magával el nem esett, kétszázezred-magával el nem menekült, nyolc-ezredmagával börtönbe nem zárták, négyszázad magával föl nem kötötték — megint belső emigrációba vonult”. S hallgatott, vagy önpusztító életet élt. Míg végre akadtak a névtelenek között, kik megindították az ellenzéki küzdelmet, amely most ért véget a választásokkal.
Jellegzetes családi háttéréként ecsetelte Göncz Árpád, hogy anyja Romániában, apja Jugoszláviában, felesége apja Csehszlovákiában született. Miiként személyes viszontagságai is oly sok magyaréval azonosak; „életem, mint látják, némileg groteszk és szürreális”, de hát — amint a szomszédos író-elnök, Havel példája is tanúsítja — „a mi közép-európai tájainkon ez meglehetősen hétköznapi". Ezért sem tudta a hatalmas tapssal fogadott beszéde végén a Butler-egyetem tanévzárójának szónoka, könnyezzen-e vagy nevessen, hiszen „oly valószínűtlen, hogy én most itt vagyok’’ (nem kellett mondania, milyen minőségében). S hangsúlyozta, mennyire átérzi a maga felelősségét is, hogy hazánk „elfoglalja jogos és méltó helyét Európa népeinek családjában. Felhőtlen békében éljen szomszédaival, gyarapodjanak szellemi és anyagi javai, képes legyen megvédeni nyelvére, hitére, némzetiségére való tekintet nélkül valamennyi polgárát, határain kívül minden magyar egyéni és közösségi emberi jogait.”
Avar János
hetősége, s példának hozza fel, hogy az új magyar parlament „egyik frakciója” fel is vetette a kérdést. Minden nép maga dönt sorsáról — szögezi le elöljáróban a hadseregtábornok, majd hozzáteszi: véleménye szerint a VSZ feloszlatásának ideje még nem érkezett el, a szerződés stabilitási garanciát ad tagjainak.
A szovjet katonai parancsnokok egyik fő érve a német egyesítés. Nyikolaj Hovrin admirális szerint az Európa közepén kialakuló helyzet nem prognosztizálható, a VSZ megléte így biztonsági tényezőt jelent. Hovrin figyelemre méltó módon számol azzal, ami a többi tábornok cikkében nem kap hangsúlyt, hogy az NDK kiléphet a VSZ-ből. „Nem követeljük, hogy az NSZK is otthagyja a NATO-t, de senki sem állítja, hogy üdvözölnénk, ha az egyesített Németország a velünk szemben továbbra sem baráti szövetségbe menne át” — fogalmaz az egyesített erők főparancsnokának helyettese.
A német NATO-tagság felborítaná a stratégiai egyensúlyt, és destabilizálná a helyzetet, jelen-
MowhvM iudéaíiónU. telew
Senki nem akar kilépni a VSZ-l)ől. hangoztatják szovjet tábornokok