﻿Ára:
forint
MaíwNewt
Szombat
1990.
Június 2.
Lili. évfolyam
128. szám
ALAPÍTOTTA: PETHÖ SÁNDOR
Garanciánk : a pedagógus
Ilyen tanévet még soha nem zárt a magyar oktatásügy. A tavaly szeptemberi évnyitón ugyan már érezni lehetett, hogy az iskolában is nagy idők következnek, de amúgy istenigazában senki nem sejthette a jövőt, mely idén tavasszal valósággá lett. Rendszerváltozás. Egyetlen szó, de mi minden következik belőle a társadalom minden szférájában. Könnyebb kimondani, mint végiggondolni, akárcsak címszavakban mindazt, amit át kellene alakítani.
Talán nem az elfogultság mondatja, hogy a szellemi szféra átépítésének legnagyobb vállalkozása a magyar iskola-rendszer megújítása lesz. A társadalmi, gazdasági és politikai változások hihetetlenül erős kihívást jelentenek az egész oktatási struktúra számára. Azt ugyan már a korábbi években érezni lehetett, hogy ez elkerülhetetlen, de csak most, a rendszerváltás után lett kikerülhetetlen. Reformok, jószándékú kezdeményezések időről időre, szinte menetrendszerűen követték egymást, és így visszatekintve úgy fest, hogy a magyar oktatásügy utóbbi évtizedei másból sem állnak, mint szakadatlan próbálkozásokból, amelyek azonban rendre érintetlenül hagyták a kereteket. Minden reformkísérlet ugyanabban a zárt medenfcében kavart kisebb vagy nagyobb hullámokat, ám a falról monoton egyhangúsággal verődött vissza minden.
Most új helyzet teremtődött. Bár még minden cseppfolyós, de az világos, hogy a közeljövő új oktatáspolitikájának alapvető célja nem lehet más, mint az állam tanügyi szerepének átértékelése, az iskola, az egyén és a közösségek kapcsolatának újrafogalmazása. Ebből egyenesen következik, hogy mindez a közigazgatás demokratizálását és önkormányzati jellegének megerősödését feltételezi, mert ez az alap, amelyre a változás építhet.
A fentieket tényleg könnyebb deklarálni, mint megvalósítani. Hiszen milyen evidensnek látszik az a tétel, hogy a jövőben az állam ne foglalkozzék az oktatás tartalmának minden részletére történő meghatározásával, hanem szerepe szűküljön az oktatás eredményességének ellenőrzésére, meg a feltételek megteremtésére! Ezzel természetesen ma szinte mindenki egyetért elviekben, ám a gyakorlatban nagy a zűrzavar.
Néhány nappal ezelőtt Székesfehérváron országos tanácskozáson vitatták meg a nemzeti alaptanterv koncepcióját. Napnál világosabb ugyanis, hogy ennek létrehozása nélkül minden oktatási struktúraváltoztatás lehetetlen. Látszólag megvolna tehát az egyetértés szükséges minimuma, de sajnos ma még ennél sokkal többet nem mondhatunk erről a kardinális kérdésről. Elviekben az is világos, hogy az egész társadalom számára elfogadható oktatáspolitikai koncepciót képtelenség lesz kidolgozni, szűkre szabott ágazati vagy pártkeretek között. Csakhogy a kép most még egész mást mutat.
Nyilvánvaló, hogy az új hatalomnak pillanatnyilag még nincs átfogó koncepciója az oktatás egészének átalakításáról. (Nem mellesleg szólva, e tekintetben az ellenzék sem áll jobban!) Egyes részkérdésekben természetesen találhatunk jobban, vagy kevésbé alaposan kidolgozott állásfoglalásokat.
de ez nem változtat az alaphelyzeten.
Másrészt viszont sokan azt mondják: mindez nem is olyan nagy baj, ne rohanjunk, mert a szétzilált magyar oktatásügy nem visel el túlzottan drasztikus beavatkozásokat! Fontolva haladjunk inkább, hiszen az oktatás hosszabb folyamat, és a ma elkövetett hibák évtizedekig hatnak. Jobb lenne, ha az oktatási rendszer fokozatosan, a társadalom demokratizálódásával összhangban alakulna át, s ilyeténképpen nem keletkezne újabb diszharmónia. Minderre viszont ott az ellenérv: napjainkra a romlás oly mértékű, hogy a beteget csakis az azonnali műtét mentheti meg.
Bármennyire is furcsa és ellentmondásos, mindkét állítás igaz! A honi oktatásügynek azt a nem mindennapi mutatványt kell a közeljövőben végrehajtania, hogy egyfelől életben tartják a beteget, hogy az dolgozhasson, de munka közben ki kell majd cserélniük a létfontosságú szerveket. Azaz: sürgősen megoldják az intézményi finaszírozást, és minden lehetséges eszközzel támogatják a PEDAGÓGUST, s eközben nekilátnak az átépítésnek.
Mindez képtelenül nehéz lesz, mert közben a társadalomra minden valószínűség szerint „vér és könny” vár, növekvő szociális és társadalmi feszültségek. Miben bízhatunk tehát, hogyan sikerülhet belátható időn belül konszolidálni az oktatásügyet?
Bármilyen sokszor is elmondták és leírták — hogy azután erről gyorsan elfeledkezzenek —, ennek egyetlen garanciája van: a PEDAGÓGUS. A tanár, a tanító, aki nélkül semmilyen átalakítás nem válhat valóra, s akit az elmúlt évtizedekben alig vettek értelmiségi számba. Vitatkozhatnak q pártok, szülhetnek remek elméleteket szakértők, ha a szakma érdektelen marad, ha nem sikerül a pedagógusok tízezreit kimozdítani abból a lelkiállapotból, ahova egy lényegét tekintve iskolaellenes kultúrpolitika taszította őket.
Biztató jeleket természetesen találunk, elég, ha a Független Pedagógus Fórum ma kezdődő tanácskozására, vagy az elmúlt hetek szakmai vitáira gondolunk. Látható, hogy a magyar pedagógustársadalomnak van egy aktív, koncepciózusán gondolkozó rétege, amelyik kész a dolgok újragondolására. Nekik és társaiknak most végre valódi társadalmi segítségre van szükségük ahhoz, hogy a következő nehéz esztendőkben életben tartsák és megújítsák az oktatást. Az új hatalom megítélésének egyik fontos mércéje lesz, hogy a szorító gazdasági viszonyok közepette mennyit fog szánni az oktatásra, meg a kultúra egészére! Nemcsak fizetésemelésről van szó e tekintetben, hanem az intézmények működéséhez szükséges biztos pénzügyi alapok megteremtéséről is.
Ennek legvalószínűbb útja az lehet, ha a helyi társadalmak végre tulajdonukban tudhatják az iskolát, és dönthetnek arról, hogy nekik itt és most milyen iskola, milyen pedagógus kell, s erre mennyi pénzt áldoznak. Ha ezt megfelelő állami pénzpolitika egészíti ki és segít a gazdálkodó szféra is, akkor kibontakozhat egy olyan közoktatás, amely képes tisztességes és használható tudást adni az ezredforduló színvonalán. Ha nem akkor...
Nos, ezt ne is feltételezzük.
Dénes D. István
Készek a hadászati szerződés elvei
Camp Dávid „menüje” Európa és a németkérdés
Jelcin és Landsbergis Moszkvában találkozott
SZOKÁSA SZERINT, OKOZOTT MEGLEPETÉST Mihail Gorbacsov — vélekednek a megfigyelők, akik két napig csak találgathatták, hogy a szovjet államfőnek a csütörtöki túlzottan bizakodó, vagy a pénteki igen kemény előadói beszédét vegyék-e alapul. A szenzáció Ottawa és Washington között röppent föl, amikor ismertté vált, hogy Gorbacsov amerikai útjának utolsó állomásán, San Franciscóban, hétfőn találkozni Ifog Ro Te Vu dél-koreai elnökkel. A hír nyomán olyan következtetések alakultak ki, hogy ez az összejövetel minden kétséget kizáróan az eddigi legdrámaibb szovjet kifejezés annak a bizonyítására, milyen fontosnak ítéli Moszkva a kereskedelmi és más gazdasági jellegű kapcsolatokat. Szöul ugyanis fontolóra vette, hogy négymil-liárd dollárnyi kölcsönt nyújt a Szovjetuniónak.
Az első szovjet—dél-koreai államfői találkozó ténye, éppen az anyagi érdekeltség szempontjából, rávilágított arra is, hogy milyen jelentősége van a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény amerikai megadásának. Az AP előzetes mérlegelésében azt írta, „ha Mihail Gorbacsov-nak nem sikerülne aláírt kereskedelmi megállapodással hazatérnie az Egyesült Államokból, az jelentős icsapás volna a szovjet gazdaságra, amely romokban hever. Éppen ezért mind az amerikai elnök, mind a szovjet államfő nagy hangsúlyt helyezett a kereskedelmi egyezményre, mint olyan elsődleges eszközre, amelynek révén az Egyesült Államok támogatni tudja Gorbacsov reformprogramját”. Hasonlóan fogalmazott Marsall Goldman, a Harvard Egyetem Szovjetunió-szakértője. Szerinte a „kereskedelmi egyezmény nagyon fontos trófea Gorbacsov számára; az ugyan nem oldaná meg minden gazdasági gondját, de ha nem jönne létre a megállapodás, problémákat okozna”.
A KISSÉ RUTINSZERŰVÉ VÁLT szovjet—amerikai csúcstalálkozóknak a legújabb fordulóján a vezető hírügynökségek felidézik, hogy a hidegháború kellős közepén Dwight Eisenhowernek és Nyikita Hruscsovnak Camp Davidben sikerült becsempésznie az enyhülés szellemét a két ország viszonyába; harminc évvel később, George Bushnak és Mihail Gorbacsovnak e hét végéig szintén el kell érnie, hogy ismét fújdogáljon e szellő. Bush a találkozó ünnepélyes megnyitóján ígéretet tett arra, hogy a leendő egyesült Németország státusáról tapasztalható alapvető nézeteltérés ellenére „egy megfordíthatatlan békeidőszak” megteremtéséért fog munkálkodni. A hat hónapon belül második csúcson az amerikai elnök béketeremtőként dicsérte vendégét, aki válaszában felvázolta egy olyan reménybeli Európa körvonalait, amelyben nincsenek falak, vagy „hidegháborús lövégz-árkok”. A bizakodást fokozta, hogy a szovjet vezető úgy fogalmazott: „Az ellenségkép a múlté..., ma még bizonyos fokig vetélytársak vagyunk, de ezentúl partnerek akarunk lenni.". És Gorbacsov a jó légkörben megkezdett tárgyalások után jelezte, talán lehetséges a kompromisszum Németország NATO-tagsága ügyében.
„KIALAKULÓBAN VAN VALAMI” — jegyezte meg. miközben ismeretessé vált, hogy mind az amerikai, mind a szovjet külügyminisztert megbízták, vitassák meg mélyebben a németkérdést. Gorbacsov azonban azt is jelezte, hogy „nem itt” fogják rendezni e problémát. Pénteken délelőtt azután lehűltek a várakozások, miután amerikai törvényhozókkal találkozva, Gorbacsov kijelentette, a Szovjetuniónak nincs kifogása az ellen, hogy az Egyesült Államok katonailag jelen legyen Európában, de változatlanul ellenzi az egységes Németország NATO-tagságát. A másfél órás beszélgetésen a szovjet államfő az amerikai álláspontot merevnek minősítette a katonai hovatartozás kérdésében, s kijelentette: „Ha úgy érezzük, hogy nyomást gyakorolnak ránk, egyoldalú engedményekre akarnak kényszeríteni, megbontva az egyensúlyt, akkor felül kell vizsgálnunk az egész helyzetet, a további utat, beleértve a bécsi tárgyalásokat is." Gorbacsov célzott arra is, hogy a Szovjetunió már felfüggesztette csapatainak kivonását az NDK-ból, és további hasonló lépéseket tehet. Meglehetősen kemény hangnemben utasította el azt az amerikai álláspontot is, hogy Litvániának, és általában a balti államoknak, el kell nyerniük a függetlenségüket, mielőtt a Szovjetunió megkapná Washingtontól a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt. Gorbacsov úgy fogalmazott, hogy az „amerikai elnök 24 óra alatt megoldott volna egy Litvániához hasonló problémát”, míg a Szovjetunió demokratikusan, az alkotmány alapján törekszik a kérdés rendezésére. „A baltiak nem politikusok, hanem muzsikusok” — célzott Landsbergis litván államfőre —, akik, véleménye szerint, államcsínyt hajtottak végre. Gorbacsov kitérve a szovjet zsidók kivándorlására, szintén keményen fogalmazott, miszerint ez csak ürügy a kongresszusnak. Azzal pedig, hogy a szovjet kivándorlókat Izrael tudatosan a megszállt területeken telepíti le, szintén célzatos, ellentéteket akarnak kelteni Moszkva és az arab országok között.	(ZS. E.)
Washingtoni tudósítónk telexjrlentése
Körtánc a kereskedelmi egyezmény körül
Washington, június 1.
Lapzártánk után írt alá Bush és Gorbacsov több megállapodást, közte a hadászati szerződés „főbb elveiről” szólót, ám
—	a német ügyhöz hasonlóan
—	mindvégig bizonytalan maradt a Moszkva által annyira óhajtott, szövegében kész, kereskedelmi egyezmény sorsa. Legyenek bármekkorák Mihail
Gorbacsov hazai gondjai (írják őt le máris konzervatív amerikai közírók, Jelcinben látva az alternatívát), a szovjet elnök mit sem veszített a látogatás programját tetszése szerint alakító és házigazdáit meglepetések elé állító képességéből. Arra természetesen számítottak a Fehér Házban (és
reszkettek tőle a testőrök), hogy Gorbacsov megismétli korábbi amerikai útjainak oly sikeres váratlan utcai jeleneteit, s kipattanván kocsijából, szóba elegyedik a járókelőkkel, akiknek jó része a fővárosba érkezett turista. Erre csütörtök este, a második elnöki tárgyalást követően került sor a Pennsylvania avenue és a 15. utca sarkán. Gondot azzal okozott a vendég, hogy nemcsak a délutáni megbeszélés nyitányán tért el a szokástól, hanem a végén is: kijövet George Bushtól, a szovjet elnök rögtönzött sajtóértekezletet tartott a tudósítóknak a Fehér Ház kertjében. Alaposan meglepve vele az amerikai államfő munkatársait, akik nem is tudlak ha-
marjában magnót találni, s Tg.v szégyenszemre a tévésektől kérték el a felvételt. Szerencsére Bush nézte a közvetítést, s így könnyen vették rá tanácsadói, hogy ne hagyja annyiban, szóljon ő is gyorsan pár szót a tudósítóknak. így a Rózsakertben újabb, terven kívüli sajtóértekezletre került sor percek múlva.
Bushtól távozván, Gorbacsov tudatta, hogy a két felet a fogas németkérdésben elválasztó különbség áthidalására az elnökök megbízták külügyminiszterüket, lelnék meg a közös nevezőt. S célzást tett arra, hogy mintha közeledtek volna valamelyest az álláspontok is. Mire Bush sietve közölte, hogy Gorbacsov szavait ő „bátorítónak” tartja, s a „nagyon őszinte” eszmecserén „nem volt harag”. Az amerikai elnök egyébként megjegyezte, hogy életkoránál fogva ő vendégénél is jobban emlékszik a második világháborúra, s annak szovjet áldozataira. S Gorbacsov még derűlátóbban beszélt a csúcs „nagy eredményeiről” a Fehér Ház esti díszvacsoráján, ahová elsősorban törvényhozókat és szakértőket hívtak (szemben a művészeknek, liberális és éxpolitikusoknak adott csütörtöki ebéddel a szovjet nagy-követségen, s egyedül Henry Kis-singer volt vendég mindkét helyen). „Még korai volna jósolni, ám a tárgyalások feljogosítanak a legszebb reményekre" — közölte Gorbacsov, aki a szovjet—amerikai partnerség távlatairól is hasonló derűlátással szólt, s csupán egy félmondatos utalásban óvott „a csábítástól, egyoldalú előnyöket szerezni". Egyre közelebb kerülünk egymáshoz, a helyzet „drámaian megváltozott” az ő első, 1985-ös genfi csúcstalálkozója óta — fejtegette Gorbacsov, aki előtt Bush inkább — az ő nevéhez fűződő — máltai kezdetet hangsúlyozta. S tréfával ütötte el, mire is lehet e csúcson számítani.
LehűlöR várakozás
Az amerikai kormánytisztviselők érzékelhetően megriadtak a gorbacsovi optimizmus hatásától, kivált, hogy állításuk szerint nem észlelték jelét a német NATO-tagságot ellenző szovjet álláspont módosulásának. Bush pénteken sietve telefonált Kohl kancellárnak, aki egy hét múlva villám-látogatásra újra Washingtonba jön. Bonnt meg kellett nyugtatni, hogy Washington nem tesz e kulcskérdésben engedményt, csupán azt a tekintélymentö formulát keresi, amellyel Gorbacsov hazamehet. A péntekre megjelenő amerikai lapok tehát kénytelenek voltak későbbi kiadásaikban módosítani: a pohárköszöntők után feltűntek a sajtóközpontban a névtelenséghez ragaszkodó kor-mánytisztvislők, hogy lehűtsék a várakozásokat, amelyek egy részét különben saját amerikai kollégáik keltették ... Bonnból ugyanis híre jött, hogy ott máris „tiltakoztak" Bush állítólagos engedménye ellen.
„Hibás az előrehaladás kifejezés használata" — óvta a sajtót egv Fehér Házból érkezett háttértájékoztató. A vita lényege a jelek szerint az lett, hogy a Moszkva által a német erőkre követelt korlátozás milyen formában valósuljon meg. Bonn hevesen ellenzi a csak Németországra szóló megegyezést, az új európai struktúra mikéntje viszont Washington számára kényes kérdés. „Én nem próbálok diktálni” — utasította vissza Gorbacsov Ottawában elhangzott vádját Bush a Rózsakertben, s ő is remélte, hogy a külügyminiszterek dűlőre juthatnak. A díszvacsora után a szovjet külügyminiszter közölte, hogy főnöke derűlátása pontosan a né-metkérdésre értendő. „Camp Dávid a kulcs” — mondta, feltételezve, hogy a fővárosközeli elnöki üdülőhely kötetlen légkörében
esély van a csúcs legfontosabb eredményének megszületésére. Más kérdés, hogy mindkét fél hangsúlyozta: nem csupán e két nagyhatalom dolga meglelni a megoldást. Így a két elnök vasárnapi közös sajtóértekezletén sem biztos, hogy tisztán fogunk már látni, ám a Camp David-i eszmecsere alakulása bizonyára perdöntő lesz a csúcs megítélésében.
Ke«'*ki‘ és k;í
Cheney védelmi miniszter péntek reggeli tévéinterjújában kijelentette, hogy „előrelépés" volt az európai haderőcsökkentés kérdésében, amit — persze eltérő szándékból — mind Moszkva, mind Washington hozzákapcsol a németkérdéshez. Áttörés eddig nem volt — tette hozzá a Pentagon-főnök, ám ő is mindent elképzelhetőnek tartott a csúcs hátralevő részében, kivéve a németeket „kipécéző” erőkorlátozást. A hadászati szerződés fő elveiről viszont elkészült a két elnök nyilatkozata, megtartván máltai ígéretüket (és mivel az ötszáz oldalas szövegen tovább dolgoznak a szakértők, a kisebb viták megoldására van idő, hiszen az aláírást amúgy is év végére jósolták). A szintén elkészült vegyifegyver-felszámoló nagyhatalmi megállapodás és a másfél évtizedes atom-kísérleti vita lezárása mellett a külügyminiszterek aláírására várt egy sor kétoldalú egyezmény, légiforgalomról, diákcseréről, űregyüttműködésről, környezetvédelemről.
Lapzártánkig tartott viszont a találgatás, hogy sort kerítenek-e vagy sem az egyébként teljesen kész kereskedelmi egyezmény (tehát az 1974-es szakítást jóvátevő alku) aláírására. A rádióhallgató olvasó behozhatatlan előnyben van most a tudósítóval szemben, aki csak arról tudott még beszámolni, hogy a Fehér Ház „valamilyen jelzést” várt Moszkva balti magatartásának módosulására (és alighanem közvetve a német alkú alakulására is), mielőtt megadná a Gorbacsovék által annyira szorgalmazott megállapodást. Híre jött, hogy kecske-káposzta megoldásként aláírhatták volna ugyan, ám az amerikai elnök addig nem terjesztené be szenátusi jóváhagyásra, amíg nem tartja kielégítőnek a balti helyzetet (tehát a Bush által a csúcson is sürgetett érdemi párbeszédet Moszkva és elsősorban Vilnius között), s persze nem születik meg a szovjet kivándorlási törvény. Közben újabb csavar: péntekre kiderült, hogy a szovjetek „túszként" óhajtották tartani az amerikaiaknak fontos gabonaegyezményt, amely megnövelt vásárlásaikkal ajándék lenne a farmereknek.
„Éjszakai purrs**
A kivándorlási törvény meglesz — ígérte Gorbacsov, aki mielőtt újra leült volna tárgyalni Bush-sal, kongresszusi vezetőket fogadott a szovjet nagykövetségen. Mitchell szenátor, demokrata többségi vezér megvallotta utána, nem tudták, hogy a kamerák működnek, hiszen a házigazda a bevezetőben még azt említette, „ezt még addig mondom el, amíg itt a sajtó ..." Mihail Gorbacsov azonban szabályos szemináriumot tartott a szenátoroknak és képviselőknek, kiselőadásokban válaszolva a kérdésekre, amelyeket így csak a törvényhozási vezérek tehettek fel, a többinek már nem futotta az időből.
A szovjet elnök maga is feltételes módban szólt a kereskedelmi egyezményről, csak a hadászati elvi megállapodást kezelte kész tényként. S hevesen kifogásolt egy neki kevésbé tetsző fait accorhp-lit, ami elé szerinte a litvánok állították őt, szinte „éjszakai puccsal", mind Moszkvát, mind