﻿Mai mellékletünk: KÖNYVSÁTOR
Ára:
0,5Ö
forint
ALAPÍTOTTA: PETHÓ SÁNDOR
Hétfő
1990.
június 4.
Lili. évfoljan
129. szám
Trianon
Gorbacsov búcsúja Washingtontól
Jó légkörű esúcstalálkozó,
A prágai rendőrség keresi az óvárosi bombarohhantókat
A külpolitikai helyzet
NEZETELTERESEIK FENNMARADTAK, de így is jól megértették egymást — hangoztatták egyöntetűen az amerikai—szovjet csúcs résztvevői a Camp David-i megbeszélések után. E nyilatkozatok megerősítették ugyanakkor azt is, hogy a legfontosabb pontokban, a németkérdésben, és a litvánügyben nem közeledtek az álláspontok. Mihail Gorbacsov a sajtónak, azt mondotta, megmaradtak „az igazi problémák”, amelyek előtt egyik fél sem hunyja be a szemét, ám így is bőséges lehetőség van az együttműködésre. Az amerikai elnöki üdülőben a felek nem mentek túl a nézetek kölcsönös kifejtésén, s közös cselekvésekben sem állapodlak meg — ismertették a tárgyalás végeredményét, amely azt rögzíti, hogy az eszmecserén regionális kérdések állottak előtérben. Téma volt Afganisztán, Kuba, a közép-amerikai helyzet, Kambodzsa, az indiai—pakisztáni, valamint a közel-keleti feszültség. George iBush szóba hozta a szovjet emberi jogok, a kivándorlás és az antiszemitizmus ügyét. Ez utóbbinak, valamint a Litvánia ellen elrendelt moszkvai embargó feloldásának a függvényévé tették a végül is politikai mégfontolás, vagy ahogy mások fogalmaznak, nyomás hatására aláírt kereskedelmi egyezményt. A Fehér Házat amerikai üzleti, gazdasági körök egyaránt sürgették, kösse meg ezt az 1972 óta tervezgetett egyezményt, miután a világon már csak 12 ország van, amely nem kapja meg a normális elbánást az Egyesült Államoktól. Így áruikra akár tízszeres vámot Is kivethetnek. Ám a honi sürgetés mellett legalább olyan fontos volt Bushnak, hogy ne engedje el „üres kézzel" az otthon gazdasági gondokkal bajlódó Gorbacsovot Washingtonból. A szerződést azonban az amerikai kormány csak akkor terjeszti a törvényhozás elé, ha a Szovjetunió törvénybe iktatja a szabad kivándorlást. Ugyanakkor nyilváhvaló, hogy az amerikai kongresz-szus a Litvánia elleni gazdasági blokád feloldása előtt nem hagyja jóvá a megállapodást.
FOKOZOTT VÁRAKOZÁS KlSERTE a németkérdés kezelését a csúcson, ám a The New York Times értesülése szerint erről a megbeszéléseken Gorbacsov csak „rendkívül általánosan és pontatlanul” foglalkozott. Célzott ugyan arra, hogy talán a németeknek kellene eldönteniük, tagjai legyenek-e a NÁTO-nak vagy sem, de Bush többszöri érdeklődésére sem fogalmazta meg pontosabban az álláspontját. Valentyin Falin, az SZKP KB osztályvezetője washingtoni sajtóértekezletén megemlítette azt a szovjet javaslatot, amely szerint egyfajta összeurópai biztonsági tanácsot kellene felállítani amerikai részvétellel is. Ennek alárendelve, nemzetközi csapatokat szerveznének az európai biztonság védelmére. Az amerikai szóvivő, Mariin Fltzwater erről szólva kijelentette, a kérdés a csúcstalálkozón nem merült fel, s a korábbiakhoz hasonlóan jelezte, Washington elutasít minden, a NATO helyettesítésére irányuló szovjet elgondolást. Amerikai politikai körökben egyébként megütközéssel fogadták Gorbacsov tévényilatkozatának azt a mondatát, amelyben egy újfajta szovjet—amerikai együttműködést a Hítler-ellenes szövetséghez hasonlította. A megfigyelők szerint az erőltetett párhuzam nem volt különösen szerencsés, lévén, hogy éppen a német egységről és a német hadsereg jövőjéről volt szó.
RENDKÍVÜL KOMOR IIANGÜ, imár-már végítéletszerű fejleményeket előrevetítő tudósításokban és kommentárokban foglalkoztak egyébként a csúccsal a vezető nyugati lapok. A londoni The Sunday Times úgy összegezett, „a washingtoni csúcstalálkozónak kellett volna Gorbacsov politikai pályafutása csúcspontjának lennie, annak a felvillanyozó pillanatnak, amikor világszerte tisztelegnek a hidegháború megszüntetéséért tett erőfeszítése előtt. Ehelyett a csúcs épp oly idejétmúltnak tűnt, mint a megelőző ceremónia”. A brit lap szerint t-mint az MTI londoni tudósítója sajtóvisszhangjában összefoglalja — „Bush elnök és tanácsadói attól is rettegnek, hogy Gorbacsov elveszítheti hatalmát. Elrémülten fogadták ezért Jelcin megválasztását. Egy rangidős kormánytisztviselő nyíltan demagógnak és intellektuálisan könnyűsúlyúnak nevezte a moszkvai politikust, magánbeszélgetésekben pedig azon'szörnyülködnek, hogy egy tízezres nukleáris rakétával rendelkező ország Jelcin kezébe kerülhet. A Pentagon és a State Department minden készültségi terve Gorbacsov hatalmon maradására épült.”. A The Sunday Telegraph „A Gorbacsov-ragyogás megfakulása közben zuhan a csúcsról a csodatévő” címmel összegezi mondanivalóját. „Ezen a csúcson — írja — Gorbacsov figyelemre méltó hozzáértését és Bush körültekintő diplomáciáját zavarbaejtően beárnyékolták egy fájdalmasan nagyobb pillanat szovjetunióbeli eseményei. Valószínűleg ez volt az utolsó csúcstalálkozó, amelyen az amerikai kormány és a közvélemény nagy tiszteletében részesült szovjet vezető. Az amerikai szerelmi viszony Gorbacsovval alighanem a végéhez közeledik.” A The Observer washingtoni jelentésében olyan címeket talál, hogy „Jövő Gorbacsov nélkül", és „Egy birodalom hanyatlása és bukása", megfogalmazva: „Ez a csúcs azt mutatta meg a Bush-kormányzatnak, hogy mennyire kétségbeejtővé vált Gorbacsov ■helyzete a máltai találkozójuk óta eltelt hat hónap alatt." (Zs. E.)
Washingtoni tudósítónk leleijelentése
Közös sajtóértekezlet után Gorbacsov Minneapolisba repült
Hét évtized magyar és középeurópai politikáját mind ez ideig befolyásolta, gyakran meghatározta az 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktá-
tum.	Semmi történetietlenség sincs abban, ha azt mondom — ma is. Két héttel vagyunk a romániai választások után. Trianon és Erdély minden magyar ember gondolkozásában azonos hullámokra rezonál. Immáron a Trianon palotában történtekkel a 29. magyar kormánynak kell szembenéznie.
A	Simonyi—Semadam-kor-
mánytól Antall József kormányáig. Hetven éven keresztül.
Egy nép életében hetven év sok vagy kevés? A történelem kiszámíthatatlan időintervallumokkal dolgozik. Próbáljunk összehasonlítani. Nagy Sándor tizenkét év alatt Makedóniától az Indus folyamig megteremtette a hellenisztikus világbirodalmat. Julius Caesar a Ru-bicon átlépésétől számítva öt év során gyökeresen megváltoztatta Róma hatalmi, uralmi viszonyait és megalapította a császárságot, pontosabban a principátust, amely fennállt több mint fél évezreden keresztül Romulus Augustus bukásáig. Nézzük most már a magyar történelmet. Árpád tizenkét év alatt nemcsak a Kárpát-medencét tette a magyarok országává, hanem dinasztiája több mint háromszáz éven keresztül uralkodott itt és a meghódított területeken.
A török hódoltság 145 évig tartott, Trianon óta fele any-nyi esztendő telt el. Az első világháború négy éve elegendő volt ahhoz, hogy romba döntse a világ e részének négy nagy monarchiáját, az osztrák—magyart, a németet, az oroszt és a törököt. A második világháború hat éve alapvetően megváltoztatta a világ hatalmi viszonyait, s közben átrajzolta Európa térképét. A teheráni értekezleten Németország felosztásáról is tárgyaltak, s Churchill egy dunai államszövetség tervét is megpendítette Bajorország, Ausztria és Magyarország részvételével.
Szinte minden megváltozott Európában csak a trianoni döntés és az azt létrehozó szellem nem. A békediktátum okairól, megszületésének körülményeiről könyvtárnyi anyagot írtak össze. Csak mi nem értjük még mindig — hét évtized távlatában sem —, hogy miért a magyarokat büntették a legkegyetlenebbül, s a népek önrendelkezési jogának alapján, miért él csaknem négy millió magyar kisebbség a szomszédos országokban. Miért is? Miért is? — kérdezhetnénk Adyval.
Lehet-e egy népet hetven éven keresztül reménytelenségben tartani, az igazságtalansághoz láncolni? A trianoni sokk nem múlt el. Demoralizálta a népet és hét évtizeden keresztül meghatározta az ország lelkiállapotát. Ha az állandó belső feszültség ideig-óráig enyhült is a Felvidék magyarlakta részeinek és Észak-Erdélynek visszacsatolásával, az utána következő csapás még súlyosabb volt. A meg-alázottság torzult tudatával élünk immár hetven esztendeje.
Ha arra a kérdésre akarnánk válaszolni, hogy miben mutatkozik ez ma, akkor a folyamatot kell vizsgálnunk. A két háború között, 1920-tól a magyarság nem tudta elhelyezni magát Európában és a világban. A nemzedék, akár a vezetőket, akár a lakosság nagy többségét tekintjük, egy nagyhatalom érzelmi és gondolati rendszerében nőtt fel. A magyar ember az Osztrák—Magyar Monarchia állampolgára volt. Olyan
birodalomé, amelynek területe Oroszország után a legnagyobb volt Európában, megelőzte Franciaországot és Németországot, népességét tekintve pedig a harmadik helyet foglalta el. E nemzedék nem tudott eszmeileg kilépni korábbi helyzetéből, abból, hogy a Monarchia nagyobbik felét Magyar-ország ádta, és egyetlen állam határain belül utazott a Bódén i tótól Brassóig, Karls-badtól Raguzáig, Lembergtől Triestig. Trianon máig terjedően szinte bénulttá tette a magyar realitásérzéket, amely oly robusztus egészségben működött Bethlen Gábortól Deák Ferencig. A maga könyörtelen valóságában ma sem méri fel a nép — elsősorban az értelmiség és a középréteg — egy tízmilliós közép-kelet-európai kisország beszűkült lehetőségeit, cselekvési korlátáit, magatartásának mértéktartó parancsait.
A „Dolchstoss”, a Tőrdöfés-elmélet, akárcsak Németországban, nálunk is befolyásolta széles társadalmi rétegek gondolkodásmódját. Ennek megfelelően, Trianont nem a frontokon elszenvedett katonai vereségnek tulajdonította, hanem a forradalmak következményeinek, annak a baloldali agi-tációnak, amely „hátba döfte” a harcoló hadsereget. Hiába volt nyilvánvaló már akkor is, hogy az antant például Erdélyt 1914 júniusában, tehát a háború kitörése előtt Romániának ígérte, hadba lépése esetén. A kocka tehát már jóval korábban el volt vetve, a csehszlovák emigráns kormány és Szerbia igényeinek elismerésével elveszett a Felvidék, Bácska, Bánát és egész Horvátország. A közvélemény többsége azonban Trianonért az őszirózsás forradalmat és a kommünt tette felelőssé, ezért elfordult a baloldali eszméktől. Ennek hatása érzékelhetően megmutatkozott az 1945-ös és az 1990-es szabad választásokon is.
Az irredenta és revíziós propaganda és az egész nevelésioktatási rendszer a két háború között a nacionalizmus magvait hintette el a fiatal nemzedékben, ami öröklődött társadalmi méretekben.
A sérelmi politika szüntelen hangoztatása tehertételt jelentett az ország nemzetközi kapcsolataiban, a nagyhatalmak udvarias érdektelenséggel hallgatták a panaszokat, de komolyan nem állt szándékukban a Versailles—trianoni rendszer hibáinak kijavítása. Kosáry Domokos találó és szellemes mondását kölcsönvéve, egy nép nem sértődhet meg a világtörténelemre.
Az utóbbi időben megjelent Trianon-tanulmányok — gondolok most Fejtő Ferenc, Raf-fay Ernő és Palotás Zoltán könyvére — igyekeznek feltárni Trianon és az azon alapuló 1947-es párizsi béke hatalom-politikai hátterét, s ezzel a realitások irányába terelni a közgondolkodást.
Mit követelne tehát most a magyar valóságérzék? Régóta hirdetjük a dunai konföderációt, illetve az itt élő népek szorosabb együttműködésének intézményes megteremtését. Mindeddig nem nagy sikerrel. A pirkadat jele lehetne áz Alpok—Adria vagy Adria—Duna kezdeményezés, amelyben már ma is részt vesznek Olaszország, Jugoszlávia, Ausztria, Magyarország, s legújabban Csehszlovákia képviselői. Az európai átalakulás értékes, új változata fejlődhetne ki az ilyen szerveződésből.
Hetven év tanulságai ezt az utat mutatják.
Pethfí Tibor
Washington, június 3.
Fontos fegyvercsökkentési megállapodásokat, vagy azok „kötelezvényét” írta alá pénteki lapzártánk után Bush és Gorbacsov, s lázas alkudozás után olyan kereskedelmi egyez-
ményt kötöttek, amelyet egyelőre nem terjesztenek a kongresszus elé.
A ceremóniának kellett feledtetnie a kapkodást, amelyről még a Fehér Ház előkelőségekkel zsú-
folt East Room-jában is árulkodtak jelek: a két külügyminiszter szinte rohanvást érkezett, majd hirtelen kihívták őket. Az előzetes csúcsprogramban szereplő délután ötből hat lett, mire George liush és Mihail Gorbacsov bevonulhatott az aláírásra előkészített faragott asztal mögé. S csak percekkel előbb tudta meg a d'szközönség, hogy a dél óta tartó lázas alkudozás nyomán 'Imi alá is kanyaríthat ja nevét’a szovjet és amerikai államfő. James liaker es Eduard Sevardnadze szó szel int az utolsó pillanatig dolgozott a hadászati szerződésről kiadandó közös nyilatkozaton, amelyet méltán mostanra ígértek (eredetileg ez indokolta magát a washingtoni csúcsot is), s amelyen egy hete éj jel-nappal szorgoskodtak a vezető szakértők, hogy végül igénybe vegyék a főnöki segítséget. Ám közben holtpontra jutott a kereskedelmi szerződés ügye. pedig azt könnyű volt írásba foglalni: a döntést volt nehéz George Bushnak meghoznia, s valamikor a délután folyamán határozta el, hogy enged Mihail Gorbacsov a csúcs során ismétlődően elhangzott nyilvános unszolásának és — értesülések szerint — a négyszemközti eszmecseréken előterjesztett kérésnek. S bár hivatalosan tagadja a Fehér Ház, hogy a szovjetek végül az amerikai farmeroknak (és a republikánusok őszi választási érdekeinek) fontos — megnövelt — gabonavásárlási egyezség visz-szatartásával fenyegetőztek, a folyvást ezt harsogó, a számtalan Moszkvából jött tanácsadóra hivatkozó tévé- és rádiótudósítások kellően a Fehér Ház értésére adták e „kapcsolatot”.
Litván alku
Bush és Gorbacsov első, és az aláírások után persze megismételt kézrázása ekként alkudozásnak is hatott. Hiszen a két nagyhatalom viszonyában amúgyis minden mindehhez „kapcsolódik". A ceremónia utáni sajtóértekezleten Baker ugyan azt állította, hogy „soha sem volt kifejezett kapcsolat" a kereskedelmi egyezmény éz Moszkva litvániai politikája között, és nem cáfolta a gabonaügy feltételezett zsarolási szerepét („hipotézist” emlegetve), közölte, hogy kormánya addig nem terjeszti be az elnökök által aláírt megállapodást a kongresz-szusba jóváhagyásra, amíg a szovjetek meg nem hozzák kivándorlási törvényüket. Maga Bush előzőleg csak annyit mondott, várakozással tekint az emigrációs jog moszkvai kodifikálása elé. A ke-teskedelmi egyezményt Máltán szintén mostanra ígérték, s az elemei valóban mellőzhetetlenek az alig hatmilliárdos (és főként amerikai gabonaeladásból adódó) forgalmat lebonyolító két ország normális árucseréjéhez. Ám az immár félévszázados (a diplomáciai kapcsolatfelvétel óta tartó) késlekedés, és az 1972—74-es ez irányú próbálkozás meghiúsulása már magában is jelzi, hogy sert sincs rutinokmányról.
Szintén Baker és Sevardnadze kötötte meg az 1973-as, az afganisztáni beavatkozás után felfüggesztett óceánkutatási egyezség megújítását, merthogy a jövő hé'-len járt volna le a íégijáratokat megnégyszerező, és összesen tizennégy szovjet és amerikai városra, közte Rigára is. kiterjesztő 'megállapodást — valamint a Bering-szorosnál a tengeri határrögzítést. Ehhez adalék, hogy a Kamcsatkát és — az egykor
Oroszországhoz tartozó — Alaszkát elválasztó szorosnál „szovjet—amerikai nemzetközi parkot” hoznak létre. (Már szombaton a State Departmentben írták ala a többi okmányt: az éppen a gabonavásárlások kapcsán is keletkezeit vitákat elsimító tengeti áruszállítási egyezményt, a két fővárosban megnyitandó kulturális központról hozott döntést, a vámőrségeknek főként a kábitó-szercsempészés elleni harcban hasznos együttműködéséről született egyezséget.)
M«;g kél rvúrs
A hadászati szerződés „főbb elveinek" jósolt rögzítése helyett azokat beleágyazták a START— 2-re tett ígéretbe, miközben ismét kötelezettséget vállaltak, hogy még az idén megkötik a stratégiai légyvécéket először Csökkentő alkut. Eredetileg az arzenálok megfelezéséről volt szó, ma inkább csak egyharmaduk felszámolására lehet számítani, hiszen például akként számolnak egy hordozóeszköznek bombázókat, hogy azokon több szárnyasrakéta is lapulhat.
Az amerikai konzervatívok Baker moszkvai tárgyalásai óta bírálják az engedményét; belement abba, hogy a hadászati alkudozás kezdettől fogva fő washingtoni célnak tekintett és végre valóban létszámban (308-ról 154-re) megfelezett szovjet óriásrakéták megmaradó részét korszerűsíteni lehessen, hozzá a kellő kísérletekkel. E próbák nélkül a fegyver mii sem érne, ám a szovjet tábornokok nem fogadták el az évi két kísérletre teít amerikai javaslatot. így Baker okkal mondta, hogy „majdnem minden" START-kérdést lezártak; inár az első értékelések is a két külügyminiszter kudarcának ügyes elkendőzését emelik ki, a figyelem átterelését a hadászati alkudozás folytatására. Hiszen az elnökök nyilatkozata „haladéktalan” továbblépést ígér, „a lehető leghamarabb kitűzhető dátummal”. Baker úgy fogalmazott: „ezek után azt hisszük, valószínűleg aláírhatjuk magát a szerződést az év során”. Gorbacsov pohárköszöntőjében ennél bizakodóbb volt; ő az idén „még legalább kétszer" óhajt Bushsal találkozni, >tehát a hadászati és az európai fegyvercsökkentés aláírásakor.
Gorbi-mánior
Baker csak annyit tudott mondani az európai haderőcsökken-tésról, hogy a csúcs „segített valamelyest szűkíteni a hasadékot a két fél között”, ám továbbra is „nagy és komoly” nézetkülönbségek vannak. Bush és Gorbacsov közös nyilatkozata meglehetősen szűkszavú, és jószerivel megismétli a máltai ígéretet: ez „nélkülözhetetlen alapja” a földiész „jövendő biztonsági építményének”, s ezért „az elnökök megerősítették elkötelezettségüket”, hogy az év végéig megkötik a megállapodást.
Az amerikai külügyminiszter azonban igyekezett elválasztani a németkérdésben a csúcson is kialakult vitától a kelet-európai (általa „egyoldalúnak” minősített) szovjet csapatkivonásokat, s kormánya nevében „remélte", hogy azok „az eredeti menetrendnek megfelelően” megvalósulnak. S Baker nem hitte, hogy a német-ügyben elérendő szótértés hiánya akadályozhatná az euró-