﻿Ára:
6,50
forint
Kallódó emberek
A régi amerikai film címe jut mindig eszembe, amikor találkozom velük: Kallódó emberek. S egyre gyakrabban találkozom ezzel az értelmiségi típussal. Az állástalan bányamérnökkel, a kényszerpályára került orosztanárral, a különböző társadalmi szervezetektől szélnek eresztett vagy korkedvezménnyel nyugdíjba küldött funkcionáriusokkal, a csődbe ment lap újságíróival, pályakezdő, de egy munkahelyről már elbocsátott diplomás vegyészekkel, építészekkel, agro-nómusokkal... A mostani átalakuló, köztes társadalmi viszonyaink közepette mindezt természetes jelenségnek mondhatnék. A népi bölcsesség is azt tartja, „ahol gyalulnak, ott hullik a forgács”.
A hivatalos statisztikák még csak negyven-ötvenezer munkanélküliről szólnak. Közöttük csak minden ötödik értelmiségi. Vajon jogos-e az aggodalom amiatt, hogy nyolc-tízezer ember szellemi tevékenysége parlagon hever, szürkeállományuk kihasználatlan? Különben is — vigasztalhat egy másik jelenség: — a partvonalra került értelmiségiek köréből is egyre többen módosítanak pályát, kezdenek különböző vállalkozásokba : taxiznak, felcsapnak vásározónak, csirkét nevelnek, gombát termesztenek, butikot nyitnak. Már akinek van bizonyos tőkéje, s aki az élelmességnek, a vállalkozókedvnek sincs híján. Az állástalanok, a helyüket keresők száma azonban az előbbiekénél sokkal nagyobb.
Nem azokat sajnálom, akik az állam párt uralkodása idején gyorstalpalókon szerezték a papírjaikat, s most a kallódók táborát gyarapítják. Nem azokat, akiknek a marxista esti egyetem adott diplomát. Sem azokat, akik azért kerültek vezető posztokra, mert jól tudták fújni a kommunista hiszekegyet, mert a különböző tanácskozásokon az előénekes szerepét vállalták. A káderdűlőkben lakó, de már félreállított elit azon tagjait sem sajnálom, akik köznyelven szólva „azért nem voltak hülyegyerekek”. ök előre menekültek — s többnyire sikerrel. A privatizációs folyamatokat meglovagolva beállnak a részvénytársaságok, a kft.-k, a kisszövetkezetek szervezői közé, és különböző vállalkozásokba fognak, ök testesítik meg látványosan „a hatalomátmentést”. Holott a többség a politikai hatalomból már kiszorult, csak az elért életnívón igyekszik a lábát megvetni.
Azokat a fiatal diplomásokat sajnálom, akiknek, alighogy elkezdték hivatásukat gyakorolni — a politikai töltettől is motivált átszervezések, leépítések következtében — máris megingott az egzisztenciájuk. Rájuk még az sem fogható, hogy kiszolgálták a régi rezsimet, mert ahhoz túl kevés ideig dolgoztak, éppen hogy belekóstoltak a munkájukba. Azokkal az idősebbekkel vagyok szolidáris, akik bár szorgalmasak, tehetségesek, most mégis elbizonytalanodtak, kivárnak. Ügy érzik ugyanis:	újból
nem a hozzáértés, a tudás lesz a mérce —, hanem az, ki tud gyorsabban színt váltani, hoz-zádörgölőzködni az új elithez. Kicsit émelyegve nézik, hogy a minősítéseknél — amit természetesen most nem a hivatal, az intézmény személyzeti osztályai végeznek — az első szűrőszempont az lett, hogy az érintett haverkodott-e az egykori párttitkárral, vitte-e a zászlót május elsején, átvett-e vörös ünnepeken különböző plecsniket. Az, hogy az intézményt, a vállalatot jól vezették-e, volt-e nyereség, a dolgozók jövedelmét rendszeresen
emelték-e — mindez csak mellékesen kerül a serpenyőbe.
A szaktudás elkónyavetyélé-séből pedig — szinte közhely — az országnak származik kára. Bauer Tamás közgazdász is érinti egyik cikkében ezt a kérdést, mi legyen azokkal, akik pártkönyvüknek, politikai helyezkedésüknek . köszönhetik posztjukat. „Vitathatatlanul az lenne az előnyös, ha mihamarabb kikerülnének beosztásukból. A munkahelyi kollektívák fellépése, nyomása az egyedüli eszköz arra, hogy ez erőltetett külső beavatkozás nélkül következzék be. Ha a kormányzat, illetve az új kormánypártok kezdeményeznek ilyen kampányt, az visszahozná a pártok, illetve az állam közvetlen beavatkozását a gazdasági vezetők kiválasztásába, csak más szín, más jelszavak jegyében. Éppen ez esetben lenne szó arról, hogy a rendszer a viszonyok átalakítása helyett csak másik elitet léptet az eddigi elit helyébe. Ez esetben viszont kár volt a nagy felhajtásért.”
Bizonyos területeken — például a bankszakmában, a külkereskedelemben, a közigazgatásban, a tömegtájékoztatásban
—	az átállás aligha valósítható meg e „pettyes mellényű” szakemberek nélkül. Vannak munkaterületek, hivatások, amelyekben ugyanis csak egy-két évtizedes gyakorlat után tud valaki sikereket felmutatni. Ha félreállítanánk őket, éppen úgy magunk alatt vágnánk a fát, mint a háborút követően a „népi demokratikus kormányzat” lefejezte a hazai értelmiséget.
Az új kormány programjából kitűnik; csökkenteni kívánják a bürokráciát, és keresik a lehetőségét a magasan képzett emberek ésszerűbb felhasználásának. Ezt értékelni lehet, de látványos javulás e területen aligha érhető el. Ehhez ugyanis rövid idő alatt kellene a hatalmasra duzzasztott bürokratikus apparátust lefogyasztani. A bürokrácia viszont vitalitását tekintve a dudvára hasonlít, ha el is vágják a gyökerét, a szára, a hajtásai megerednek és burjánzik tovább.
Különösen a gazdasági szférában nem lesz könnyű a személyi vérfelfrissítés, a minőségi szint emelése. De meg kell találni a módját, mert létkérdés. Hulljon hát a forgács. Hiszen semmi nem indokolja például — két évvel ezelőtti felmérés adataira támaszkodom —, hogy a mintegy nyolcezer műszaki vezető közül háromezren felsőfokú végzettség nélkül látták el beosztásukat. Holott az országban száznegyvenezer műszaki jellegű diplomást tartanak nyilván. Mindennemű vizsgálódás, felmérés nélkül is kikövetkeztethető ebből; a politikai megbízhatóságért osztogatták elsősorban az igazgatói, az elnöki, a főmérnöki beosztásokat és egyéb posztokat.
A győztes pártok — elvileg
—	természetesen már korábban
leszögezték: nem akarnak B listázni, hem akarják tömegesen lecserélni a szakembereket. Arra azonban nincs semmi biztosíték, hogy amit felső szinten helyesen megfogalmaznak, azt a gyakorlatba is majd úgy ültetik át. Félretéve bosszút, hatalmi gőgöt, lemondva a lobbyzásról. A feszültségek keletkezését ebben a vonatkozásban nem lehet teljesen kiküszöbölni. Ha azonban érvényesül a lakosság, a nyilvánosság kontrollja — üzemekben, vállalatoknál pedig a kollektívák minősítenek —, akkor ezen az akadályon is hamar túljutunk. Sokat segítene, ha az Illyés Gyula által megfogalmazott szellemben történne a megméretés: Nem az a fontos, öcsém, honnan jössz, hanem az, hová mész!	Keserű Ernő
A németországi látogatás csúcspontja
Antall József tárgyalásai Kohllal és Genscherrel
További támadások Gorbacsov ellen az oroszországi pártkongresszuson
BELPOLITIKAI ESEMÉNYNEK lehetne tekinteni a Bundestag,
illet,ve a Népi Kamara vitáját az Odera—Neisse-határ véglegességéről, mégis átszövik a nemzetközi vonatkozások. Kohl ugyanis a Bundestagban elmondott beszédében politikai kulcsfeladatnak nevelte, hogy a NATO-szövetségesek közös szándéknyilatkozatban rögzítsék a Varsói Szerződéshez való viszonyukat, és ezzel az erőszakról való lemondást célzó összeurópai nyilatkozat felé egyengessék az utat. Mi több, javasolta, hogy a helsinki folyamat keretében mindkét katonai tömb fontolja meg egy megnemtámadási szerződés aláírását. Kohl az egyesítés külső feltételeiről elmondta, írásban kérte a nyugati partnereket, hogy az Európai Közösség és a vezető ipari hatalmak soron következő csúcstalálkozóin tűzzék napirendre Ke-let-Európa és a Szovjetunió gazdasági segélyezésének a kérdését. „A következő évek nagy kihívása lesz — hangoztatta Kohl —, a Szovjetunió bevonása az európai jövő formálásába, politikai, biztonsági, környezetvédelmi és kulturális tekintetben egyaránt.”
AZ EURÓPAI JÖVÖ SZEMPONTJÁBÓL is jelentős, hogy milyen viták foglalkoztatják Moszkvát, s a megfigyelők következtetéseket vonnak le az oroszországi kommunista párt alapító kongresszusának a hangulatából is. A csütörtöki felszólalások azt tükrözték, hogy három nagy csoport alakult a szervezeten belül: a radikális változásokat sürgető demokratikus platform képviselői, az ortodox marxisták, és a mérsékelteket egyesítő szárny. Ám akadt olyan küldött is, aki á demokratikus platform képviselőinek a kiűzetését követelte a kongresszusból, ami az ellentétek vészes, esetleg a szakadásig vezető kiéleződését jelzi. S mert ez a köztársaság adja az SZKP tagjainak több mint a felét, e folyamatok bizonyos mértékig előre jelzik a júliusi szovjet pártkongresszus eseményeit is. A tanácskozás kapcsán egyébként, az Izvesztyija követelte, hogy Makasov tábornok, a Volga menti uráli katonai körzet parancsnoka haladéktalanul kérje a felmentését. Ha ezt nem teszi meg,, akkor az elnöknek kell kezdeményeznie a főtiszt azonnali menesztését, fel-szólalása miatt, amelyet az oroszországi pártértekezleten mondott el. Mint az Izvesztyija írta, Makasov egészében tagadja a kormány kül- és belpolitikáját, és szerinte, „gyengeelméjűeknek” szánták a kabinet koncepcióját. Azon is kesergett, hogy „harc nélkül űznek ki bennünket azokból az országokból, amelyeket apáink szabadítottak föl”. S megismételte, hogy a NATO részéről támadás fenyegeti a Szovjetuniót, és Japán meghatározó katonai erővé válik a Távol-Keleten. Az Izvesztyija úgy kommentálta Makasov beszédét, hogy, amikor egy ilyen gondolkodású tábornok társainak a, viharos, tapsa közepette léphetett le a szószékről, miután lényegében. ultimátumot intézett az elnökhöz, a parlamenthez és a társadalomhoz, amelyet, kötelessége lenne híven szolgálni, itt az ideje tisztázni a megfelelő alárendeltségi viszonyokat.
A MOSZKVAI VÉSZJELZÉSEK nyomán is, Gorbacsov helyzetének a szilárdságát elemzik nyugati megfigyelők. „Vajon úgy vonul be majd a történelembe, mint egy tragikus sorsú személyiség, aki felnyitotta a zsilipeket, de azután nem volt képes szabályozni az áradatot és alámerült?” — tette fel a kérdést egy amerikai szovjet szakértő. A State Department egyik tisztségviselője úgy fogalmazott: „Gorbacsov számára két dolog elsődleges, megmenteni az országot és saját magát.” S a szakértő nem tartja kizártnak, ho|y a Szovjetunió elnökének tervei között akár egyfajta koalíciós kormány létrehozása is szerepelhet nem kommunisták bevonásával, mert így meg lehetne osztani velük az ország vezetésének a problémáit. Amerikai tisztségviselők találgatása szerint Gorbacsov esetleg megpróbálja eltávolítani magát országának a gazdasági összeomlásától, mégpedig úgy, hogy francia mintájú elnöki rendszert hoz létre; abban az államfő a külügyekre és a nemzetbiztonságra összpontosít-' ja a figyelmét, a gazdaság irányításának hálátlan feladata pedig a kormányra hárulna.	(ZS. E.)
Munkatársunk tclrfonjclcntcse
A VSZ-böl való kilépésünk
nem veszéhezleü a német egyesülést — mondotta a magyar kormányfő
Bonn, június 21.
A Lothar Spáth társaságában eltöltött munkareggelije után — az előzetes tervektől eltérően — Antall József és az általa vezetett magyar kormány-küldöttség Stuttgartból rögtön Bonnba repült, ahol a miniszterelnök fogadta Hans-Diet-rich Genscher külügyminisztert, találkozott Richard von Weizsáckerrel, az NSZK államfőjével, majd este a kancellária épületében Helmut Kohllal. Antall József NSZK-beli látogatásának utolsó napjához sajátos háttérrel szolgált a Bundestag vitája az Odera—Neisse határ elismeréséről.
A vizitet egyébként a német egyesítés lázas politikai előkészületei közepette meglehetősen mérsékelt érdeklődéssel kísérte a nyugatnémet sajtó. Kommentá-raiban kiemeli annak jelentőségét, hogy Bonn előtt Antall Jó-
zsef a bajorországi és Baden-Württemberg (valamint a végül elmaradt rajna-pfallzi) kitérőt is programjába iktatta. A budapesti szándékok egyértelműek — állapítják meg a lapok: a Magyarországhoz mind történelmileg, mind geopolitikailag legközelebb fekvő délnémet tartományoktól remélik a Kohl kancellár által Antall közelmúltbeli berlini kiruccanásakor újólag megígért gazdasági támogatás leggyorsabb valóra váltását. Az az észrevétel is rendre felbukkan az újságok hasábjain, hogy a magyar kormányfő mostani, NSZK-beli látogatásával egyszersmind Magyarországnak az Európai Közöségek felé vezető útját egyengeti. Nem mellőzik a nyugatnémet lapok ama bátorság méltatását sem, amellyel Budapest tavaly ősszel megoldotta az NDK menekültproblémát, miként aláhúzzák azt is, hogy az Antall-kabinet feltétel nélkül pár-
tolja az egységes Németország NATO-tagságát.
Nem meglepő, hogy Európa jövőjének kulcskérdései előkelő helyen szerepeltek Antall József Genscher külügyminiszterrel és Weizsácker elnökkel lefolytatott tárgyalásainak napirendjén is. A nyugatnémet diplomácia irányítójának á bonni magyar nagy-követségen rendezett fogadása előtt Antall kifejtette a magyar kormányzat külpolitikájának . sarkpontjait. Az egyórás beszélgetésen mindenekelőtt igyekezett megnyugtatni Genschert, akárcsak később a bonni közélet ösz-szesereglett kiválóságait, hogy hazánk törekvése a Varsói Szerződésből való kilépésre semmi • képp nem veszélyeztétheti a német egyesülést, amelynek — mint Genscher erősödő meggyőzőoésé re hivatkozva megjegyezte — még az idén be kell következnie, oly nagy mindkét német államban a lélektani nyomás. Szerinte a kelet-európai országok számára is előnyösebb lenne, ha az átmenet a lehető legrövidebb ideig tartana.
Felpörgött események
A bonni külügyminiszter beszámolt hétfői münsteri eszmecseréjéről Sevardnadzéval, ami után az a benyomása alakult ki: a szovjet fél is gyanítja, hogy az események a két Németországban felpöröghetnek, ezért szeretnék, ha a Helsinki—2 értekezlet decemberben lenne. A magyar politikus ecsetelte Mazowiecki lengyel miniszterelnök közelmúltban Budapesten elhangzott aggályait, ugyanakkor úgy vélekedett, a lengyel határok elismerése mindenképpen hozzájárul a kedélyek lecsillapodásához Varsóban. Genscher egyaránt óvott attól, hogy a Szovjetuniót kiszorítsák Európából, és attól, hogy az Egyesült Államokban az elszigetelő áramlatok kerekedjenek felül.
A miniszterelnök behatóan kifejtve a kormány álláspontját a VSZ ügyében, leszögezte, hogy a paktum felülvizsgálatát célzó másfél éves magyar terv számol az európai folyamatokkal, a közös biztonsági rendszer kilátásaival és a bécsi haderőcsökkentési tárgyalásokkal. Sőt tekintettel van Gorbacsov helyzetére is, amit Genscher mellesleg „vészesnek” minősített. Antall József egyébiránt aggodalmát fejezte ki a szovjetunióbeli gazdasági állapotok romlása miatt, s jelezte, hogy a konvertibilis elszámolásra való áttérés okozta magyar veszteségek enyhítéséről a jövő héten gazdasági kormányküldöttség folytat megbeszéléseket Moszkvában. Nem mulasztotta el értésre adni, hogy Budapest szá-, mára korántsem lenne közömbös, ha a német egység folyományaként a mai NDK-val fennálló kereskedelmi forgalmunk visszaesne.
Genscher kikérte partnere véleményét a romániai fejleményekről is. Antall József nem hagyott kétséget afelől, hogy hátrányosan alakulnak a dolgok Romániában, mégis érzékeltette: nem lenne szerencsés, ha a Nyugat — mintegy kettéválasztva a térséget — Románia és Bulgária valamiféle elszigetelésére törekedne. Genscher kijelentette, hogy az EK legutóbbi lépése nem több Bukarestnek szánt figyelmeztetésnél; Európa határait nem a Szovjetunióná1, és nem is Romániánál vágj- Bulgáriánál óhajtják meghúzni
A nagy európai sorskérdésekről vallott nézeteit vázolta fel a ma-gya r kormányfő Weizsácker elnöknek is, aki csütörtöki délután rezidenciáján udvariassági láto-
gatáson fogadta a magyar vendéget. Ezt megelőzően viszont Antall József üdvözölhette a nagy-követségen von Lambsdorffot, az FDP elnökét. A mintegy háromnegyed órás eszmecserét természetesen gazdasági témáknak szentelték, hiszen a gróf, mint a koalíción belül a gazdasági döntésekre jelentékeny befolyással bíró szabaddemokraták vezére hallgatta meg a magyar házigazdák tájékoztatását a kormány gyorsprogramjáról és a hosszabb távú privatizációs elképzeléseiről, és főleg az ehhez kapcsolódó igényeikről. Budapest elsősorban a fenyegető munkanélküliség megelőzése leküzdése végett a munkaközvetítő át- és szakképzési intézményhálózat létesítésében számít segítségre. Lambsdorff csupán közbenjárást ígérhetett, nem úgy, mint Lothar Spáth, aki csütörtök reggel kifejezte a tartományi vezetés készségét Baden-Württembergben felhalmozódott önkormányzati tapasztalatok átadására, rendőrségi továbbképzések megszervezésére és a rendőrségnél használatos korszerű híradástechnikai berendezések szállítására. Eredménytelen maradt viszont a magyar fél azon sürgetése, hogy a stuttgarti kabinet által garantált 250 millió márkás hitelkeret felhasználási körét a bajorokéhoz hasonlóan magyar vállalatokra is kiterjesszék.
Némiképp több reménnyel kecsegtet Helmut Kohl ama célzása, amelyet az Antall Józseffel folytatott majd kétórás szűk körű megbeszélést követően tett újságírók előtt. Síkraszállt Magyarország, mint az európai demokráciák közösségébe visszatalált orzág megsegítése mellett, s utal arra, hogy az NSZK kancellárjaként a közelgő dublini EK-csúcson is ennek az elhatározásnak megfelelő intézkedéseket szorgalmaz majd. Azt a kiszivárgott értesülést azonban, hogy a bonni kormány 800 millió márka összegéig kereskedelmi bankok által folyósítandó hitelekre garanciát vállalna, amit már csak a Bundestagnak kellene jóváhagynia, a sokat sejtetően mosolygó Kohl sem nem cáfolta, sem meg nem erősítette. Antall József pedig tréfásan örömének adott hangot, amiért a pletykák Bonnban is ugyanolyan sebesen terjednek mint Budapesten. A két politikus tárgyalásán, melyet egy díszvacsora követett, magyar részről csupán Matolcsy György miniszterelnökségi államtitkár, német részről Hors Telpschik külpolitikai tanácsadó vett részt, részletek tehát alig tudódtak ki.
Egymilliárd márkás
veszteség
A magyar kormányfő a tudósítók karéjában újfent a magyar-országi politikai helyzet stabil mivoltát bizonygatta, a parlamenti pártok egyetértését valameny-nyi lényegbe vágó kérdésben, beleértve a VSZ-ből való kilépést, s most úgy nyilatkozott, hogy a hároméves privatizációs program alatt Magyarországon megtörténik a szociális piacgazdaságra való teljes áttérés. Kidomborította a súlyos gazdasági gondokat is, amelyeket csak tetéz a német pénzügyi unió miatt hazánkra háruló legalább egy-milliárd márkás veszteség. A térség iránt megrendült a nemzetközi pénzvilág bizalma — állapította meg sajnálattal Antall, nyoma tékosítva egyszersmind, hogy a bajorországi és baden-württem-bergi kitérője sem egyszerű „turistaút" volt. Kohl ezzel szemben eltökéltnek mondta magát abban, hogy Csehszlovákiát, Lengyelországot és persze hazánkat az EK kiemelten kezelje,