﻿/
Szombat
Tőzsde játék
Nyugatot sok mindenért lehet bámulni, irigyelni, csodálni. Van, akinek elég ehhez egy tábla Milka, másoknak egy csillogó autó, megint másoknak egy légkondicionált szupermarket kínálata, esetleg a zajtalanul suhanó vonatok, a mindig működő telefonok jelenítik meg a számunkra még sokáig elérhetetlent. Az élmény, az örök sóvárgás különösen akkor válik meghatározóvá, ha az ember testközelben látja, tapasztalja mindezt. Istenem, mikor fogunk mi itt tartani, sóhajt ilyenkor a honi turista vagy látogató.
Engem Hegyeshalomtól nyugatra járván a parlamentek és a tőzsde látványa után fogott el ilyen érzés.
A parlamenti vitát valamikor a hatvanas évek végén láttam először, még a fal, a nagybetűs Fal túloldaláról, tévében. Valami egészen megdöbbentő, s egyben meghatározó élmény volt. Az egymásnak feszülő politikai érvek, olykor indulatok, a mérsékelt és heves érzelemkitörések a képernyőn is átsütöttek. A nyugatnémetek új keleti politikájáról folyt a vita, Herbert Wehner és Rai-ner BörzeI vezérletével csaptak össze a frakciók, Willy Brandt érvelt, és Franz Josef Strauss replikázott — a közös közlemények szósivatagán nevelkedett szófogadó, kiszes egyetemistaként egyik ámulatból a másikba estem: így is lehet politizálni?
Időközben a kelet-európai tapasztalatok azt mutatják: csak Így érdemes.
Azután valamikor a nyolcvanas évek közepén láttam először tőzsdét. Először egy kisebb méretűt, egész pontosan a hannoverit, majd a münchenit, a nyugat-berlinit — s végül a szárazföld legnagyobb értékpapírpiacát, a frankfurtit. S ahogy annak idején meghökkentett, elámított a politikai érdekütköztetések hangzavara, úgy nyűgözött most le az a leírhatatlan s látszólag minden logikát és rendszert nélkülöző kiabálás,, szaladgálás, telefon-csörgés, telexkattogás, papír-lobogtatás és megint csak kiabálás és kiabálás ... ami a tőzsdék üzletkötéseit jellemzi és hangkulisszaként kíséri.
Bizonyos távolságból mindezt persze általános tanulságként is meg lehet fogalmazni. A parlamenti vitákban a politikai törekvések nyílt összecsapása és megmérettetése volt az, ami dnamaturgiailag sem megvetendő élményként sokkolta az ilyesmihez nem szokott keleti megfigyelőt. Ez a nyílt összecsapás és megmérettetés — kiegészülve természetesen a választások rendszerével, mint mindennek forrásával — ugyanis oda vezetett, hogy többé-kevésbé a legalkalmasabbak vagy az adott körülmények között mindenképpen legrátermettebbek irányították és irányítják egy ország politikai életét. A tőzsdei alkuszok egymást hangerőben és árajánlatban túllicitáló kaval-kádja pedig nem volt más, mint annak a küzdelemnek a nyílt lebonyolítása, hová is kerüljön a pénz, hol ígéri a leggyorsabb megtérülést, a legnagyobb hasznot.
Ezek után persze természetes, hogy ha egy társadalom ilyen energiákat fektet abba, hogy a legmegfelelőbb politikai irányzat és a legügyesebb politikus felszínre kerülhessen, továbbá a pénz a lehető legkedvezőbb célokat szolgálja, akkor ezeken a kérdéseken kívül nincs olyan túlzottan nagy szükség az indulatok egymásnak feszülésére.
A tőzsde iránt bámulatom egyébiránt odáig terjedt, hogy rögtön meg is vásároltam a Börsenspiel nevezetű tőzsde-
játékot — 49 márka és kilencven pfennigért, ezért több kiló Milkát is vehettem volna —, s hazatérve azonnal elkezdtem a gyerekeket mételyezni. Szombat esténként a Bayer, a BP, a-Salamander és a Commerzbank részvényeit adtuk-véttük egymás között, latolgattuk a nyersanyagok árnövekedésének piaci hatásait, a váratlan politikai fordulatok befolyását, azután döntöttünk. Ki erre tett, ki arra, s utólag férfiasán be kell ismernem: többnyire a gyerekek győztek. Nekik ugyanis ez volt az első köz-gazdasági ismeretük, torzítatlan logikával álltak neki a játéknak, úgy, a maga természetességében.
A Budapesti Értéktőzsde hivatalos megalapításával persze Magyarország nem vált rendeleti úton piacgazdasággá, mint ahogy rendeleti úton tőzsdét sem lehet létrehozni. A hétéves múltra visszatekintő, de azért valljuk be egymás között, meglehetősen kezdetleges honi értékpapírpiac valamelyest ugyan egyfajta természetes fejlődés eredménye — ám attól, hogy a tőzsde a magyar gazdaság organikus része legyen, még meglehetősen mesz-sze vagyunk.
Az odavezető út sikere többek között attól is függ, lesz-e mit adni-venni a tőzsdén, lesz-e elegendő részvény a kínálati oldalon, s lesz-e elegendő pénze a befektetőknek, hogy a felkínált értékpapírokat tneg is vegyék. Ebből a szempontból figyelemre méltó Bokros Lajosnak, a tőzsde frissen megválasz- . tott elnökének javaslata, aki azt szorgalmazta: a privatizációt az állami vállalatoknak a tőzsdén keresztül történő értékesítésével kellene véghezvinni, így a bizonytalan értékű spontán privatizáció veszélyeit is el lehetne kerülni, s a kisbefektetők preferálása is megoldható lenne.
Az újdonsült tőzsdeelnök személye különben is megér egy bekezdést: a 36 éves, mai bankigazgató neve három éve a Fordulat és reform című tanulmány társszerzőiéként vált igazán ismertté, s a hivatalos hatalom nagy része számára inkább botránykővé. Gőzös fejű reformernek számított társaival együtt, akiknek a megszólaltatása az akkori sajtóirányítás mérgét, igazoló jelentések megírását, s különböző fenyítő akciók elviselését jelentette .többek között a Magyar Nemzet néhány szerkesztőjének, újságírójának is. A tőzsdeelnök úr személye igazán kellemes elégtételt jelenthet most!
Az avatás pillanatához illik még a múltidézés. Alig több, mint két évvel ezelőtt nagyszabású nemzetközi tőzsdekonferenciát rendeztek itt Budapesten. Mi is az, hogy is működik, lehet-e egyáltalán a szocialista, vagy éppen milyen gazdasági viszonyok között ilyenről beszélni. Az egyik előadás közben hirtelen kialudtak a fények: a tévések lámpái kivágták a biztosítékot. „Nem bírja a rendszer a nagy terhelést” — jegyezte meg egy szarkasztikus hangulatú résztvevő, s bár mindenki tudta, hogy az elektromos rendszerre kell gondolni, azért hátul ott motoszkált a gyanú és a félelem is: mi lesz, ha egyszer csak jön egy nagy, csúnya medve, s azt mondja: gyerekek, ez a terhelés már túl nagy, nincs itt szó semmiféle tőzsdéről, tőkepiacról, vége a játéknak, mars a helyetekre.
Most már szinte biztos, hogy nem jön senki: a játékot immáron komolyan kell folytatni.
Párizs közeledik Budapesthez
Antall az Elysée-paloíáhan Mitterrand elnöknél
A 2+4 második, fordulóját tartották meg Berlinben
ELTŰNT AZ UTOLSÓ AKADÁLY IS a két Berlin határán; pénteken ünnepélyesen a 2+4 tárgyalássorozat külügyminisztereinek a jelenlétében elbúcsúztak Checkpoint Charlie-tól, az egyik legismertebb ellenőrzőponttól, s ezzel jelképesen lebontották a német egyesülés akadályait. Előmozdította e folyamatot, hogy — miután csütörtökön az NDK népi kamarája és a Bundestag elsöprő többséggel megszavazta a német—német államszerződést — azt pénteken a Bundesrat is jóváhagyta. Ezzel szabad utat kapott a július 2-án életbe lépő valutaunió. Ugyanezzel a törvényhozási aktussal döntöttek az Odera—Neisse-ihatárról, miután Helmut Kohl szövetségi kancellár úgy fogalmazott: e törvény „megmutatja az utat a német egyesüléshez és aki nem akarja ezt, nem akarja az egyesült Németországot sem”. A kancellár megértette, hogy a törvény fájdalmas lehet a szülőhazájukból a második világháború után kitelepített németeknek, de mint mondta, a német egységet mindaddig nem fogja elismerni a nemzetközi, közvélemény, amíg áfmak külpolitikai vonatkozásai nem rendeződnek. Kohl most először ismerté el egyértelműen a né-' met—lengyel határ végleges jellegét. Vagyis lemondott Németország háború elpttiiVterületének iipintegy negyedéről: Pomérániáról, Sziléziáról, amelyek most Lengyelországhoz tartoznak, és Kelet-Porosz-országról, ez ;ma szovjet terület.
ILYEN ELŐZMÉNYEK UTÁN következett el pénteken a 2+4-tár-gyalások második fordulója. A két német állam, a Szovjetunió, Franciaország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok képviselői egyebekben érintették az egyesült Németország katonai hovatartozását is. Diplomaták szerint Moszkva az utóbbi hetekben jelét adta annak, hogy elképzelhetőnek tartja Németország NATO-tagságát. Cserébe azonban az Észak-atlanti Szövetség radikális reformját követeli, azaz, hogy a katonai tömb politikai szervezetté alakuljon át. Mint Génnagyij Sikin .kelet-berlini szovjet nagykövet mondta: jó lenne, ha a Varsói Szerződéshez hasonlóan a NATO is megváltoznék.
Baker amerikai külügyminiszter viszont csütörtökön Kelet-Berlin-ben cáfolta, hogy valamilyen megállapodásra jutott volna a Szovjetunióval az egyesített Németország NATO-boz tartozását illetően. „Ennek eldöntése nem a két szövetség dolga, .hanem a szuverén Németországnak kell majd határoznia róla”, hangoztatta sajtóértekezletén.
Az Észak-atlanti Szövetség jellegéről tartott előadást Wörner NATO-főtitkár is Párizsban, leszögezve, hogy e katonai szervezetnek a megváltozott európai helyzetben is fenn kell maradnia; a biztonsági és együttműködési konferencia, vagy az annak keretében meg-alakuló. biztonsági szerkezet nem helyettesítheti, amint azt Moszkva elképzeli. A NATO politikai szerepéről Wörner úgy vélekedett, hogy az egyeztetheti a tagállamok álláspontját a kelet—nyugati viszonyt illetően, de az Atlanti-óceán két oldala közötti politikát is. Feltűnő hangsúllyal szólt „új veszélyekről”, amelyeket szerinte a gazdasági egyenlőtlenség, a robbanásveszélyes demokráfiai helyzet, a ballisztikus, a nukleáris és a vegyi fegyverek elterjedése jelent elsősorban a mediterrán térségben és a Közel-Keleten.
NYUGTALANSAGGA VÁLHAT az izraeli öröm — vélekednek a nyugati megfigyelők azt követően, hogy az Egyesült Államok megszakította a párbeszédet a PFSZ-szel, hiszen Washington azzal a követeléssel fordult Tel-Avivhoz, hogy tegye meg a kötelező lépést a palesztinokkal kialakítandó béke irányába. Bush amerikai elnök ugyanis az izraeli védelmi miniszter állításával ellentétben felszólította Jiohak Samírt, hogy bizonyítsa be: keményvonalas kormánya valóban békére törekszik. Izraeli újságírók és elemzők szerint az amerikai elnök akciója azt jelentheti, hogy Washington egy új közel-keleti stratégia kidolgozása végett növelni fogja a nyomást Izraelre.
A Ha’arec című izraeli napilap a kabinethez közel álló, magas rangú tisztségviselőt idézett, miszerint most Tel-Avivra nehezedik a kezdeményezés terhe. Ám a .Reuter úgy véli, hogy az izraeli vezetők majd megpróbálják átterelni a figyelmet a palesztin felkelésről az arab államokkal való konfliktusokra. Ezzel egy idejűén viszont a PFSZ vezetősége kétnapos „válságtanácskozásán” úgy döntött, végre-, hajtja az Arab Liba legutóbbi csúcsának a határbzatát, amely szerint anyagi és politikai segítséget kell adni az Izraelben élő palesztinok engedetlenségi mozgalmának, az Intifádának.	<ZS. E.)
Munkatársnak tfe(efonjelenáéa*e
A magyar kormányfő tárgyalásai francia vesefékkel
Párizs, június 22.
A francia—magyar kapcsolatok új minőségű szintre eme-. lése és a kétoldalú viszony szilárd gazdasági hátterének . megteremtése jegyében kezdődött el pénteken Antall József . kétnapos franciaországi munkalátogatása. A magyar kormányfő tárgyalt kollégájával, Michel Rocard-ral, udvarias-sági vizitet tett a nemzetgyűlés és a szenátus elnökénél, valamint Párizs polgármesterénél, este pedig találkozott Mitterrand államfővel.
Az Antal! József vezette magyar kormányküldöttség a ceremóniától mentes repülőtéri fo-
gadtatás után előbb szálláshelyére, majd onnan a Francia Gyáriparosok Országos Szövetségébe (CNPF) hajtatott, ahol Francois Perigot elnök részvételével rövid, ám annál tartalmasabb kerekasztal-beszélgetést tartottak. A tanácskozáson olyan neves cégek képviseltették magukat, mint az Éléctricité de Francé, a Cie de Saint Cobain, a Meridien-csoport, a Matra Transport, a Thomson International, a Renault, valamint a Banque de Paris és a Crédit Lyonnais. Az NSZK-beíli kamarai találkozókhoz hasonlóan Pe-jrigot rövid üdvözlése után, amelyben egyértelműen jelezte a francia befektetők készségét a magyar privatizáció? program-
ban való közreműködésre, Antall József tájékoztatta vendéglátóit a hazai politikai és gazdasági helyzetről.
Indokolatlan óvatosság
„Nekünk most világos beszédre van szükségünk’’ — jelentette ki Antall, s arra kérte a francia felet, bátran, nyíltan tegye meg észrevételeit a , magyarországi üzletkötések buktatóiról. Nem tagadta, hogy a beiktatása óta eltelt három hét alatt nem hajthattak végre döntő fordulatot a gazdaságban, egyelőre a kormányzati munka konszolidálása folyik. Rámutatott, noha az ön-kormányzatok és az állami nagy-vállalatok „még a régi kezekben vannak”, számít a tisztviselői kar lojalitására, ami növeli a politikai stabilitás esélyét. Jóllehet a nemzetközi ‘ pénzvilágban a térségünk iránti bizalom megingott, Magyarország erre nem ad okot — szögezte le Antall József, és azzal érvelt, hogy a kormánypártoknak majd 60 százalékos parlamenti többségük van, ami az MDF és az SZDSZ megegyezése után normális törvényhozói tevékenységet tesz lehetővé, ha akadnak is a frakciókban olyan egyénieskedő képviselők, akik nem követik a kormányzat irányvonalát — tette hozzá. A magyar külpolitikai stratégiát vázolva, Antall a Varsói Szerződésre vonatkozó ismert nézeteit fejtette ki, megtoldva azzal, hogy a „KGST-ből való folyamatos kivonulás mellett vagyunk”. A privatizációról megerősítette, hogy még az idén 30-40 ezer gazdálkodó egységet engednek át magánkézbe.
Ne olcsó legyen
Antall József mind a gyáriparosokkal való találkozóján, mind a Rocard kormányfővel történt megbeszélésén és munkaebédjén igyekezett kidomborítani annak fontosságát, hogy Franciaország jelen legyen Kelet-Közép-Euró-pában és természetesen Magyar-országon, ahol most a német hegemónia hagyománya látszik újjáéledni. A magyar kabinet nem tekinti kívánatosnak egy ismételt egyoldalú függőség kialakulását, s kéri Párizs segítségét az egyensúly megteremtésében, kül-kapcsolataink diverzifikálásában. Nemcsak a kis államokon múlik, hogy mely hatalom tett szert náluk túlnyomó befolyásra — célzott Antall a francia tőke kirívó óvatosságára a CNPF székházában. Mindazonáltal a Matignon-palot&ban Antall nem győzte hangsúlyozni, hogy Budapest „észleli és nagyra értékeli Franciaország új politikáját térségünk irányában”. A Rocard-ral való több órás együttlét alkalmat nyújtott arra is, hogy a magyar delegáció vezetői minden félreértést eloszlassanak; gondjaink megoldásában nem csupán segélyezésre számítunk, hanem főként a gazdaság rekonstrukciójában való tevőleges külföldi közreműködésre, tapasztalatcserére.
Ennek mindenképp hasznos nyitánya volt az üzletemberekkel lefolytatott eszmecsere, amelynek során felvetődtek a kapcsolatok kiszélesedését gátló jogi és adminisztratív problémák (például az ingatlanszerzés akadályai) csakúgy, mint a forint konvertibilitásának a lehetősége. A Matra Transport vezérigazgatója beszámolt arról, hogy a világkiállításra tervezett új budapesti metróvonal építéséről ugyan elvi megállapodást már kötöttek, d? a végső döntésekkel
nem szívesen várnának a hely-hatósági választásokig. Felmerült még a magyar energetikai rendszer korszerűsítése is, amiről Matolcsy György megállapította, hogy legalább annyira politikai, mint gazdasági ügy. Amint az államtitkár elmondta, Budapest szeretné, ha a francia cégek hozzájárulnának az őszre elkészülő hosszú távú energetikai koncepció megvalósításához. Ennek lényege, hogy megszűnne a Szovjetuniótól való függőségünk az energiahálózat Nyugat-Európá-hoz való csatlakoztatásával (Olaszországon és az NSZK-n kérésztől). A hazai energiatermelést francia segédlettel felépítendő atomerőművekkel bővít-hetnénk. S hogy a francia fél mennyire érdekelt a nukleáris együttműködésben, azt érzékeltette Rocard-nak az az Antalihoz intézett megjegyzése, miszerint a metró és atomerőmű dolgában ne az olcsóság legyén az elsődleges szempont, hanem a csúcs-technológia által szavatolt biz-tonság. Tehát a magyar megrendelők válasszák csak a francia vállalkozókat...
A két miniszterelnök tárgyalásain ezen túlmenően csupán két konkrét gazdasági témához hozakodtak elő magyar részről: Martonyi János, a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumának közigazgatási államtitkára egyebek közt azt próbálta kipuhatolni, hajlandó-e a francia kabinet kiterjeszteni a korábban felajánlott kétmilliárd frankos hitelkeret felhasználási körét, míg Matolcsy a magyar statisztikai, számviteli és adatszolgáltatási rendszer fejlesztéséhez, továbbá szak- és menedzserképzéshez kért szellemi és anyagi támogatást. Michel Rocard nem zárkózott el az igények tanulmányozása elől. Az Antall József kíséretében lévő három államtitkár egyébként péntek délutántól külön programot bonyolított le. Matolcsy György járt az ipari minisztériumban és a párizsi kereskedelmi kamarában, szombaton reggel pedig randevúja van Lionel Stoleru tervezési államtitkárral. Martonyi János többek közt az OECD főtitkárával cserélt eszmét, miközben Manherz Károly művelődési és közoktatási államtitkár meglátogatta a francia kutatási és technológiai minisztert, a Párizsi Magyar Intézetet és a külügyminisztérium kulturális kapcsolatokért felelős államtitkárát.
Stabilizáló tényező
Antall József és Michel Rocard megbeszéléseinek napirendjén főleg a kétoldalú viszony értékelése és nemzetközi kérdések voltak. A magyar politikus értésére adta a Matigrnon-palola házigazdájának, hogy valamennyi fellelhető közös vonásuk ellenére Párizsnak differenciáltan kellene kezelni térségünk országait. Hangoztatta, hogy a szovjet gyámkodás megszűntével Franciaország nyitott kapukat talál Magyarországon, s szerepvállalását nem nehezíti közös történelmi múltunknak egyetlen terhes öröksége sem. Rocard válaszul felhívta a figyelmet arra, hogy Párizs fizetési mérlegének negatív egyenlege miatt nem tud annyit áldozni a segítségre, mint Bonn, ráadásul Franciaország mindig is hajlamosabb volt a befelé fordulásra, mint Németország. Örömmel vette tudomásul a francia kormányfő, hogy Budapest nem a két katonai tömb egyidejű felszámolása mellett száll síkra. („Épp úgy lelkese-