﻿..amiül,taxiimul	imma^HhihUhUam tuúM mmikj) mú Müiül
12.
Ára:
6,50
forint
Péntek
1990.
Július 13.
Lili. évfolyam
163. szám
ALAPÍTOTTA: PETHÓ SÁNDOR
(V*ll ifO"Mlor/flfe Nagy erejű politikai bomba Londonban
A kormány száznapos türelmi időt kért a parlamenttől, hogy a rendszerváltás de jure voltát követően megkezdhesse a felkészülést immár a de faeto hatalomátvételre. A száz napból mór eltelt ötven, s ez az időszak csupán arra elég, hogy néhány jelenségre hívjuk fel a figyelmet, amelyek érdekes trendet mutatnak.
Miről is van szó? Az utóbbi napok belpolitikai eseményei erős centralizációs törekvéseket juttatnak kifejezésre. Július 2-án sztrájk robbant ki az Oroszlányi Szénbányák már-kushegyi bányaüzemében. A bányászok a béremeléseken és munkaszervezési gondokon kívül követelték, hogy mondjanak le azok a vezetők, akik tönkretették a vállalatot. A felvetések jogosságához kétség sem férhet. A kormány reakciója azonban pontosan olyan volt, mint a vagy két évvel ezelőtti komlói bányászsztrájk idején. Most is azonnal a helyszínre utazott az ipari és kereskedelmi miniszter és a bányászok képviselőivel megállapodott: szeptember 1-jétől 10 százalékkal emelik a márkus-hegyiek bérét. Novembertől további 20 százalékos emelés várható, 1991 februárjától újabb termelői áremelések nyomán további 20 százalékos lesz az emelés.
Nyilván, hogy a bányászok különösen fontos munkavállalói és politikai erőt jelentenek Magyarországon, hiszen mással nem magyarázható az azonnali kormányintézkedés. Vajon az esetleg eljövendő sztrájkok idején is hasonló kormánylépések várhatók? Vélhetőleg nem, és ekkor jár el a kormány helyesen, hiszen az a dolga, hogy olyan mozgásteret biztosítson a vállalatoknak, olyan szabályozórendszert és jogszabályi háttért működtessen, ahol nem szükséges a központi rendcsinálás, nem szükséges, hogy lokális érdekeket centrális beavatkozással orvosoljanak. Kivéve persze, akkor, ha komoly félelmeik és aggályaik vannak, és joggal tarthatnak attól, hogy a sztrájk elterjedésével jelentősebb gondoknak néznek elébe. így mindenképpen egyszerűbb és hatékonyabb a felülről való állami beavatkozás.
Tulajdonképpen a politikai centralizációs törekvéseket vetette a kormány szemére az ellenzék is, amikor az önkormányzati törvény vitájára került sor a parlamentben.
Vélhetőleg itt ismét hatalmi, kormányzati és pártpolitikai megfontolások vezették a magyar Minisztertanácsot abban, hogy a széj jelhullással fenyegető gazdasági és társadalmi életet némi decentralizáció ellenére mégiscsak komolyan kézben tartsa. Érdekes volt a parlamentben megfigyelni, hogy a kormánykoalíció és az ellenzék szócsatájában jogi érvekkel az ellenzékiek bírták jobban. Nem nagyon volt érdemleges válasz arra, hogy miért próbálja meg a kormány a központi érdekek érvényesítését felülről való szervezéssel biztosítani.
Különösen szembetűnő és nyilvánvaló volt ez akkor, amikor a Szabad Demokraták Szövetsége bejelentette, hogy önálló önkormányzati törvénytervezetet fog benyújtani, amelyben a centralizáló elemek helyét a szabad társulások rendszerével kívánja helyettesíteni.
Valószínű, hogy itt is arról van szó: a, kormány lépés-kényszerbe került. Pontosan érzi, hogy bár erős és meggyőző parlamenti fölénnyel rendelkezik, a közelgő helyhatósági választások során heves ellenzéki lépésekre számíthat, és igen hátrányosan érintené politikai stabilizációját, ha a központi hatalom ellenében erős — esetleg ellenzéki kézben lévő — helyhatóságokkal kellene időről időre megküzde-
nie. Ilyen körülmények között^ pedig nincs más választása," mint olyan törvény kidolgozása, amellyel megszilárdíthatja pozícióit, és érvényt tud szerezni a központi akaratnak a túlzottan decentralizált helyi erők ellenében. Talán a XIX. századi negatív példa is ott lebegett a tervezet megalkotói előtt, amikor a nemesi vármegyerendszer — függetlensége következtében — ugyan tökéletesen meggátolta az európai szintű fejlődést, de végül is a magyar érdekek védelmét jelentette az osztrák centralizációs és elnémetesítő politika ellen.
A kormányzat és a koalíciós pártok centralizációs törekvései legjobban a sajtóprivatizációs bizottsági összecsapásokban, és az ezek nyomában járó eseményekben, nyilatkozatokban fedezhetők fel. A központi beavatkozás igényét, lehetőségét szinte sugallja a bizottság jelentésének egy részlete: magyar sajtó területén egy rendkívül súlyos jogi, politikai, gazdasági, technikai, szakmai és etikai válság jelei tapasztalhatók”. Mindez abból a szempontból rendkívül jellemző megfogalmazás, hogy a színfalak mögött elkeseredett harc folyik a televízió, a rádió, a távirati iroda megszerzéséért. Mindez persze ismét csak érthető, hiszen ezek úgynevezett köz-használatú médiák. Az azonban már érthetetlen, hogy a Magyar Nemzet privatizációja kapcsán miért következett be a központi beavatkozás. Ráadásul, egy olyan kormány részéről, amely piacgazdaságot és privatizációt hirdet. A központi beavatkozás kvázi jogosságát hangzotatta maga a miniszter-elnök is, amikor a lapunkat érintő — a részvénytársasági tárgyalásokat időlegesen felfüggesztendő — döntésük kapcsán elhangzó interpellációra válaszolva ezt mondta: „... álláspontunk szerint nemzeti és üzleti szempontból a legkedvezőbb ajánlat kiválasztásához megfelelőnek tartanánk, ha ...”
Nem kétlem, hogy az Antall-kormány sok esetben kényszer-helyzetben cselekszik, és azt sem, hogy lépéseit saját pártpolitikai érdeke is meghatározza. Valószínű, hogy az állam-igazgatásról vallott felfogásuk messze eltér az általuk gyakorolt módszerek hétköznapi realitásától. De vajon kényszer-helyzetben is szabad-e vállalni ezeknek a lépéseknek a megtételét?
Ügy vélem, hogy még ez az átmeneti idő sem szolgálhat magyarázatul arra, hogy a régmúltat idéző, valójában pedig korszerűtlen kormányzati technika maradjon fenn vagy honosodjék meg az új Magyarországon. Egyszerűen azért, mert ez ellentmond a piacgazdaságról vallott nézeteknek, másrészt pedig a bénultság bizonyítéka, illetve annak a félelemnek, ha az események kikerülnek központi irányítás mechanizmusának fennhatósága alól, akkor ellenőrizhetetlenné válik az egész rendszer, ennek nyomában pedig a káosz jár, így tehát az egyedüli megoldás a központi beavatkozás. Ezt illusztrálja egyébként a gazdasági rendszer egészét érintő központi áremelés-tervezet is, amely szintén régi keletű problémakezelést bizonyít. Mindez azt jelenti, hogy igazából sem az elmúlt években, sem az elmúlt hónapokban semmi sem változott a gazdaságban, így a befolyásolási módszerek is a régiek maradtak, talán mert az újak alkalmatlanok (?) lennének a régi korrekciójára. így viszont a kényszercentralizációs törekvések önkéntelenül is hozzájárulnak- a régi állapotok — és ami szintén nem elhanyagolható —, beidegződések, érzetek konzerválásához.
Boros István
„Európa bekebelezésével” vádolja Bonnt Thatcher minisztere
Új moszkvai szenzáció: Jelein bejelentette kilépését a kommunista pártból
VISSZHANGOK ÉS ELEMZÉSEK NAPJÁNAK indult a csütörtök a világpolitikában, hiszen a vezető politikusok és újságírók, valamint a szakértők hada egyrészt még mindig Gorbacsov újraválasztását firtatta, immár az Ivasko-faktort is beépítve a kommentárokba. További értékelésre hivatott téma volt a tőkés csúcs határozathalmaza, amelynek ráadásul ugyancsak megvoltak a szovjet összefüggései.
Az elemzőket azonban alaposan megzavarta az a politikai bomba, amelyet a londoni The Spectator robbantott „Kimondani a kimondhatatlant a németekről" című beszélgetésével. A lap munkatársa Ridley kereskedelmi és ipari minisztert faggatta. A konzervatívnak tartott hetilapban Ridley ugyanis az európai pénzügyi unió térvét az „egész Európa bekebelezésére irányuló német szélhámosságnak” nevezte, hozzátéve, hogy a franciák mindebben „pudliként” segédkeznek. A Thatcher rokonszenvét és támogatását állítólag meglehetősen erősen élvező, arisztokrata családból származó Ridley a brüsz-szeli Európa-bizottságot is megbírálta, amikor „tizenhét nem választott selejtpolitikusnak” nevezte a szervezetet, amelynek a nemzeti szuverenitást átengedni szavai szerint „semmivel sem jobb mint átadni azt Adolf Hitlernek”.
A hazai és külföldi felháborodott tiltakozásáradat nyomán Ridley —, aki egyébként hazánkban tartózkodik —, hivatala útján visszavonta a nyilatkozatot, azonban ennek ellenére megállíthatatlanul elindította a lavinát, amely lehet, hogy a lemondását is eredményezi. A hírmagyarázók az eset kapcsán két dologra hívják fel a figyelmet. Egyrészt arra, hogy meglehetősen durva és nyers kitörésével Ridley felszínre hozta a német egyesítéssel kapcsolatos .„kimondhatatlannak” Vélt aggályokat, aminek lehetnek pozitív hatásai is. Másrészt az ügy ismételten figyelmeztet arra is, hogy felelős kormányzati funkciót betöltő politikus nem nyilatkozhat felelőtlenül, vagy, ahogyan az egyik brit lap munkatársa fogalmazta, nem mondhatja ki nyilvánosan a kimondhatatlant.
IVASKO MEGVALASZTASA és első nyilatkozata a továbbgyűrűző botrány ellenére ott maradt a vezető hírek között. Az SZKP új főtitkárhelyettesétől elsősorban azokat a sajtóértekezletén elhangzott részleteket hangsúlyozták a vezető hírügynökségek, amelyek arra utalnak, hogy Ivasko a piacgazdaságot és a párt szerepét illetően Gorbacsov elképzeléseit osztja. Ugyancsak idézték felhívását, amelyben a konzervatívok és liberálisok kilépése ellen szólt, arra kérve a párttagokat, hogy „belülről” tevékenykedjenek a reformokért.
A világsajtó vezércikkei egybecsengően írnak a konzervatív fordulat veszélyének az elhárulásáról, és ugyancsak egyetértenek abban is, hogy Gorbacsov a jövőben e fenyegetés visszaszorítása ellenére is mind kevésbé fog majd a pártra támaszkodni, és inkább az államapparátust használva igyekszik majd továbbvinni a peresztrojkát. Minden kedvezőnek vélt jel ellenére azonban változatlanul bizonytalan tényező maradhat a hadsereg, amely az egypártrend-szeren belül sajátos külön „pártot” képviselhet, meglehet jóval szorosabb érdekazonosság alapján, mint a bőm ló SZKP.
A HOUSTONI TŐKÉS CSÜCS határozatainak az elemzőit is éppen a szovjet helyzet bizonytalanságai aggasztják, és ennek kapcsán ítélik meg eltérően a hét vezető ipari hatalom kompromisszumos zárónyilatkozatát. A kommentátorok egyik csoportja osztja a londoni és főképpen a washingtoni érveket, hogy egyelőre olyannyira átláthatatlan és 'kiforratlan a szovjet belső helyzet, különösen a gazdaság állapota, hogy értelmetlen lenne tetemesebb és kézzelfogható segítséget adni. Velük szemben a másik csoport viszont — a francia és elsősorban német érveket hangoztatva —, vallja, hogy éppen a bizonytalanság miatt kell az egyértelműbb segítség. A csúcs eredményeit Tokió üdvözli leginkább elégedetten, ahol sikerként könyvelték el, hogy a hetek támogatják Japán elképzelését. Eszerint Moszkva segélyezését Tokió az északi területek visszacsatolásának a függvényeként kezeli. Illetve örvendezett azon: a többi nagy hat rábólintott Japán igyekezetére, hogy óvatosan lazítson a Kína-elle-nes szankciókon.
(T. J.)
„Kimondani a kimondhatatlant a németekről”
Nagy felzúdulást okozott Ridley Hitler-hasoulata
A brit kereskedelmi és ipari miniszter visszavonta nyilatkozatát
Londonból jelenti az MTI: brit politikai és üzleti világot megrázkódtató politikai bőm ként robbant csütörtökön Londonban Nicholas Ridley kereskedelmi és ipari miniszternek a The Spectator című konzervatív hetilap legújabb számában megjelent nyilatkozata, amelyben az európai pénzügyi unió tervét az „egész Európa bekebelezésére irányuló német szélhámosságnak” nevezte, hozzátéve, hogy „a franciák pudliként viselkednek”.
Az éppen magyarországi látogatáson levő brit ikabinetminisz-ter, akit Margaret Thatcher asszonyhoz legközelebb álló politikusnak tekintenek, óriási vihart kavaró nyilatkozatában a brüsszeli európai bizottságot „tizenhét nem választott selejtpolitikus” testületének minősítette, amelyhek
pénzügyminiszteri tisztéről tavaly októberben lemondott Nigel Lawson fiával). Az interjút illusztráló karikatúra Hitler-iba-jusszal és frizurával jeleníti meg Kohl kancellárt egy plakáton, amelyet Thatcher asszony elször-nyedve szemlél.
A The Spectator munkatársa Karl-Otto Pöhlnek, a Német Szövetségi Bank elnökének múlt heti londoni látogatásáról. és az európai pénzügyi (rendszerhez való brit csatlakozást sürgető beszédéről kérdezte a kereskedelmi és ipari minisztert. Ridley válasza így hangzott:
„Ez az egész egy német szélhámosság, ami egész Európa bekebelezésére irányul. Ezt meg kell hiúsítani. Ez a siettetett német bekebelezés — ami a lehető legrosszabb alapon történik, miközben a franciák pudliként viselkednek a németek irányában
—	teljességgel tűrhetelen.”
Ridley úgy vélekedett, hogy a
német márka minidig is a legerősebb valuta lesz a németek „szokásai” folytán. ,Ama a közbevetésre, hogy az Európai Közösség nemcsak németekből áll, Ridley
—	a brüsszeli európai bizottságra utalva — a következőket mondta:
„Megrémülök, ha azokra az intézményekre tekintek, amelyeknek — mint javasolják — át kell adni a szuverenitást. Tizenhét
nem választott selejtpolitikusnak. akik nem tartoznak senkinek beszámolóval, akik nem felelősek adók kivetéséért, hanem csak költik a pénzt, akik egy adókivetésért ugyancsak nem felelős petyhüdt parlament kerítői. Ezek máris lélegzetelállító dölyffel viselkednek. Számomra elfogadhatatlan az a gondolat, hogy .jminden rendben, adjuk csak át szuverenitásunkat ennek a társaságnak. Elvileg ugyan nem vagyok ellene a szuverenitás-átadásnak, de: nem ennek a társaságnak! Eny-nyi erővel akár azt is mondhatnánk, hogy adjuk át a szuverenitást Adolf Hitlernek!”
Ismételten általános hangzavarba fulladt csütörtökön délután a brit alsóház miniszterelnöki in-terpellációs vitája, miközben Margaret Thatcher kormányfő újra és újra kijelentette, hogy Nicholas Ridley .kereskedelmi és ipari miniszternek a The Specta-torban közölt és a nap folyamán visszavont nézetei ,ynem tükrözik sem kormányom, sem személy szerint a saját nézeteimet”.
A miniszter lemondását, vagy azonnali elbocsátását követelő interpellációkra válaszolva Thatcher asszony hangoztatta: Ridley bocsánatot kért, nyilatkozatát feltétel nélkül visszavonta és „a T. Házban az a szokás, hogy a bocsánatkérést és visszavonást kegyesen elfogadják”.
Ravellel és Rubcekkel tárgyalt Göncz Prágában
a nemzeti szuverenitást átengedni szavai szerint „semmivel sem jobb, mint átadni a szuverenitást Adolf Hitlernek".
Ridley csütörtökön délben londoni hivatala útján visszavonta óriási politikai vihart kiváltó nyilatkozatát.
A minisztériuma által -közreadott nyilatkozatában Ridley kijelenti: „Űjra átgondoltam a dolgot. Nagyon -sajnálom a The Spec-tatorban közölt kijelentéseimet és azokat minden fenntartás nélkül visszavonom.”
Korábban Margaret Thatcher kormányfő szóvivője elhatárolja a brit kormány-t az interjútól.
A The Spectator „Kimondani a kimondhatatlant a németekről” címmel közölte Nicholas Ridley beszélgetését a hetilap munkatársával, Dominie Lawsonnal (a
Prágából jelenti az MTI: Vác-lav Havel csehszlovák köztársasági elnök meghívására csütörtökön egynapos hivatalos csehszlovákiai munkalátogatásra Prágába érkezett Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság ideiglenes elnöke.
Göncz Árpád először Alexander Dubcekkel, a csehszlovák szövetségi parlament elnökével találkozott.
Trianon
Dubcek szóvá tette, hogy a -csehszlovák parlamentben nem mindenki fogadta megértéssel, hogy a magyar Országgyűlés megemlékezett Trianon évfordulójáról. — A magyar televízióban és a rádióban a csehszlovákiai választásokkal kapcsolatban állásfoglalások hangzottak el — mondotta —, ami arra utal, hogy nemcsak közös múltunk nehéz, de -jelenünkben is vannak problémák. Véleménye szerint e jelenségek mögött a szélsőségesség elemei húzódnak meg; vannak, akik szeretnék megzavarni a magyar és a cseh, .illetve a magyar és a szlovák együttműködést. A csehszlovák parlament elnöke azonban hangoztatta: csehszlovák részről — hivatalosan — nem tulajdonítanak túlzott jelentőséget e kérdésnek. Elmondotta: a két ország kapcsolataiban arra kell összpontosítani, ami összeköt -bennünket. Ilyen közös érdekként hozta fel például az Európába való visszatérést. „Együttműködésünket a baráti és ne a testvéri kapcsolatok alapján fejlesszük.”
Göncz egyetértett ebben -Dubcekkel, de rámutatott: ha a -magyar kisebbség helyzete megoldódik Szlovákiában, illetve a szlovák kisebbség helyzete rendeződik -Magyarországon, akkor az ilyen problémáknak nem lesz létjogosultságuk, önmagáktól megszűnnek. Kérte, hogy a szlovák kisebbség helyzetének javításához nyújtsanak konkrét segítséget könyvek, pedagógusok révén, mert az idő nagyon sürget és a -magyar fél egymaga nem tudja megoldani a problémát.
Göncz a Dubcekkel folytatott találkozó után a prágai Várba
hajtatott, és megkezdődtek a -magyar, illetve a csehszlovák államfő -vezette tárgyalóküldöttségek eszmecseréi.
Az együttműködés jövőbeni intézményes formájáról, a tervezett együttműködési megállapodásról, a Varsói Szerződéshez való viszonyról, az Európa Tanácshoz való csatlakozásról, az új típusú regionális együttműködés lehetőségeiről volt szó Göncz Árpád és Václav Havel prágai megbeszélésein.
Havel úgy vélte, hogy a -választások után nyugodt légkörben oldhatók -meg csehszlovák ibelső problémák. A prága vezetők nemcsak a belpolitikai kérdéseket, hanem a közös, csehszlovák—magyar ügyeket is rendezni -kívánják.
Havel szerint a pozsonyi -találkozóval megkezdődött folyamatnak az a célja, hogy Csehszlovákia, Magyarország és Lengyelország minél jobban együttműködjön, virágzó, demokratikus államok, Európa részei legyenek. A csehszlovák államfő szerint a kapcsolatokban meglevő nyitott kérdéseket nem lehet megkerülni — kis lépésekkel közösen kell megtalálni a megoldást.
(íj együttműködési dokumentum
Göncz Árpád a maga részéről kifejtette: Magyarország időszerűnek -tartja, hogy a két ország barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződését új dokumentummal váltsák fel; ennek szükségességében már a korábbi tárgyalásokon is egyetértettek a két ország képviselői. Az okmány neve egyszerűen Együttműködési megállapodás lenne. A két államfő egyetértett e megállapodás elveiben — széles körűnek kellene lennie és át kellene fognia az együttműködés katonai, gazdasági, emberi jogi vonatkozásait, az európai integrációban való belépés kérdéseit és szó lenne benne a biztonsági kérdésekről is. Göncz Árpád szerinti ez utóbbiról szákerőknek kellene külön tárgyalásokat folytatniuk: A magyar államfő szerint azért