﻿Mai mellékletünk: VAJDASÁG
Ára:
(>,50
forint
*'($;$£)	Mai mellékletül
Magyar Nemzet
1990.
Július 16. Lili. évfolyan 165. szám
ALAPÍTOTTA: PETHÓ SÁNDOR
Koalíciós
kételyek
Félszáz nap — Magyarország jelenlegi állapotában — kevés a csodákra. Ugyanaz a félszáz nap elegendő lehet viszont a bizalom megingására. Különösen akkor, ha tudjuk — így volt ez az előző kormány idején is —, hogy Európának e példamutató változásokat végrehajtó táján a társadalom és a mind markánsabb ellenzék nemigen ad száznapnyi bizalmat a jelenlegi kormánynak. (Nem volt ez másként á Né-meth-kormány idején sem, amikor a monolit berendezésű társadalomban választott parlamentben a miniszterelnök gyakran volt kénytelen bizalmi szavazáson megerősíteni kabinetjét, hogy négy évtizednyi szünet után elvezethesse az első szabad választásokig az országot.)
Nincs ez másként jelenleg sem, holott köztudott, hogy a parlamentáris demokráciákban száz nap türelem föltétlenül kijár az új vezetésnek. A félszáz nap elmúltával azonban mind több jel utal arra, hogy az ellenzék megkezdte a visszaszámlálást, és ha egyelőre csak szakmai vitákon is, de mind gyakrabban kérdőjelezi meg a végrehajtó hatalom birtokosainak a rátermettségét. Igencsak elgondolkodtató az is, hogy a letűnt kor, a rendszerváltás végrehajtásában jelentős szerepet vállaló, színről lelépett kormány jó néhány politikusa a jelenlegi népszerűségi listákon megelőzi a hatalom birtokosait.
Ahogyan bizonyítja az új népszerűségi lista azt is, hogy egy-egy politikus nem csupán az „áremelésekben” méretik meg, hiszen az előző kormány sem bánt szűkmarkúan a címkék átíratásával.
A közvélemény tehát nem kizárólag az áremelésekből ítél, ahogyan azzal is tisztában volt mindenki, hogy félszáz nap alatt nem juthatunk el Európába. Így alighanem érdemes eltűnődni azon, milyen okai lehetnek annak, hogy fenntartások tapasztalhatók a szabad választásokon megerősített képviselőház által elfogadott kabinettel szemben. Az okok között alighanem az játszik döntő szerepet, hogy a kényszerű szünet után újra kell tanulni a koalíciós kormányzást. A jelenlegi szövetség ugyanis a közvélemény szemében túlzottan is törékenynek látszik. Bár Antall József csütörtöki tévéinterjújában határozottan cáfolta ezt, bizonyítva a koalíciós pártok centrumához sorolt személyiségek messzemenő egyetértését.
Azt azonban már az egy központú társadalmi berendezke- , dés idején is megtanulhattuk, hogy a pártok nem csupán a centrumból állnak. S különösen igaz ez napjainkra, amikor egy-egy pártban többféle érték mentén szerveződő irányzatok mutatkoznak meg eléggé markánsan. Ilyen helyzetben megeshet —, ahogy ez a kisgazdáknál és a kereszténydemokratáknál előfordult	—,
hogy a centrum, tisztújítás címén a perifériára szorul. És a kiszivárgó hírek szerint újfent a békétlenség jelei mutatkoznak. Alighanem erre utalnak a múlt heti parlamenti sajtó-tájékoztatójuk körül kialakult bonyodalmak éppúgy, mint a belső viszonyokról nyilvánosságra hozott nyilatkozatok. Mindinkább teherré válik a hangzatos ígéret az 1947-es tulajdonviszonyok visszaállításáról, amely jól hangzott ugyan, ám aligha épült a realitásokra. Tanúsítja ezt a tárca nélküli kisgazdapárti miniszter nyilatkozata, aki a mezőgazdaság
lassú privatizációjának okaként a gazdák bátortalanságát vagy a nagyüzemi vezetők erős ráhatását jelölte meg a minap.
A koalíciós partnerek közül a kereszténydemokraták kormányzati szereplőkként sem váltak markáns politikai tényezőikké. Alighanem ezek az okok játszanak szerepet abban, hogy a közvélemény túlzottan is törékenynek érzi ezt a koalíciót. Meg a döntési mechanizmust.
A közvélemény — erre utal a fiatal demokraták népszerűségének a növekedése is — egyre inkább politikai erényként tartja számon a következetességet. Nos, e tekintetben a koalíció pártjainak egyike-mási-ka egyszer-egyszer megbicsaklott az elmúlt félszáz nap alatt. Elegendő arra gondolni, hogy a kereszténydemokraták vezetőségválasztásukig a közvetlen elnökválasztást szorgalmazták. A népszavazás időpontját illetően pedig a „nyugodt erő” is zavarba jött, amikor először kizárólag a téli voksolást tartotta alkalmasnak, hogy aztán alig egy héttel később ugyanolyan vehemenciával érveljen a nyár középi időpont szükségessége mellett.
Mind több jel utal a koalíció szeretetéhségére. S úgy látszik, ezt a sajtón lehet leginkább számon kérni. Az objektivitás hiányával vádolva a toliforgatókat, azokat is, akik egy-egy döntés hátterét magyarázzák, és azokat is, akik a közvélemény hangulatát igyekeznek visszatükrözni — pártatlanul. Meglehet, hogy a mai számonkérők az évtizedeken át kierőszakolt lelkesedést hiányolják, de éppen a rendszer-váltás hivatott kiűzni végérvényesen a honi közéletből a régi beidegződéseket. Erre jogosít fel bennünket az az időszak, amikor egy igazi demokrácia megteremtésének a reményében múlhatatlan szükségét éreztük a legitimációjukért küzdő ellenzéki álláspontok megjelenítésének. Nem lehet ez másként ma sem.
Ettől a „nyugodt erő” időnként már ingerült. De azért még magabiztos. Alighanem ennek a tudatában engedi meg magának, hogy kézlegyintéssel intézzen el megfontolásra érdemes ellenzéki indítványokat, már a helyhatósági választások előtt riasztóan ismerős módszerekkel igyekezzék — a népre hivatkozva — elűzni a helyi hatalomból olyanokat, akik felhatalmazásukat a választóktól kapták, mandátumuk meghosz-szabbítását pedig a képviselőháztól. Nem lenne meglepő, ha az efféle megnyilatkozások kikezdenék az ellenzék konszenzusteremtő készségét.
Ma még kiszámíthatatlan, hogy ez mennyiben módosítja az ellenzék magatartását. Elképzelhető, hogy felerősödnek majd a támadások. Némelyek szerint egészen a nagykoalíció létrejöttéig, ami az ellenzék teljes szerepvesztését vonná maga után. Kérdés, hogy jelenlegi helyzetében mi az ország elsődleges érdeke? Egy, a jelenleginél is kényelmesebb pozíciót biztosító — nagyobb szellemi tőkével rendelkező — koalíció, amely a jószerivel protokolláris szerepre visszaszorított köztársasági elnöki pozíció mellett a végrehajtó hatalom további erősödését jelentené. Vagy az ennél nagyobb kockázattal járó, de a valós parlamenti demokrácia megteremtését szolgáló hatalmi pozíciók fenntartása? Az előbbi kényelmesebb, az utóbbi viszont mindenképpen hitelesebb.
Csiszár Nagy László
A németkérdés Londonban és Moszkvában
Gorbacsov és Kohl jó hangulatban, a briteknél söpör a lavina
Fidel Castro elutasítja Kuba „fellazulásának” vádjait
A külpolitikai helyzet
A NÉMETKÉRDÉS URALTA a hét végi világpolitikát. Kohl kancellár moszkvai megbeszélései szinte csak néhány órával követték Wörner NATO-főtitkár történelmi útját a Szovjetunióban. Londonban pedig tovább gyűrűzik a politikai botrány, amelyet Ridley miniszter kijelentései kavartak még pénteken. A The Spectatorban a német veszélyről meglehetősen durván fogalmazó Ridley idő közben lemondott ugyan, de egy újabb, Vasárpapi újságcikk nyomán tovább gördült a lavina: kiderült, Thatcher már márciusban, szűk körben külön „német-szemináriumot” tartott, és ezen a többi között felvetődött a „német nemzeti karakter” kérdése is.
A GORBACSOV—WÖRNER-TALALKOZÓN, mint kiderült mégsem került szóba az egységes Németország NATO-tagsága, pedig a szövetség főtitkára ennek a pozitívumairól szerette volna meggyőzni a szovjet elnököt, akit az elemzők ismét dicsértek mert az új politikai bizottság összetételével tovább erősítette pozícióját. Sajtó-értekezletén Wörner egyébként elmondta, eredményes volt a látogatása; Gorbacsov elfogadta a NATO meghívóját. Megállapodtak, abban is, hogy a brüsszeli szovjet nagykövet egyúttal a szövetség központjával is tartja a kapcsolatot. Mint mondta, a tárgyalásokon azonban elsősorban elméleti kérdésekről esett szó. A német NATO-tagságot illetően kénytelen volt beismerni, hogy ez kimaradt a témák közül. Mégis személyes véleményként annyit mondott, megbeszélése Gorbacsowal olyan ló légkörű volt, hogy „talán majd sikerül ebben a kérdésben is előrelépni”.
KOHL MOSZKVAI LÁTOGATÁSA lehetett vélhetően, az oka annak, hogy a szovjet vezetés nem Wömerrel akarta megvitatni a német NATO-tagságot, hanem először a kancellárral. Egyes nyugati megfigyelők szerint azért, mert Kohl, „akit hajt a történelmi hírnév utáni vágy”, talán hajlandó lesz gazdasági segítséggel „fizetni” Moszkva engedékenységéért. Igaz, ezt mind két fél tagadja. A kiszivárogtatások szerint, jövőre Bonn már nem lesz hajlandó vállalni az NDK-ban állomásozó szovjet csapatok költségeinek korábban Berlinre eső részét. Ez a kérdés, Valamint a szovjet csapatok távozásának a pontos — és mielőbbi — dátuma legalább annyira lényegi kérdése a megbeszéléséknek, mint maga az ezzel igen szorosan összefüggő NlATO-tagság.
Ettől látszólag függetlenül természetesen téma az esetleges konkrét gazdasági segítség, hiszen ezt Gorbacsov személyesen, levélben is kérte még Houston előtt a „hetektől”, de Moszkvába utazása előtt Genscher külügyminiszter is ennek a fontosságát hangsúlyozta egy helyi kongresszuson. E tekintetben Kohl Párizsból is támogatásra számíthat. A francia nemzeti ünnep alkalmából a televízióban nyilatkozó Mitterramd is azt hangsúlyozta, hogy addig kell Gorbacsov-nak segíteni, amíg még van erre idő, és mód. Figyelemreméltó volt, hogy ugyanakkor a francia elnök beszédében, amikor a német garanciákról szólt, valamelyest változtatott korábbi álláspontján, és már nem ragaszkodott ahhoz, hogy a Lengyelország határaira vonatkozó biztosítékok megelőzzék a két német állam tényleges egyesítését.
baz AFGANISZTÁNI KÉRDÉS ismét előrerukkolt a háttérből azt követően, hogy a The New York Times írása szerint a Szovjetunió olyan kompromisszumos javaslatot terjesztett elő a rendezésre amely egy korábbi amerikai terv módosítása. így van esély arra’ hogy erről érdemi vita legyen jövő héten Párizsban a két külügy-mlmszter között. A javaslat lényege, hogy az első szakaszban még a helyén maradna ugyan a Nadzsibullah-kormány, de az ellenállók ideiglenes kabinetje alkotmányozó gyűlést hívna össze. Ezt követően a két fél, a kormány és az ellenállók megállapodnának a nemzetközileg ellenőrzött választásokról, de ebben Nadzsibullahnak már nem lehetne szerepe; igaz, indulhatna. A választások alatt a fegyveres erők, a rendőrség és a sajtó felügyeletét immár egy bizottság venné át.	^ jj
Tudósítónk telexe
TASZSZ tájékoztató is a személyes megértés és bizalom már korábban elért magas fokát emlegeti, s az eszmecserék kettős síkját: egy filozófiai mélységűt s egy gyakorlati szintűt. Gorbacsov szerint a kettő együtt adja az alapját a perspektivikus együttműködésnek, s szóba került, hogy mindezt egy átfogó szerződésben is megfogalmazzák. Mint a TASZSZ-ból kivehető, ennek megkötése azonban a NATO és a VSZ között tervezett nyilatkozat létrejöttétől függ.
Figyelemre méltó, hogy nemcsak Genscher, de Theodor Wei-gel pénzügyminiszter is elkísérte a kancellárt, aki máris intenzív megbeszélésekbe fogott szovjet kollégájával, Valentyin Pavlov-val, továbbá Sztyepan Szitarjan kormányfőhelyettessel. Moszkvai sajtókörökben feltételezik, hogy Kohl konkrét gazdasági segélytervekkel érkezett a szovjet fővárosba. A TASZSZ-ból csak annyi derül ki, hogy Weigel tolmácsolta a nyugati fél együttműködési készségét a szovjet gazdasági átalakításokban. Szovjet részről pedig kifejtették, hogy kellő módon értékelik az NSZK és más nyugati kormányok szándékát az új alapokon történő együttműködésre, közreműködésüket abban, hogy a Szovjetunió bekapcsolódhasson a világgazdasági kapcsolatokba a nemzetközi pénzügyi intézetek tevékenységébe. A nyugati segélyekről Gorbacsov a következőket mondta az újságíróknak: a különböző alapok segélynyújtásainak ismert tapasz-
Az IMF nem diktálhat úgy Moszkvának, mint Kádárnak tette — állítja Gorbacsov
Moszkva, július 15.
Fesztelen, jó légkörben kezdődtek meg a legfelső szintű szovjet-nyugatnémet tárgyalások, erősítette meg mindkét fél, jóllehet alapvető fontosságú problémákat kell megvitatniuk és közelíteniük a megoldás felé. Helmuth Kohl kétnapos eszmecseresorozatra érkezett a Szovjetunióba. S á kötetlen tárgyalások benyomását erősíti, hogy a kancellár — elsőként a nyugati vezetők közül — Gorbacsov szűkebb szülőhazáját, Sztavropolt is felkeresi. Mint a szovjet államfő elárulta, még legutóbb, Bonnban állapodtak meg erről a „bizalomerősítő” körülményről.
Rögtön a lényegre tértek, és nem kerülik meg a legnehezebb kérdéseket sem, értékelte Gorbacsov a vasárnapi első megbeszélések eredményét. Szóban már legalább két megállapodást meg is kötöttek, tette még hozzá, nem
pontosította azonban ezek jellegét. Rábólintott viszont, amikor az újságírók azt kérdezték tőle, vár-e valamilyen konkrét megnyilatkozást a kancellár részéről a jövőbeni német fegyveres erők létszámát illetően. Érzékeltette, hogy a német NATO-tagságot illetően talán sikerülhet elmozdulni a holtpontról. Mikor megkérdezték, közeledtek-e valamit a németek e téren, azt kezdte fej-tegeni, hogy az elmúlt két hónapban nagyon sok lényegi változás történt, a kelet—nyugati viszonyban, s az új összefüggések lehetőséget nyitnak új megértés kialakítására — úgyhogy „valami már van”. Az ugyancsak jelenlevő Kohl megerősítette, hogy kitűnő légkörben, nagyon intenzív megbeszéléseket folytatnak, s tudatában a történelmi pillanat jelentőségének, előre tekintenek. Jóllehet a múltat sem feledik.
A megbeszélésekről kiadott
talatai vannak. „Emlékszem a valutaalap Kádárnak címzett levelére, amelyben utasításokat adtak, hogy mit kell tennie először, másodszor, harmadszor. Ha hozzánk is így közelednek, az elfogadhatatlan. Továbbá, mi nem kérünk alamizsnát, hanem nagyszabású gazdasági manővert hajtunk végre, a gazdaság egyik modelljéről a másikra térünk át, a Szovjetuniót a világ felé fordítjuk.”
A 28. kongresszussal elindított fordulatról első kézből kaphatott beszámolót Manfred Wörner, a NATO főtitkára is, aki szombaton folytatott megbeszéléseket Gor-bacsovval és Eduard Sevardnad-zéval. Megtörtént az első véleménycsere a két katonai tömb közös nyilatkozatának alapve)tő paramétereiről és lehetséges tartalmáról. Szóba kerültek a politikai, diplomáciai és katonai kontaktusok fejlesztésének lehetőségei is. Wörner meghívta Gorba-csovot, hogy a brüsszeli NATO-központban szólaljon fel, s szovjet részről elfogadták a felkérést. Sajtóértekezletén az atlanti szervezet főtitkára megerősítette, hogy a hidegháborúnak vége, s a VSZ-tagok előtt lehetőség nyílott közvetlen kapcsolatok létesítésére a NATO-val. Ám hangsúlyozta azt is, hogy az Észak-atlanti Szövetség a stabilitás elemeként megőrződik az európai békés jövőben is. Ogy vélekedett, hogy a VSZ tagjainak maguknak kell dönteniük a szervezet jövőjéről.
A „német nemzeti karakter” jellemzői
A Itidley-ügy nyomán újabb politikai bomba Londonban
Nicholas Ridley brit kereskedelmi és ipari miniszter szombaton délután benyújtotta lemondását. Előzőleg közeli barátja útján jelezte, hogy nem szándékozik önként lemondani, s csak akkor hajlandó erre, ha Margaret Thatcher kormányfő kifejezetten felszólítja a lemondásra. Azt is hangsúlyozta, hogy szerinte az angolok többsége osztja az „Európa német bekebelezésének” veszélyéről a The Spectator című hetilapban megjelent nyilatkozatában kifejtett nézeteket.
Vasárnap azonban olyan dokumentum került napvilágra Londonban a brit kormánykörök Németországra vonatkozó felfogását illetően, amelynek a jelentősége messze túlmutat Nicholas Ridley kereskedelmi és ipari miniszter kényszerlemondására vezető nyilatkozatának tartalmán, és a szigetország legfontosabb közös piaci partnereit sértő nyelvezetén. A The Independent on Sunday hozta nyilvánosságra Margaret Thatcher miniszterelnök magántltkárának bizalmas feljegyzését a miniszterelnök vidéki rezidenciáján márciusban tartott tanácskozásról, amelyen a brit kormányfő készült fel a német egyesítés ügyében soron következő csúcsszintű tárgyalásaira.
Bizalmas
„szeminárium”
A vasárnapi lapban közzétett feljegyzésből kitűnik, hogy a brit kormánykörök a legmagasabb szinten is osztják a lemondására kényszerült miniszter nyers formában kifejezésre jutott aggodal mait a „német túlsúly veszélyéről”, és, hogy gondolkodásukat
alapvetően meghatározzák a „német nemzeti karakter” cseppet sem hízelgő megítéléséből levont következtetések.
A lap szerint a feljegyzést Charles Powell, Thatcher asszony magántitkára és legbefolyásosabb-nak tekintett külpolitikai tanácsadója készítette a brit kormányfő elnökletével 1990. március 24-én Chequersben tartott nem hivatalos bizalmas tanácskozásáról. Ezen részt vett Doug-las Hurd külügyminiszter. Lord Dacre történész professzor, Norman Stone oxfordi történész professzor, Timothy Garton Ash szemleíró, George TJrban, a Szabad Európa Rádió kutatóosztályának volt igazgatója. A brit szakértőkön kívül meghívták a tanácskozásra a legújabb kori német történelem két amerikai száktekintélyét, Fritz Sternt, a columbiai egyetem és Gordon Craiget, a Harvard egyetem történész professzorát is.
A chequersi „német szemináriumon” Thatoher asszony a jelenlevők véleményét és tanácsát kérte a német egyesítésről. Hangsúlyozta: fel kell mérniük milyen lesz egy egyesített Németország, és elképzeléseket kell kialakítanak Európa jövőjének kereteiről, amelyben számolnak a német egyesítéssel, illetve a Kelet-Európában és a Szovjetunióban végbement nagy horderejű változásokkal is.
Feljegyzésében Powell ábécésorrendbe szedi a „német karakternek” a tanácskozáson elhangzott jellemzőit: bűntudat, agresz-szivitás, magabiztosság, hetven-kedés, önközpontúság, kisebbrendűségi komplexus, érzelgősség. A feljegyzés szerint a jelenlevők hangsúlyozták, hogy mindezekkel a jellemzőikkel, tisztában kell lenniük, bár hangsúlyt kaptak olyan vélemények is, hogy a mai
\