﻿ALAPÍTOTTA: PETHŐ SÁNDOR
Pentuynnale-óra
Üjra elindultak a negyven éve megállított órák. Ezt fejtegette a Foreign Policy tavaszi számában De Michelis, az olasz diplomácia vezetője, összegezve az akkor miég csak négyoldalú közép-európai együttműködés elveit. Az évtizedekig mesterségesen korlátok közt tartott kapcsolatok most isimét a történelmi hagyományhoz illően szövődhetnek, lehulltak a valódi és az ideológiai vasfüggönyök. Még nem dőltek le a berlini fal betonelemei, amikor egy esztendeje felmerült a gondolat, hogy a térség négy állama — Ausztria, Jugoszlávia, Magyar-ország és Olaszország (Csehszlovákia csak idén májusban csatlakozott) — folytasson rendszeres párbeszédet biztonsági és gazdasági kérdésekről.
A viharos kelet-európai változásokat követően nyílt meg valójában a lehetőség a Penta-gonale-elképzelésnek az eredeti ötletet meghaladó megvalósítására, az átfogó politikai, gazdasági és kulturális együttműködés alapjainak a lerakására.
A korát megelőző kezdeményezés ellenére, mintha az említett írásában az olasz külügyminiszter mégis magyarázkodásra kényszerülne arról, hogy vajon mi is ez a közép-kelet-európai kísérlet. Eltérő gazdasági, katonai szervezetekhez tartozó, semleges és el nem kötelezett államok először keresik együtt a közös gondok megoldásait, s mint minden újat, ezt a kezdeményezést is gyakorta övezte kétely és gya-núsítgatás csakúgy, mint a valóságtól elszakadt túlzott várakozás. A Monarchia újjászületésének képe rémisztett néhány elemzőt, 'pedig e szándék ugyancsak távol áll az ötök céljaitól. A párhuzam talán csak a földrajzi térséget tekintve állja meg a helyét, hiszen az északolasz vidék, vagy Horvátország, Szlovénia, Szerbia nyilván jobban kötődik e régióhoz, mint a délebbre fekvő részek.
Egyes nyugati fővárosokból mindmáig gyanakvó pillantásokkal kísérik az ötoldalú kezdeményezést. Főként Olaszországot figyelik árgus szemekkel, azt kutatva, nem akar-e Róma előnyökre szert tenni, újból a régi szerepében tetszelegni Közép-Kelet-Európában. A The Times például fanyar elismeréssel szól a „mesterdiplomata” Andreotti olasz kormányfőről, aki az „ötszögötlettel” ügyesen igyekszik ellensúlyozni a földrész keleti felén óriásira növekedő német fölényt. Éppen e félreértéseket akarta eloszlatni, a félremagyarázásokat kiigazítani az ötök első csúcstalálkozója, az olasz lagúnavárosban, ahol rögzítették az együttműködés politikai elveit, elfogadták a munkaprogramot.
A megfigyelők többnyire aszerint ítélik meg a Duna— Adria-kezdeményezést, hogy ők milyennek szeretnék látni a jövő Európáját. Vannak, akik nagy, az egész földrészt átfogó intézmények hívei, s a térségbeli közeledések láttán azonnal elkülönülési szándékot gyanítanak, s félnek attól, hogy a regionális szerveződések elburjánzásával a viszonyok átte-kinthetetlenekké válnak. Mások éppen a nagy központtól irtóznak, a szűkebb együttműködést hatékonyabbnak tartják. A Velencében aláírt politikai nyilatkozat éppen e kérdés tisztázását szolgálta. A dokumentumból világosan kiderül, hogy az ötök szerint a jövő Európája egyidejűleg egy és több központú. A Pentagonale-államok tehát nem elszigetelődni akarnak, hanem éppen közelíteni kívánnak Európához, a földrészt átfogó intézményekhez, és feladatuknak elsősorban a térségbeli konkrét programok megvalósítását tartják. A
magyar álláspontot egyértelműen ismertette Antall József: hazánk számára teljes elsőbbséget élvez az európai integráció, csatlakozásunk az Európai Közösséghez és az Európa Parlamenthez. Nem hagyott kétséget afelől sem, hogy a német egyesülést a magyar kormány kulcskérdésnek tekinti a jövő Európája szempontjából, és nem kívánja elhanyagolni az atlanti viszonyt sem. A történelmi hagyományokra épülő regionális kapcsolatok fontosak, ezek fogódzót adhatnak, érintkezési pontot jelenthetnek Nyugat-Európához, s a kormány szándékai szerint hozzájárulhatnak kapcsolataink ki-egyensúlyozottságához is. Az előző magyar kormány „örökségét” ilyen megfontolásból vállalja a jelenlegi kabinet az ötszögű együttműködésben.
Közép-Kelet-Európa „újrafelfedezésének” azonban nem kell bürokratikus intézményt eredményeznie, ebben teljesen egyetértettek a velencei csúcs részvevői. Rugalmas, a feladatokra összpontosító együttműködésre van szükség. A közlekedési, szállítási s a telekommunikációs fejlesztésekben, valamint a környezetvédelemben lehet különösen eredményes az öt ország együttműködése. Nyilvánvaló, hogy az „új de-mokráciák”-nak minden segítséget meg kell ragadniuk, de Róma és Becs érdeke ezen országok politikai helyzetének a megszilárdítása mellett a gazdasági fejlettségi szint emelése is. Vranitzky, a szintén az EK-tagságra koncentráló Ausztria kancellárja, aki „időszerű politikai ötletnek” nevezte a Pentagonalét, arra is figyelmeztetett, hogy az ötöknek olyan dolgokkal nem kell törődniük, amelyeket máshol jobban meg tudnak oldani. Általános a vélemény, hogy az Európai Közösség keleti erőfeszítéseit jól kiegészítheti, hatékonyabbá teheti az ötszögű kezdeményezés, de nem helyettesítheti a brüsszeli törekvéseket, támogatásokat.
Éppen az eredményes működés miatt az olaszok a jelenlegi szakaszban nem tartják időszerűnek az ötök kibővítését, „amit nyernénk a terjeszkedéssel, azt elveszítenénk a cselekvésben” — mondotta Martinel-li miniszterelnök-helyettes. A magyar kormányfő viszont javasolta, hogy hivatalos megkeresés esetén jószándékkal fogadják Varsó társulási szándékát. Antall „hídállamnak” nevezte Lengyelországot, amely kapcsolatot jelentene a baltikumi és az északi regionális együttműködés felé, erősítené az Észak—Dél-kapcsolatokat.
A politikai tájékozódási pont a helsinki folyamat. Sikeres volt az ötök közös fellépése a koppenhágai emberi jogi fórumon, a nemzetiségek védelmében továbbra is egyeztetik álláspontjukat. Figyelemre méltó azonban a TASZSZ fejtegetése: vajon „a csoport minden tagja hajlandó lesz-e elismerni a nemzeti kisebbségeknek azt a politikai autonómiáját, amelyért Magyarország síkraszáll”. Velencében Antall József határozottan leszögezte, hogy ilyen alapvető kérdésben nem lehet engedményt tenni, csak így van értelme az együttműködésnek.
Példaértékű lesz-e az új Európában a Pentagonale, vagy sók más elképzeléshez hasonlóan hamvába hal, megreked a szép szavak ismételgetésénél? A szándékok és a kölcsönös érdekek megvannak a cselekvéshez, s az esélyek csak nőnek, ha pénzt is sikerül találni a tervek megvalósításához. Az „órák” újra járnak, jövőre Dubrovnikban már konkrét eredményekről kell beszámolni.
Pósa Tibor
Hatahnas többséggel
Köztársasági elnökké választották Göncz Árpádot
Az Országgyűlés elfogadta az önkormányzati törvényt
KÖZTÁRSASÁGI ELNÖKE van újra a magyar népnek. Az ideiglenesség hónapjai után a péntek délelőtti ünnepi ülésen Szabad György, az Országgyűlés megbízott elnöke bejelentette: 143-an írták alá az ívet, amelyen Göncz Árpádot javasolták hazánk köztársasági elnökének. A titkos választáson az országgyűlési képviselők elsöprő többséggel szavaztak bizalmat Göncz Árpádnak. Az eskütétel, majd a parlament előtti katonai tiszteletadás után spontán, bensőséges találkozásra került sor az új elnök köszöntésére a Kossuth téren ösz-szegyűlt fővárosiak és vidékről is szép számmal felérkezettek között. A megható pillanatoktól sem mentes percek azt igazolták: az új elnökkel valóban a szűkebb pártérdekeken felülemelkedő, a valódi demokrácia kiépítésén fáradozó, olyan új stílust megteremtő politikus került a legmagasabb tisztségbe, aki az eddigi, viszonylag rövid idő alatt is őszinte megbecsülést, szeretetet vívott ki magának.
tanúskodott a parlament péntek délutáni, igencsak hosszúra nyúlt plenáris ülése, és ezt nemcsak az ön-kormányzati törvény módosításéinak gondos, lelkiismeretes vitája mondatja velünk. Antall József miniszterelnök — napirend előtt szót kérve — szintén arra törekedett, hogy a kormánykoalíció nevében megfelelő távolságtartással világítsa meg Kéri Kálmán még hétfőn elhangzott, inkriminált mondatait. Mindezeken túl azt mégis félreérthetetlenné tette, hogy a Horíhy-hadsereg harcát igazságosnak nevezni, ha az a kommunizmus ellen irányult, valóban nem szerencsés megfogalmazás. A miniszterelnök — bár hangsúlyozta, hogy a parlament dolga ilyen kérdésekben állást foglalni — rámutatott arra a kétarcúságra is, amely a hajdani magyar honvédség tisztikarát már-már skizofrén állapotba taszította. A tisztek némelyike súlyos lelkiismereti válságként élte meg, hogy a Szovjetunió egyszerre volt a Hitler elleni szövetség tagja, és a sztálinista rendszer képviselője. A ház korelnökét jellemezve, aláhúzta, hogy az életútját ismerni kell ahhoz, hogy a gyanú fél se merülhessen, melyik oldalon állt, kikkel rokonszenvezett.
A FIDESZ képviseletében azonban legalább ilyen felelősségérzet sugárzott Fodor Gábor hozzászólásából, aki — kinyilvánítva ugyan a fiatal demokraták megbecsülését Kéri Kálmán életútja iránt — kijelentette: a tiszteletet parancsoló 90 év ellenére ő is követhet el hibát, márpedig ez az immár csaknem egy hete vitatott felszólálás hiba polt. Lényegében erre a következtetésre jutott ismételten Solt Otília, majd Horn Gyula is.
AZ ÖNKORMÁNYZATI TÖRVÉNYJAVASLAT vitája során a legkülönbözőbb módosítások, indítványok hangzottak el egymás után. Az anyagi forrásoktól, az adózástól kezdve a környezetvédelmi, rendőrségi, műemlékvédelmi témákig az élet minden területére kiterjedő szabályozás óhaja vezérelte különösen azokat, akik a bizottsági vitákon — valamilyen okból —, -nem találtak megértésre. Erősen érződött a kapcsolódó törvények hiánya, s ennek következtében a képviselők nem egy esetben „túlbiztosításra” is törekedtek.
Nagy súlyt helyeztek a képviselőik a kisebbségek jogainák védelmére, a települések esélyeinek közelítésére és a gazdasági-politikai önállóság garanciáira. Csakis így képzelhető ugyanis el, hogy az „igazi” rendszerváltozás a helyi szinteken is végbe megy. K. V.
Ünnepi ülés a Parlamentben, katonai tiszteletadás az Országház előtt
(MTI) Ünnepélyes aktussal kezdődött pénteken az Országgyűlés plenáris ülése, hiszen a képviselők — e délelőttre megszakítva az immár többhetes rendkívüli törvénykezési munkát — az államfői poszt betöltéséről döntöttek.
A történelmi lobogókkal feldíszített ülésteremben pontban 10 órakor csendült fel a Himnusz, majd Szabad György, a Ház megbízott elnöke megnyitotta az ünnepi ülést. Köszöntötte Göncz Árpád ideiglenes köztársasági elnököt, Antall József miniszter-elnököt, a kormány tagjait, a diplomáciai testületek tagjait, a parlamenti és a parlamenten kívüli pártok vezetőit, az egyházak, valamint a nemzetiségi szervezetek képviselőit.
Ezt követően bejelentette, hogy 143 képviselő köztársasági elnöknek jelölte Göncz Árpádot, és miután más javaslat nem érkezett, ő az egyedüli jelölt. Mivel az alkotmány rendelkezése szerint a köztársasági elnököt titkos szavazással és kétharmados többséggel választják, Szabad György szünetet rendelt el, hogy a képviselők leadhassák voksukat.
A szavazás igazolta az előzetes várakozásokat, hiszen a leadott 310 voksból 295 szólt Göncz Árpád mellett, s mindössze tizenhárom képviselő szavazott ellene.
Ezzel tehát az Országgyűlés nagy többséggel Göncz Árpádot megválasztotta a Magyar Köztársaság elnökévé.
A hivatali eskütételt követően a miniszterek, a pártok frakcióve-
A köztársasági elnök életrajza
zetői sorra gratuláltak a legmagasabb közjogi méltóságot betöltő Göncz Árpádnak, majd Szabad György köszöntötte az Ország-gyűlés nevében az újonnan megválasztott köztársasági elnököt.
A házelnök a nagy történelmi elődök — Hunyadi János, Kossuth Lajos, Tildy Zoltán — példáját idézve hangsúlyozta: az Országgyűlés úgy ítélte, hogy Göncz Árpádot kiváló felkészültsége, tiszta múltja, előítélet-mentessége és igazságérzete alkalmassá teszi az államfői tiszt betöltésére, s arra, hogy méltó utóda legyen a korábban ezt a posztot betöltő államférfiaknak. Hozzátette: Göncz Árpád olyan személyiség, aki nem ura lesz a nemzetnek, hanem első polgára, azaz első az egyenlők között.
Szabad György köszöntő szavaira Göncz Árpád válaszolt.
— Engedjék meg — mondotta —, hogy első szavam a köszönet szava legyen: jóleső érzés, hogy a Ház valamennyi pártja s a függetlenek csoportja egyaránt egyetértett jelölésemmel, hiszen ők — a szabad választások egyértelmű tanúsága szerint — a magyar nép túlnyomó többségét képviselik, s így joggal tekinthetem magam nem csupán az ország háza, hanem az ország közös választottjának. Meglehet, ennek ékesebb kifejezése lett volna, ha magának a népnek a színe előtt mérettem volna meg, mégis úgy érzem, hogy az elnöki hivatal aligha bírt volna el, tekintélyének súlyos csorbulása nélkül, még
Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke 68 esztendős. Középiskolai tanulmányainak befejezése után doktori diplomát szerzett a Pázmány Péter Tudomány-egyetem jogi karán, majd tisztviselőként dolgozott a Földhitelintézetnél. Politikai pályafutása a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Pártba kezdődött: a párt főtitkárának munkáját segítette, eközben ttevékenykedett a Független Ifjúság budapesti szervezetének vezetőjeként, s felelős szerkesztője volt a Nemzedék című hetilapnak. Folytatta tanulmányait is: négy évet elvégzett a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen, diplomáját azonban nem szerezhette meg, mert 1956-ban eltávolították az intézményből. Két évvel később, a Bitíó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélték. Büntetéséből hat esztendő után, 1963-ban, amnesztiával szabadult.
Ettől kezdve szakíróként, műfordítóként és szabadfoglalkozású íróként folytatta munkásságát. Az angol irodalom kiváló tolmácsolásáért Wheatland-dijban részesült, itthon pedig 1983-ban József Attila-díjjal ismerték el tevékenységét. 1989. december 20-tól az Írószövetség elnöki tisztét töltötte be. Alapító tagja volt a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, majd a Szabad Demokraták Szövetségének és a Történelmi Igazságtétel Bizottságának. Az idén tavasszal, az országgyűlési képviselők választásán az SZDSZ budapesti tterületi listájának vezetőjeként lett a képviselőház tagja, s az új Országgyűlés alakuló ülésén elnökévé választotta. E tisztségében — az alkotmánynak megfelelően — augusztus 3-ig ellátta a Magyar Köztársaság ideiglenes elnöki teendőit is.
többhavi ideiglenességet. Amit az ország politikai stabilitása sínylett volna meg.
—	Engedjék meg, hogy azt is kijelentsem: tudom, hogy ez a jelölés — bármily egyhangú volt is — nem annyira nekem, mint a legújabbkori történelmünk azon személyeinek szól, akiknek életem során munkatársa, némelyiküknek rabtársa voltam, akiknek a neve politikus létem állomásait jelzi, s akiket — ha élnének —, mint magamnál méltóbbakat, szívesen látnék az új Magyar Köztársaság elnöki székében. A magyar nemzet függetlenségének olyan védelmezőit, mint a vértanúhalált halt Bajcsy-Zsilinszky Endrét; a Magyar Diákok Szabadságfrontjának vezetőjét, a Parasztszövetség igazgatóját, a Margit körúton megkínzott Kiss Sándort, vagy a Független Kisgazda-párt egykori főtitkárát, az elhurcolt, s Vorkutában hosszú éveket raboskodó Kovács Bélát; Nagy Imrét, ötvenhat mártír miniszter-elnökét; Bibó Istvánt, akiben a legnemesebb demokratikus eszmék, a keresztényi türelem és hazaszeretet, a citoyen függetlenség öltött testet; Donáth Ferencet, a haláláig fáradhatatlan hídverőt, a Márciusi Front legjobb hagyományainak örökösét. Vagy mint az ellenállás nemzeti függetlenségünkért életüket áldozó kommunista és nem kommunista résztvevőit, ötvenhat utcai harcokban vérüket ontó, életüket bitófán végző Angyal Istvánjait, Bárány Jánosait.
—	Talán ez a névsor, egykori tanítómestereim, bajtársaim és barátaim névsora bizonyítja, hogy nem vagyok, nem lehetek pártok, pártérdekek szolgája. Világéletemben, pártban és párton kívül, a nemzet függetlenségét, a szabad gondolatot, a szabad szót, a szabad hazában, a szabad hit gondolatát, a társadalmi igazság emberi jogokban kiteljesedő, megkülönböztetést és kirekesztést el nem ismerő védelmét szolgáltam és fogom szolgálni. A pártvitákban is érlelődő magyar demokráciát. A jövőt. Azt a jövőt, amit a két győztes, és győzelme teljében eltaposott magyar forradalom, 1848 jobbágyfelszabadító és 1956 munkásfelszabadító szabadság-harca jelöl, azt a demokráciát, aminek teljes megvalósításával még mindig adósok vagyunk.
—	Életem ugyancsak kacska-ringós pályáján az a szerencse jutott osztályrészemül, hogy megélhettem a munkássorsot, a paraszti sorsot, a szabad értelmiségi sorsot. Nem vagyok hát alkalmas rá, hogy szűk osztályérdekek kovácsa legyek. Ha szolgálni kívánok valakit, azokat szolgálom, akiknek
szolgálójuk nincsen: a védteleneket. Akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott szó, akik a versenytársadalom versenyképtelenjei. Akiknek nincs eszközük megvédeni önmagukat. S akik épp ezért leginkább szorulnak védelemre.
— Végezetül hadd mondjam meg önöknek, hogy nem félek a vitáktól, nem rejtettem eddig sem és nem rejtem ezután sem soha véka alá a véleményem: mert vitában érik az igazság. Mindig is bíztam és bízom az igazság erejében. Mint ahogy bízom abban is, hogy a magyar nép tökéletesen érett a demokráciára: felismeri és képes megvédeni az érdekét, igazát, s mint ahogy a közelmúltban többször is bebizonyosodott, ítélete biztos, és azt szóval-tettel ki is nyilvánítja. Joggal hiszem hát, hogy fényes jövő vár rá. Ebben a hitben merem vállalni megtisztelő megbízatásukat, hogy önökkel együtt e jövő szolgálója legyek — mondotta Göncz Árpád.
Göncz Árpádot elnökké választása alkalmából katonai tisztelet-adással köszöntötték az Országház előtt, a Kossuth téren. Az épület főbejáratán kilépő államfőt többezres, főként szabad demokrata zászlókat lengető tömeg ovációja fogadta.
A díszszemle után Göncz Árpádnak az állampolgárok is gratulálhattak, elsőként a Szabad Demokraták Szövetségének csoportja. Erről a Kossuth téri ceremóniát követő sajtótájékoztatón úgy nyilatkozott: ez a gesztus nem egyenlő a pártsemlegesség megsértésével. Nem köteles ugyanis letagadni azt a gondolati azonosságot, amely őt az elnöki székbe juttatta — hangoztatta. A pártsemlegesség nem azt jelenti, hogy holnaptól egyet kell értenie a Fidesszel is, a Független Kisgazda-párttal is, a Magyar Szocialista Párttal is, de nem kizárt, hogy ez is előfordulhat — tette hozzá.
A sajtótájékoztatón a kérdésekre elhangzott válaszaiból egyébként — fáradtsága ellenére is — sugárzott a Göncz Árpád egyéniségéből fakadó derű, optimizmus és közvetlenség. „Ne kérdezzék, hogy érzem magam, mert nem tudom — mondta, amikor megérkezett a sajtótájékoztató színhelyére —, meg vagyok hatva, tele vagyok szorongással, büszke vagyok ...” Két alkalommal is kitért arra: túlságosan sokat emlegetik — a sajtó is —, hogy ő egy erős parlament mellett gyenge köztársasági elnök. Hite, meggyőződése szerint pontosan annyi hatalma lesz, amennyit a társadalomtól kap. A Kossuth téri