﻿/
ALAPÍTÓT
Ó SÁNDOR
Otvm év
'Lapalapító főszerkesztőnk, Pethő Sándor ‘halálának 50. évfordulója alkalmából, pénteken koszorúzást rendezték síremlékénél, a Kerepesi úti temetőben. Tisztelői jelenlétében a Magyar Nemzet szerkesztősége, a Pallas Lap- és Könyvkiadó Vállalat, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, valamint a családtagok, barátok helyezték el koszorúikat a síremléknél; Ruffy Péter szólt neves elődünkről. (Beszédét az alábbiakban közöljük, emlékidéző írásaink a 9. oldalon olvashatók.)
A. hagyaték
E név — Pethő Sándor —
Bagdad Kitolta a határidőt
A magyar nagykövetséget is körülvették az irakiak
A szovjet kormány elkészítette a piacgazdaság bevezetésének ütemtervét
A külpolitikai helyzet
A KUVAITI NAGYKÖVETSÉGEK sorsa került a nemzetközi jelentésék középpontjába, miután az előzetes iraki felszólítás szerint pénteken járt le a missziók bezárására adott határidő. A folyamatosan, igaz, sok esetben ellenőrizhetetlen forrásokból érkező hírek szerint hazánk nagykövetsége az első között volt azon külföldi misszóépüle-tek között, amelyet a svéd nagykövet szerint az iraki egységek körülvették. Az elemzők, de hivatalos személyiségek is szinte egybehangzóan úgy vélték, hogy az egész közép-keleti válság kulcseleme, vajon miként hajtja végre Bagdad a missziómegszüntetést, illetve az ultimátumnak engedelmeskedni nem óhajtókkal miként bánik majd.
Különösen lényegesnek vélték a jelentések az amerikaiakkal való „bánásmódot”. Ennek kapcsán számos szakértő véli úgy, hogy jelenleg döntő kérdés, vajon fegyveres összecsapásra kerül-e sor az Egyesült Államok és Irak között. Egy vezető izraeli kormányzati tisztviselő szerint ez elkerülhetetlennek tűnik: az amerikaiak mind több egységet dobnak a térségbe, és ezt csak akikor „érdemes tenni, ha használni is akarják őket”. Eközben Irak semmi olyan kézzelfogható ajánlatot nen kínál, amely alkalmas lehetne bármiféle diplomáciai akcióra. A bagdadi vezetés többször megismételt tárgyalási hajlandósága rendre az-, zal a feltétellel együtt lát napvilágot, hogy IKuvuit Irakhoz tartozása megmásíthatatlan tény. Márpedig a hosszú távú rendezésben gondolkodók úgy vélik, olyan megoldás kell, amelynek eredményeként Szad-dápi Húszéin minimális „nyereségei” sem mondhatna magáénak.
Az ezzel szemben álló vélemények viszont éppen azt hangsúlyozzák, hogy a békés rendezés érdekében nem célszerű a „végsőkig” megalázni Bagdadot, hiszen ez a „végsőkig” kitartó, elkeseredett, és főleg kiszámíthatatlan lépések sorozatát válthatja ki. A rövid és a hosszú táv kérdése ‘más vonatkozásban is szerepel a szakértői elemzésekben: többen felvetik, hogy egyelőre nem világos, vajon képes-e az Egyesült Államok hosszabb ideig fenntartani a nemzetközi embargót, kétségtelen azonban, hogy rövid távon a szankciók valóban elszigetelhetik Irakot, súlyos gondot okozva a bagdadi vezetésnek. Éppen ezért képzelhető el, hogy Irak hajlandó lenne akár a fegyveres összecsapásra is Washingtonnal, kihasználva az arab közösség megosztottságát, esetleg több országot is így maga mellé állíthatna, különösen akkor, ha — és ebben ugyancsak több szakértő van azonos állásponton. — sikerülne a konfliktusba belerántani Izraelt. Samír kormányfő ezzel kapcsolatban úgy nyilatkozott, hogy, amennyiben ez megtörténne, akkor Izrael egyetlen célja a háború mihamarabbi befejezése lenne.
A KATONAI ERŐ alkalmazása attól is függ, vajon erre milyen lehetőséget és határozottságot mutat a Biztonsági Tanács. Kétségtelen, hogy a péntek délelőtt fő híre a kuvaiti nagykövetségek helyzete mellett az az amerikai cáfolat volt, miszerint mégsem született előzetes BT-megállapodás a „minimális erő" alkalmazásának engedélyezéséről. A helyesbítést Pickering amerikai ENSZ-nagykövet az után tette, miután a szovjet ENSZ-misszióvezető már cáfolt, mondván: Moszkva szerint több időt kell szánni a válság megoldását célzó politikai és diplomáciai erőfeszítésekre, mielőtt a BT jóváhagyná az erő alkalmazását. Ezt követően ismét előtérbe kerültek azok a már korábban is gyakorta ismertetett találgatások, melyek a szovjet fél óvatos álláspontjának okait latolgatják. Legtöbben a szovjet állampolgárok kimenekítésével hozzák a kérdést kapcsolatba. Ugyanakkor olyan találgatások is szerepelnek a nyugati lapokban, amelyek szerint Moszkva esetleg már előre tudott az invázió tervéről. A szakértők elsősorban azzal érvelnek, hogy a Szovjetunió nemcsak fegyveréket adott el Iraknak, több szakértője is az országban tartózkodott, és nehezen képzelhető el, hogy tudtuk nélkül készülhetett Szaddám Húszéin Kuvait lerohanására. Más vélemények szerint viszont ezek a szakértők nem mozogtak olyan magas körökben, hogy pontos értesülést szerezhették volna a készülődő akcióról, arról nem is szólva, hogy utólag kiderült: az amerikai hírszerzés kapott jelentéseket az invázió előkészítéséről.
VILÁGPOLITIKÁI TANULSÁGOKBÓL sincs hiány a vezető lapokban. Ezen kommentárok között is akad utalás az óvatosabb szovjet álláspont okaira. Némely szakíró szerint ugynis egyszerűen arról van szó, hogy a Szovjetunió immár nem olyan szuperhatalom, amely súlyánál fogva képes lenne lényeges nyomást gyakorolni az eseményekre. A Le Figaro vezércikkében éppen azt említi fontos tanulságként, hogy minden eddigieknél jobban bebizonyosodott; az Egyesült Államok „az egyetlen valódi nagyhatalom” a világon. Legalább ilyen fontosnak véli a francia lap, hogy ugyanakkor a világháború két vesztese, az NSZK és Japán mára ugyan a gazdaság nagy nyertesévé nőtte ki magát, de „politikailag törpe maradt a világszínpadon”. A Le Figaro harmadik tanulságként azt említi, hogy Szaddám Huszeinnek viszont nem vált valóra az álma: nem lett az arab világ elfogadott, követendő, karizmatikus vezetőjévé.	jj
Washingtoni tudósítónk telex Jelentése
A diplomaták elleni erőszak kiválthatja a katonai akciót
fél évszázad óta rejtőzködik, világít mellettünk, bennünk és felettünk. Pedig személyesen nem ismertem. Akkor jöttem végleg Erdélyből Magyarországra, a Magyar Nemzettel szomszédos Újság Aradi utcai szerkesztőségébe, mikor ö már a csillagok útjait járta.
Bármely földi vagy csillagporos égi úton bolyongott is gyötrelmes gondjaival, neve mindig ezt jelentette: magyarság. És oltalom. Oltalmazzuk népét e hazának. Hogy Magyarország — amint írta — magyar ország legyen.
Neve azonos alapított lapja kisbetűs változatával. Pethő Sándor a magyar nemzet volt. Miután a nemzet soha nem lehet kirekesztő, eltávolító vagy megbélyegző fogalom, hanem mindig kitárt karú oltalom, Pethő Sándor gyanakodva figyelte a végzetes hitleri terjeszkedést, s a szocialista gondolatokat letipró sztálinizmust.
Liberális szellemű, antihitle-rista, hazafias magyarok tőkéjével lapot, fórumot teremtett a tiszta elméknek, egy Szekfü Gyulának, Bajcsy-Zsilinszky Endrének, az 1848 szellemét megidéző fejléc alatt Illyés Gyulának, Szabó Zoltánnak, egy Wesselényi Miklós bárónak. Az igazság vigaszát, már-már a jelképes oltáriszentsé-gét kínálva föl a közösség legfenyegetettebb rétegeinek, a hazájukhoz hű értelmiségnek, az eljövendő háború honvédáldozatainak s torz törvényekben
megbélvegzett magyar honos és magvar ajkú százezreknek.
E név — Pethő Sándor — nem volt mindig, mindenkor leírható. E gyötrelmes, kegyetlen ötven év alatt a Magyar Nemzetet sem mindig szerkesztették a tanár, történész, publicista, lapalapító, a konzerva-tív-antihetlerista jobboldallal rokonszenvező Pethő Sándor fellépésének a szellemében.
De ő rejtetten, néha titokban, mágikus erővel szinte, barlangmélységéből fel-felkiáltva, a mély veremből intve, kiemelkedve azért mindig jelen volt mellettünk, bennünk és felettünk. Akár az Aradi utcában, a régi Vilmos császár úton vagy a New York-palota második emeletén berendezett szerkesztőségben.
Szellemi jelenlétét nemegyszer eltitkolták. De le nem tagadhatták.
Olyan volt ö, mint tölgyek árnya, vigasztaló kék madár, vagy Hamlet atyjának szelleme. Befészkelődött idegsejtjeinkbe, ki sem mondható gondolataink börtönébe, s el-el-szállt a rábsors beszélőjének rácsai fölött.
Néha elsuttogtuk: Pethő! Ha élne... Ha ezt olvasta volna. Ha ö írta volna meg ...
Ez a rejtőző, de soha meg nem tagadott, ez a néha már emlegetett, lassan hivatkozási alappá vált jelenlét, ez a sírveremből feltörő fáklyafény Pethő Sándor, magyar, nemzeti, keresztény újságírói és erkölcsi öröksége. Az el nem idegeníthető, oszthatatlan hagyaték.
Olyan férfi volt, s itt ki kell mondani a kimondhatatlant, aki szekértábora élén talán megmenthette volna Magyarországot; akinek a politikai irányzata megoltalmazhatta volna ezt a hont; aki képes lett? volna igaz irányba terelni és befolyásolni az elkerülhetetlen — de csak elkerülhetetlennek látszó — végzetet.
Magyarországot azok az eszmék menthették volna meg, s menthetik meg az égzengésekkel fenyegető jövőben, melyeket ö is képviselt, s láthatatlan jelenlétével is ö jelképez valamennyiünk előtt. Ez pedig az a parlamentáris Magyarország, ahol szégyen lesz a gyűlölet, megvetés tárgya a kirekesztés, s ahol az illyési próféciával élve az lesz a patrióta, aki jogot véd, s az a soviniszta, aki jogot sért.
A legtöbbet mondtam ki a Magyar Nemzet alapítójáról, akinek sírja előtt tisztelgünk, emlékezünk máig sem tisztázott körülmények között történt eltávozásának ötvenedik évfordulóján. Szétzilált, szétszaggatott szerkesztőség tagjai hajtják meg a fejüket előtte.
Íme, por és hamu vagyunk. A Halotti Beszédet életre kelteni, halottól valamit kérni lehetetlen.
De nincsenek halálon túli igék, az elporladt testet túlélt eszmék, síron, sírokon túli üzenetek?
A szellem örök tartományából ilyen esdeklések szállnak felénk.
Oltalmazza meg Pethő Sándor kockára vetett lapját, a Magyar Nemzetet, s a nekünk mindenkor kedves, szép, szegény, árva Magyarországot.
Ilufffi Péter
Washington, augusztus 24.
A Kuvaitban kitartó diplomatáknak szabott iraki határidő és a Bagdad felé tartó amerikaiak túszként kezelése, ha lehet, még fokozta a feszültséget, hiszen többek szerint ez akár indok lehet a Bush-kor-mány számára katonai lépések megtételére. Washington ezért is sürgette a BT-határozat mielőbbi megszavazását. Közeledvén a Bagdad megszabta határidő lejárta, az amerikai közélet óráról órára fokozódó iz-
galommal leste, mi történik a Kuvaitban maradt diplomatákkal, akik közül az Egyesült Államok nagykövete azt az utasítást kapta, hogy csakis rászegezett fegyver kényszerére hagyja el a külképviseletet (a szokásos őrizetet biztosító tengerészgyalogosokat már kivonták, hiszen érdemi ellenállásra amúgy sem lennének képesek a túlnyomó iraki erőkkel szemben). S természetesen az amerikai hírközlés a saját diplomatáikkal együtt aggódott a Kuvaitban körülzárt többi követség.
közte hazánk diplomatáiért, politikailag ekként egy felettébb exkluzív csoportba kerültünk. Fitz-water elnöki szóvivő pénteken megismételte, hogy a diplomaták helyükön maradnak, s‘ Washington Bagdadot teszi felelőssé sorsukért, miként a Kuvaitból már távozottakért is.
Kijelölt célpontok
Az újabb iraki szószegés, a Kuvaitból Bagdad felé tartó — és onnan továbbengedni ígért — amerikai követségi személyzet gyakorlati lefogása, vagyis túszként ejtése még inkább indokolhatja azt a katonai akciót, amelynek a diplomaták elleni erőszak akár kiváltója is lehet. Némelyek úgy fogalmaztak, hogy Bush elnök az alapvető nemzetközi jogot sértő bagdadi eljárást a „szükséges provokációnak" minősítheti. Washingtonban'úgy tudják, az elnök és vezető munkatársainak múlt hét végi kennebunkporti tanácskozásán konkrét célpontokat is számba vettek, s a pénteki The Los Angeles Times szerint a Pentagonnak „hosszú a listája”.
A The Washington Times forrásaitól tudni véli, hogy megvitattak olyan lehetőségeket is, mint harmincezer tengerészgyalogos partra szállítását a Faw-fél-szigeten, ahonnan Basra — Irak perzsa-öböli kijárata — ellen intézhetnének támadást, egyúttal megteremtve a „második frontot” a szaúdi mellé (Irán a nyolcéves háborúban sokszor, ám hiába próbálta elfoglalni e kulcsvárost.) Csütörtök este különben azt jelentette az NBC tévéhálózat, amerikai hírszerzőkre hivatkozva, hogy Szaddám Husszein váratlanul visszavonta erről az „első frontról” elitegységeinek vagy félszázezres seregét, ami tanúskodhat akár — a fentiekre valló — katonai megfontolásokról, akár a félelemre egy puccspróbálkozástól (hiszen egy közíró szerint csak ott járkál már Bagdadban valamelyik generális, kinek pisztolyában a diktátornak szánt golyó van csőre töltve ...).
Nagy halai ni i egyetértés
A kérdés csak az, elérkezett-e egy amerikai katonai csapás ideje. Sokak szerint semmi esetre sincs még ehhez elegendő erő az Öböl térségében, s egy volt hírszerzőfőnök, William Odom csütörtöki cikkében óvta is Busht a kapkodástól, noha ugyanaznap Colin Powell, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke, vagyis az USA első számú katonája óva intette Bagdadot: pillanatig se képzelje ott senki, hogy „hiányzik akár az elszántságunk, akár a képességünk megtenni, amit tőlünk kérnek”. Kormánykörök mindenesetre csütörtök este kiszivárogtatták, hogy a diplomaták elleni erőszakot semmiképpen sem óhajtják holmi ürügyként kezelni. Fitzwater is felettébb óvatosan értékelte a helyzetet, s csupán „újabb lépésnek” minősítette Bagdad agresz-sziójában.
Viszont Washington ENSZ-nagykövete, Thomas Pickering derűlátóan szólt a — nagyhatalmak egyetértését jelző — újabb BT-határozat mihamarabbi meghozásának esélyéről, hiszen a szövegtervezetet csütörtökön elküld-hették a kormányoknak. Kisebb zavart okozott Valentyin Lozins-ky szovjet nagykövet ama megjegyzése, hogy „tévedés”’ megegyezést emlegetni, ám Pickering még a kollégája szavainak félreértésétől óvta a tudósítókat. Mindenesetre pénteki vezércikkében a The New York Times még attól óv. hogy a — főleg az ENSZ-nek
szánt szerep és az erőteljesebb fellépés időzítése körüli — szovjet-amerikai vitát, vagy akár Moszkva még Irakban levő katonai tanácsadóinak ügyét bárki is túléltékelje, hiszen a Szovjetunió az alapkérdésben, tehát Bagdad elítélésében letette a garast. Oktalanság volna, régi reflexek alapján, türelmetlenül ítélkezni az első — s akként mindenkinek ismeretlen területet jelentő r-, hidegháború utáni konfliktusban. Hiszen Fitzwater jelezte, hogy a Wyomingban üdülő Baker külügyminiszter csütörtökön tájékoztatást kapott szovjet kollégájától, Sevardnadzétől, annak az iraki miniszterelnök-helyettessel folytatott megbeszéléséről, s a két nagyhatalom „szoros kapcsolata” folyamatos. Az elnöki szóvivő remélte a BT-határozat gyors meghozatalát. „Az általános szovjet reagálás nagyon segítő” — állapította meg Fitzwater.
Az időtényező
A fő kérdés a jelek szerint az, amit a The Wall Street Journal elemez pénteken: kinek dolgozik az idő, George Bushnak vagy Szaddám Husszeinnek? Henry Kissinger szerint az amerikai elnöknek, s ezért is sürgetik jó né-hányan a mielőbbi katonai akciót: a tapasztalatok szerint az elhúzódó „állóháború” (hiszen közkeletű vélemény szerint máris az van) csökkenti a nyugati és jelesen az amerikai egységet. Máris vannak jelei mind a szélsőbalon, mind az ultrakonzervatívok körében az általában magasztalt és a közvélemény túlnyomó többsége által támogatott Bush-manőverezés megkérdőjelezésének. Olyan ismert konzervatív hangadók, mint Patrick Bu-chanan, vagy Jeane Kirkpatrick helytelenítik, hogy az elnök „túl messzire ment retorikájában és elkötelezettségében”. Edward Luttwak stratégiai szakértő is tart tőle, hogy az amerikaiak nem fognak soká kitartani a túlságosan is egyoldalú, tehát országukra háruló terhek vállalásában „a főleg európaiaknak és a japánoknak jutó olajért”. Terry Sanford demokrata szenátor ezért is sürgeti a The New York Timesban, hogy minél hamarabb ENSZ-égisz alatt kell megtenni a további lépéseket, mert „ha háború lesz, az Irak és az egész világ között legyen”.
Alfonse d’Amato republikánus szenátor viszont ugyané hasábokon kevesli, hogy csupán karanténba zárták a bagdadi diktátort: most kell megsemmisíteni, mert később még nagyobb veszélyt jelentene. Tanuljunk Izrael 1981-es (az iraki atomreaktor elleni) lecsapásából. Nem szabad olyan alkut kötni, amely Kuvait elhagyása fejében hatalmon hagyná Szaddám Husszeint. A konzervatív közíró, William Safire ugyanott szintén erre a következtetésre jut, mert— sokakkal, így a hajdani diktátorok gyerekekkel készült fotóit bemutató szerkesztőkkel együtt —. a Hitler-analógia megerősítését érzi a bagdadi vezér csütörtöki videomanővere láttán, amelyet különben Fitzwater „hányingerkedtőnek” minősített. A túszként tartott gyerekek meg-simogatásával az ellenkezőjét illusztrálta, mint ami a szándéka lehetett: mennyivel több, akár milliónyi áldozata lenne a hatalmon maradó, és netán atombombához jutó diktátornak. (Arra azért figyelmezteti a babdadi tévéprogram résztvevőit Safire, hogy amennyiben ezeknek és a többi túsznak bántódása esne, a háborús bűnösök felelősségre vonása nem marad el...) Az Evans— Novak riporterpáros még azt je-
Szentmiklósi Tamás fotograflkája