﻿Szontbat
tt.50
forint
Magyar Nemzet
1990.
szeptember 8.
Lili. é%faljam
211. szám
ALAPÍTOTTA: PETHÓ SÁNDOR
Menekülök
Izgalmas hétvége a finn fővárosban
Az Öböl-válság megoldása a szovjet—amerikai csúcs tétje
Kohl Berlinbe hívja Gorbacsovot
az egyesítési ünnepségekre
A külpolitikai helyzet
SZANKCIÓ VAGY HÁBORÚ — ez az Öböl-válság kérdése, hangoztatta De Michelis, az olasz diplomácia vezetője azon a tanácskozáson, amelyet a közös piaci külügyminiszterek hívtak össze, megsegítendő Törökországot, Jordániát és Egyiptomot, hiszen ezeket az országokat veszteségek érik az Irak elleni embargó miatt. A római politikus arra utalt, amire mind többen hívják fel a figyelmet, hogy a krízis megoldása csak kétféleképpen lehetséges, Bagdad elszigetelésével, vagy katonai erejének a megsemmisítésével. Ugyanezeket a gondolatokat fejtette ki Londonban az alsóház ülésén Douglas Hurd külügyminiszter, aki szintén kifejtette a véleményét a parlamenti vitában. A brit honatyák egyébként lelkesen támogatják Thatcher asszony politikáját, sőt azt is hajlandók megfontolni, ne küldjenek-e szárazföldi erőket Szaúd-Arábiába és a térség többi államába. Különösképpen azután, hogy Baker amerikai külügyminiszter ígéretet kapott a rijadi vezetéstől arra, hogy a sivatagi olajállam óriási bevételeinek egy részét az amerikai csapatok állomásoztatásának a költségtérítésére fordítja.
A RENDKÍVÜLI HÉTVÉGÉ előtt szinte lázban ég tehát a nemzetközi diplomácia, a magas rangú vendégek egymásnak adják az ajtót a mértékadó fővárosokban. Ez persze nem csodálható, hiszen az öböl-konfliktus rendkívül kiéleződött, George Bush és Mihail Gorbacsov pedig vasárnap hosszas tárgyalásokat folytat majd egymással, s ekként keresi a kiutat a közel-keleti kátyúból. A sajtójelentésekből egyértelműen az derül ki, hogy áz amerikai elnök szintén a békés megoldásnak a híve, szeretne tninden akciót az ENSZ égisze alatt végrehajtani, ám az is mindinkább nyilvánvaló: nem kerülheti el mindenáron a fegyveres összetűzést. Moszkva szintén a tárgyalások rendezésének a híve, ám a nyilatkozatokból az vehető ki, hogy a szovjet álláspont — két nappal a csúcs előtt még nem jegecesedett ki. Geraszimov külügyi szóvivő úgy fogalmazott, hogy országa kész csapatokat küldeni a világszervezet erőibe, ha annak vezérkarában is helyet kap. De a Szovjetunió nem keres katonai kiutat az Öböl-válságból, s minden bizonnyal ösztökélni fogja a finn fővárosban Gorbacsov George Busht, hogy vegyék fontolóra, nem lehetne-e nemzetközi konferenciát összehívni a közel-keleti kérdéskör megvitatására. Moszkva egyébként azt sugallja, hogy az iraki—kuvaiti megegyezést akként is el lehetne érni, ha kivonnák a külföldi csapatokat a térségből. Ázsiai kőrútján Sevardnadze is azt fejtette ki, hogy ezt a feszültséget összefüggésbe lehet hozni még az Izrael által megszállt területek problémájával is, ám Tarik Aziz iraki külügyminiszter azt hallhatta a minap Moszkvában Gorbacsovtól, hogy erről szó sem lehet.
KÉTESÉLYES A BAGDADI JÁTSZMA, ezt egyértelműen megfogalmazta az olasz külügyminiszter is, ám az esetleges alkunak számtalan módozata elképzelhető. A kibontakozás egyedül üdvözítő útját kellene meglelnie Bushnak és Gorbacsovnak Helsinkiben, az alternatíva világos, a csúcs tétjei mégis jölmérhetetlmek.	(B. M.)
Ion Iliescu találkozót ajánl Göncz Árpádnak
tál tiszteket magába tömörítő bi- I mindig készen áll a legnagyobb zottság egyben kifejezésre jut- áldozatokra is a haza védelmé-tatja, hogy a „román hadsereg | ben”.
Washingtoni tudósítónk telexjelentése
„Csereüzletre" számítanak az amerikai megfigyelők
Bush elnök lapzárta után indult Helsinkibe
Tárcsázok. Kicseng. Várok. Semmi... Másik szám. Kicseng. Nem veszik fel. Ezt sem ... Harmadik. Kicseng hosszan. Lecsapom a kagylót. Hát, ez nem igaz!... No, még egy. Ez is kicseng. Valami kattanás. Végre. „Ez X. Y. lakása. Kérem, a sípszó után hagyjon üzenetet.’’ Hagyok. Visszahív? Dehogy ... Tovább próbálkozom. Kicseng. Felveszik! Resz-keteg hang szabadkozik. „En csak a virágokat locsolom, amíg a fiamék haza nem jönnek.” — „Mikor érkeznek vissza?” — „Hát, szeptemberre ... a gyerekek miatt... iskolakezdésre ..
Mire szeptember lett, már rongyosra forgattam a telefonnoteszom lapjait. Nyár lett volna az interjúk ideje. Nap nap után tucatnyi hívással kísérleteztem. És senkit nem találtam, szinte senkit sem. Legfeljebb egy-egy kósza nagymamára, külön csapást kivívó bak-fisra-kamaszra, kutyasétáltatásra vállalkozó, kóbor rokonra akadtam. Felvilágosítottak, hogy a keresett személyek nyaralnak, utaznak, külföldre távoztak. Külföldön van Magyar-ország. Amikor az elnéptelenedett szerkesztőségből estelente kiléptem, már-már csodálkoztam, hogy emberek járnak-kel-nek az utcán.
Uborkaszezon volt? Inkább mint valaha. Kevés munka akadt a művészeknek. Szabadtéri játék elvétve. Filmforgatás is alig. Holott azelőtt kihasználták a nyári szünetet. Most hiába ért véget korán az évad, s csúsznak októberre zömmel az első bemutatók. Hát, ráértek világot látni! Telik is az ötven dollárból. Futja a siralmas gázsikból. Lám csak!, bőven futja, hónapokra. Mert elfogad minden invitációt a magyar. Megyünk vendégnek. Tömött sorokban megyünk, megyünk. Legelöl a művész, az értelmiségi, a szabadfoglalkozású. Most szabad. Vár az idegenbe szakadt tánti, az idejében dobbantó évfolyamtárs, távoli hittestvér, éppúgy, mint sorsüldözött elvbarát. Menekülünk az egykori menekültekhez.
Valamikor disszidensek voltak. Még a szótári magyarázat sem szívelte a „nemzete közösségéből kiváló, külföldre szökő, hazáját elhagyó személyt”. Emigránsok ugye, csak azelőtt lehettek? A szocializmus fáján nem termett olyan „hontalan személy, aki hazáját főként politikai okokból hagyta el, s vállalt önkéntes külföldi száműzetést”. És kivándorolni csak úgy? Mivégre? Micsoda elképzelés! Mégis mentek. Akik tehették, mentek, mentek. Akinek a tehetsége konvertibilis volt. Áz énekes, a muzsikus, a balett-táncos. Olykor még a színészek is, bár inkább a színésznők, feleségnek, épp csak nem vengerkának. És mentek, mentek, akiknek menniük kellett. Mert itt nem élhettek, nem élhettek meg, kivált abból nem, amelyre hivatottak voltak. Elment az író, aki legfeljebb fordíthatott, a képzőművész, aki „négerként” ezt-azt tervezett, a zeneszerző, akinek a kottái az asztalfiókba kényszerültek. Olykor be sem kellett fizetniük egy bécsi turistaútra. Maga a hatóság nyomta a kezükbe az útlevelet, adott „induló tőkéül” ösztöndíjat, s búcsúztatta őket — úgy hitték — a soha viszont nem látásra!
Tévedtek. Akik elmentek, mégis visszatérnek. Jönnek a Hegyven-egynéhány éve világgá szaladtak, talán csak meghalni, itt, a szülőföldön. Jönnek az ötvenhatosok is, még kicsit moccantanának az ország előrehaladásán, legalább az emlékeikkel. Jönnek a hatvanas évek „nagy generációjának” tagjai, kisebb-nagyobb tőkével vállalkozhatnának is. Végül a
hetvenes-nyolcvanas évek szellemi számkivetettjei, tőkénél is becsesebb talentumokkal. „Ha én most New Yorkban lennék — magyarázza egyikük —, akkor azt érezném, hogy Izlan-don vagyok, vagy Mucsán ... Itt viszont történik a történe-
lem.” ök ezért jönnek. Mi pedig megyünk.
Mert eddig nemigen mehettünk? Apánk-anyánk csak Krakkóig jutott moherpulóverért. Azután Bécsig orkánkabátért. Legfeljebb Velencéig, de gondolára nem telt. Egy kicsit „.olaszba”, egy kicsit „spanyolba”, de leginkább csak ide, a szomszédba, videóért, hűtőládáért. Nesze semmi, fogd meg jól — világútlevél! Pénz nélkül mit ér? A művésznek, az értelmiséginek — azért nem mindenkinek —,	a szakmai
kapcsolatok, összetartás révén eddig is csurrant-oseppent turné, tanulmányút. Most pedig megsokasodtak az alapítványok ösztöndíjajánlatai, külhoni szervezetek kelet-közép-európai alamizsnái. A	bourse-ok, a
stage-ek, a workshopok, amelyeket hálálkodva fogadunk el. Azt se kérdjük, nem diákszállásra dugnak-e be felnőtt fejjel, az illetményből meg lehet-e majd kockáztatni meleg ételt is, szegény rokonok leszünk-e gazdag világpolgáréknál, vagy megőrizhetjük egyebünk-sincs méltóságunkat. Ki olyan előadó körútra indult szétszóródott honfitársai hívására, amelyhez cseppet sem fűlt a foga. Ki tanítani szegődött tengerentúlra, holott inkább forgatna. Ki csemetéjét küldte népének őshazájába — a gyereknek a legfontosabb! —, pedig arrafelé puskaporos a levegő. Mégis. Van, hogy a nyelvtudás is hibádzik, szerénynek ígérkezik a tapasztalat, s inkább tortúra a túra, mintsem fáklyásmenet. Mégis. Nem tart vissza, hátha a szülők betegápolásra szorulnak. Hátha parázzsá hamvad azalatt a szerelem. Hátha — mint gazdátlan nyáj —, szertekallódik esztendők fáradozásának minden eredménye. Mégis mennek.
Félő: nemcsak mennek, hanem maradnak is. Ha csak tehetik. Csak itthon ne legyenek. Mint a kipukkadt luftballon, leeresztettünk. Belefáradtunk, eltörődtünk, elegünk van. Látni, sem akarjuk, hogyan omladozik, recseg-ropog az ország. Rettenve nézem, hogyan temetik maguk alá negyven esztendő romjai a kisnyugdíjast, a nagycsaládost, az egyedülállót, s ki mindenkit még? Viszolyog-va figyelem, hogyan vedlenek urakká az elvtársak, s aki korábban csakis Cardin-modell-ről ábrándozott, már a díszmagyarral szemezget, s hogy ők mind — majdnem mind —, akik lelkesen vagy engedelmesen vonultak fel állami ünnepeken, most épp oly tömegben körmenetre sietnek. S hidegrázva hallom, hogyan ijesztgetnek bolsevik ördögökkel, uszítanak leszámolásra, az akasztófára velük! visszhangjával. Jobb volna bedugni a fülünket, becsukni a szemünket, vagy legalább kikapcsolni a híradásokat. Világgá kéne menni.
Hol van a senki szigete? A „nagy mesemondó” is csak álmodozott róla. Nincs olyan holtága már a Dunának, amely szűz földbarabkát ölelne magába. Tengerben, óceánban sincs már olyan lakatlan sziget, amelyet hajó sohasem közelít meg, felette légi folyósó sem vezet. S az atomfelhő bárhová vétr hetne árnyékot. Nincs többé senki földje. Vágyálom kimenekülni e világból. Akkor pedig? ... Hajdan is kecsegtettek új hazával, volt keményvalutás kérőm is, hátam mögött hagyhatnám ezt az országot most is. Nem futamodom meg.
Bogácsi Erzsébet
Bukarestből jelenti az MTI: Göncz Árpád köztársasági elnöknek küldött üzenetet Ion Iliescu, Románia elnöke. Azt javasolja, hogy a két ország elnöke találkozzék, és személyes közbenjárással mozdítsa el a holtpontról a román—magyar kapcsolatokat, segítse elő a gyümölcsöző együttműködést.
Mindezekről a román államfő pénteken nyilatkozott, amikor búcsúlátogatáson fogadta Szűts Pált, a Magyar Köztársaság bu-
Bukarestből jelenti az MTI: Ki az agresszor, aki Románia területi épségére tör, és milyen akciókat akar végrehajtani, ami indokolná, hogy az erdélyi hadsereg a társadalom segítségét kérje? — teszi fel a kérdést az erdélyi hadsereg parancsnokához, Paul Cheler vezérezredeshez intézett nyílt levelében a román hadsereg demokratizálódásáért küzdő bizottság. Az ötpontos nyílt levelet pénteken Bukarestben tették közzé.
Az előzményekhez tartozik, hogy a második bécsi döntés 50. évfordulója alkalmából Romá-
karesti nagykövetét, aki a közeli napokban végleg elutazik Romániából.
Iliescu kifejezte meggyőződését, hogy amennyiben rendszeressé válnak a magas szintű kapcsolatok a két ország között, a jelenleg fennálló problémák is megoldódhatnak. A távozó magyar diplomata tiszteletére a román külügyminiszter nevében Romulus Neagu külügyi államtitkár ebédet adott.
niában kezdeményezett propagandakampány részeként az „erdélyi hadsereg” felhívásban szólította fel az ország lakosait, hogy tanúsítson a történelmi pillanatokban megfelelő egységet, éberséget, és józanságot. A felhívás meglepetést keltett, mert mindeddig külön „erdélyi hadseregről” a román sajtó nem adott jelzést, s megfigyelők szerint Cheler vezérezredes ezzel a politikai színtérre lépett.
A nyílt levél felveti: „Ha az ország valóban veszélyben van, akkor miért nem szólítják fegyverbe a tartalékosokat?” A fia-
Washington, szeptember 7.
Szuperhatalmi egységre és ekként Szaddam megszorongatására számítva indult péntek este a finn fővárosba az amerikai elnök, aki a Gorbacsovval folytatott tárgyalását követően beszél kedden a kongresszusban.
Egy magas • rangú amerikai kormánytisztviselő meghökkenve vallotta szovjet tárgyalópartnerétől: ,.Ez a fickó újabb Hitler, maguknak csinálniuk kell valamit vele.” Nekünk? — álmélko-dott, persze nem hangosan, csak éppen a The Wall Street Journal szemleírójának elmesélve csodálkozását az ilyen nem diplomatikus megjegyzések esetén persze névtelen maradó illetékes. Az epizód azonban nemcsak a Fehér Házat győzhette meg, hanem az amerikai elemzők seregét is: Moszkva átengedi a sivatagi terepet Washingtonnak (bár a hivatalos Amerika hangoztatja, hogy üdvözölné a Szovjetunió nagyobb részvételét az Öbölbe felvonultatott nemzetközi erőben, valójában kormánytisztviselők nem rajonganak túlzottan az ötletért). Viszont elégedetten nyugtázzák azt a lehetőséget, hogy a helsinki csúcson Mihail Gorbacsov George Bush értésére adja majd:	kivonja tanács-
adóit Irakból és diszkréten félrenéz, ha az amerikai elnök leszámol Szaddam Husszeinnal. S ennek fejében, jósolják amerikai megfigyelők, a Bush-kormány hirtelenjében a houstoni hetes csúcson tanúsítottnál jóval fogékonyabbá válik Gorbacsov sürgős — a feltételezések szerint már Helsinkiben előterjeszteni kívánt — gazdasági segélykérelme iránt (itteni feltevések szerint a veszélyesen üressé vált szovjet üzleti polcok láttán hárommilliárdos élelmiszersegély lenne az első a listán).
íjra egységben
Ahogyan pénteki vezércikkében a The Wall Street Journal megállapítja, „Helsinki para-doxona, hogy a szovjet katonai hatalom és gazdasági gyengeség együttesen tette szükségessé Gorbacsov találkozóját az amerikai elnökkel”. Hiszen sokan mutattak rá az elmúlt napokban arra, hogy Moszkva e katonai ereje lehetett volna — miként gya-níthatólag Szaddam Husszein tévesen vélte — Bagdad igazi, a túszokénál hathatósabb védőpajzsa, mint volt közel-keleti elődeié a hidegháború idején.
Most viszont, a New York-i külpolitikai tanács rangos szakértője, Michael Mandelbaum szerint „a második világháború óta először egységes az Egyesült Államok és a Szovjetunió egy ném-zetközi válság megítélésében”. A több csúcson is kormánytisztviselőként jelen volt Ken Adelman volt leszerelési igazgató szerint Helsinki ugyan még a korábbi korszakhoz tartozik, hiszen a két hatalom egyenrangúságát jelzi, tévesen, ám ez a jelek szerint senkit sem zavar igazán, a legkevésbé a Bush-kormányt. Még-
ha a csütörtöki The New York Timesban egy elemző megrója is a Fehér Házat és a State Depart-mentet, hogy túlzottan Gorba-csovra teszik minden tétjüket, és sürgeti őket, „kezdjünk foglalkozni potenciális utódával”, és a szovjet válság kimenetelének „több lehetőségével”, anélkül persze, hogy őt magát „aláásnánk”.
Heykjavíki párhuzam
Mark Lowenthal úgy okoskodik, hogy „Gorbacsov nagyrészt letűnt a színről", s különben is: „a Szovjetunió abban a nem irigylésre méltó helyzetbe került, hogy választhat az ellenszegülés és a beletörődés között. Hiszen dolgokat még megakadályozhat, de már nem alakíthat”. S példát is említ: ha pár éve Reagan „nem utasíthatta vissza” Gorbacsov meghívását („jószerivel idézését”) a reykjavíki csúcsra, most ő került olyan helyzetbe, hogy nem vethette el Bush invitációját Helsinkibe.
Az amerikai elemzők azonban a lényeget abban látják, hogy a bagdadi diktátornak akaratlanul is sikerült a két világhatalmat szinte rákényszerítenie a hidegháború utáni korszak — alakítására. Magyarán a hozzá hasonló „erős emberekkel” való majdani elbánás stratégiájának kidolgozására. Ehhez persze Moszkva és Washington egyéb tárgyalásait is meggyorsíthatja a két, egy hónapon belül valószínűleg háromszor is találkozó elnök (a szeptember végi New York-i ENSZ-konferencián, amelyet a gyerekek helyzetéről tartanak, majd október elején a berlini német egységünnepen).
Bush kansasi korteskörútján „az együttműködés új szintjét" emlegette. Helsinkiben éppen ezért „hosszabb távú” elképzeléseket is megvitatnak, noha a washingtoni hangsúly változatlanul azon van, amit pénteki vezércikkében a The New York Times így fogalmaz: Bush és Gorbacsov Helsinkiből „szolidaritásuk tanúsításával” küldheti a legerősebb „üzenetet” Bagdadba: „Szaddam Husszeint még mindig meg kell győzni arról, hogy nem lesz képes kimenekülni a globális ostromgyűrűből Moszkva és Washington ellentéteinek kihasználásával.”
Sajátos felelősség
A lap is tisztában van persze vele, hogy az ENSZ-nek nagyobb szerepet szánó, a Közel-Kelet valamennyi gondját egyetlen nemzetközi értekezlettel megoldani javalló (és a héten washingtoni visszautasításban	részesült)
Moszkva koránt sincs mindenben azonos hullámhosszon a Bush-kormánnyal, ám Helsinkiből mégis a „jó jelzést” kell adni Bagdadnak. Például a szovjet tanácsadók kivonásával, vagy éppenséggel Gorbacsov „mondhatna konstruktív dolgokat arra nézve, miként lehetne Kelet-Európa gazdaságait meglendíteni a válság során”: a Times tehát egyér-
Miféle agresszor tör Románia területi épségére?
— kérdezik nyílt levelükben fiatal tisztek az „erdélyi hadsereg” parancsnokától