﻿Mai menéktetblc: VISSZ-HWfi
Ara:
c;,50
forint
Magyar Nemzői
Hétié
1000.
szeptember 10.
Lili. évfolyam
212. szám
ALAPÍTOTTA: PETHŐ SÁNDOR
Tükörképek
Egy loncToni galéria tulajdonosa — galériája fogalommá vált a kortárs művészet gyűjtői között —. elmesélte, hogy negyven év után, hogyan látogatott haza. „Barátomék már régen csalogattak. Éppen akkor jöttünk meg a francia tengerpartról — van ott egy kis lakásunk —, amikor az újabb telefonhívást kaptam. Még tartott rajtam a tengerparti barnaság, elhatároztam, hogy hazalátogatok Mátészalkára.” Volt valami gyerekes ebben a hiúsági megnyilvánulásban. Valami egészen naiv, amit csak akkor lehet megérteni, ha arra gondol az ember, egy emberöltő távlatából lép elő valaki, aki srácként hagyta el környezetét és most, hatvanon fölül, nagyapaként először hazalátogat. Persze, hogy a legjobb formáját szeretné mutatni azoknak, akik a fiatalember vonásait kutatják, amikor az arcába néznek. S hogy ezt a „legjobb formát” nem annyira a megőrzött ifjúság, hanem sokkal inkább az a fölmérhetetlen energia, szorgalom és tehetség mutatja, amely-.yel azt a galériát megteremtette, elismertette? Hát istenem, hányán vannak Mátészalkán, s hányán a külföldre szakadt atyafisága között, akik pontosan föl tudnák mérni, mit jelent manapság egy Kokoschkát hatvanezer fontért eladni?
„Azt hittem, egy bundás nőt fogok viszontlátni” — rótt meg a magyar ügyvédnő engem is, amikor külföldre költözésem első éveiben először hazalátogattam. Én még akkor minden idegszálammal azon igyekeztem, hogy megvessem a lábamat az idegen környezetben és bonyolult érzéseimet, gondolataimat egyszerű angol mondatokba préseljem, igyekezvén megvalósítani , nyelvtanárom intelmeit: „csak annyit mondjunk, amennyit tudunk és ne amennyit szeretnénk”, küszködtem a rám szakadó érzésekkel, fuldokoltam attól, hogy senkivel sem tudom megosztani élményeimet, s hogy az egymást követő változásokkal úgy tudjak lépést tartani, hogy közben ne veszítsem el önmagamat
—	ő pedig a bundát hiányolta rajtam.
Nyugaton élő magyarjainktól megszoktuk, és az itthon élők valahogy el is várják, hogy külsejükkel is mások legyenek. Kifejezzék annak az országnak a gazdagságát, amelyből jöttek. Még akkor is, ha abban az országban — mint Angliában is
—	az öltözködés nem olyan fontos, mint idehaza. Ha az emberek vasárnapra nem fölöltöznek, hanem nekivetkőznek, s a külső nem sokat mutat. Aki hazalátogat, akaratlanul is igyekszik az itthoni várakozásnak eleget tenni. Külsőben is. Gyakran előfordul, hogy mása sincs, amit a kint eltöltött időből fölmutathatna. De lehet sikeres üzletember, világhírű tudós, konvenciókra fittyet hányó művész, arra egyformán hiú valamennyi, hogy milyennek látják majd őket az itthoniak. Mit mutat a tükör — idehaza.
Nem tudom, hányán lehettek azok között a magyar származású építészek között is, akik ma tükörbe pillantva, aggódva vették szemügyre ráncaikat, külsejüket. Mert bármenynyire is szakmainak is tartják ezt a találkozást, az első pillanatokban mégiscsak a régi vonásokat fogják egymás arcán kutatni. „Remekül nezel ki”, „Te sem panaszkodhatsz, öregem” — mondják majd egymásnak, és csak azután térnek át arra, ki mit csinált az elmúlt évtizedek alatt.
Világtalálkozó — magyaroknak. Olyan építészeket hívtak össze a világ minden tájáról ezúttal, akiknek nemcsak a szakmájuk közös, hanem az anya-
nyelvűk is. Egy nyelven fognak beszélni — még ha később kiderül, hogy nem egy nyelvet beszélnek, mert más kultúrák, más társadalmi rendszerek, más követelmények alakították őket. Mert a hazájuk közben megváltozott. Égy részüket a történelem szakított el tőlünk: úgy lettek szomszédaink, hogy közben egy tapodtat sem mozdultak otthonról. Itt éltek, élnek pár száz kilométerre a határainktól, mégis róluk tudunk a legkevesebbet.
Vannak, akiket a menekülő család vitt magával és iskoláikat már egy másik országban végezték el. Érzelmeikkel erősebben kötődnek ahhoz, mint. amelynek a nyelvét odahaza a szüleiktől megtanulták. Vannak, akik nem akartak, voltak, akik nem tudtak itthon élni. Külföldre szakadásuk okairól mostanában tanulmányokat írtak, de még ma sem tudjuk pontosan, hányán is vannak és merre is élnek?
Az első építészeti világtalálkozónak a megrendezésében — mondták a szervezők — a legnehezebb feladat a nevek és a címek beszerzése volt. Hiszen jószerével csak a leghíresebbekről tudunk. De hányán vannak azok, akik nem jutottak el a világhírnévhez? S hányán lehettek azok, akik tehetségesek voltak, de beleroppantak abba, hogy egy idegen környezetben kellett megvetni a lábukat. Ezekről valahogy nem szokás beszélni. Örökre eltűntek. Éveken át tartó gyűjtőmunkával a Magyar Építőművészek Szövetsége harminc ország hétszáz építészének nevét gyűjtötte össze. Valamennyi magyar származású. Munkájukról — a néhány hírességen kívül	—,
semmit sem,tudunk. Ezt köny-nyű lesz pótolni. Amit nehezebb megtudni: hogyan vészelték át a beilleszkedést egy idegen országba, hogyan sikerült összeegyeztetni magukban mindazt, amit ez a kettősség okozott. Milyen belső küzdelmek árán vallják magukat most is magyarnak.
Ha sértődötten mentek el, azt várjuk, felejtsék el bántalmai-kat. Ha menekültek, vegyék tudomásul, itthon már minden megváltozott. Ma már nem az a rendszer fogadja őket, amelyet itthagytak — mondjuk nekik — és igyekszünk a rendszer nyakába varrni azokat az emberi gyengeségeket, szakmai féltékenységeket is, amellyel kiábrándították vagy megpróbálták elgáncsolni őket.
Hiú emberekről van szó melyik alkotó ember ne volna az —, igyekszünk hiúságukra is hatni. Előadásokra kérjük föl őket, tanácsokat kérünk tőlük, díszdoktori címeket adományozunk nekik, ök pedig örömmel fogadják mindezt. Hiszen — maguknak is alig vallják be — a legkisebb elismerés is becsesebb, ha itthonról jön. Ügy érzik, igazoljálk magukat vele, kárpótolják a keserves éveket. Jól tudják, hogy érzelmeiken túl itthon a pénzükre is számítanak, üzletet is várnak tőlük és igyekeznek üzletet is hozni majd.
Lesznek, akik hazatérésük előtt megpróbálnak elfoglalt napjaikból kiszakítani néhányat, egy kis napsütötte arcszínért, és gondosabban állítják össze ruhatárukat, mintha egy másik országba utaznának. S miközben a tükörben az elmúlt évtizedeket jelző ráncaikat vizsgálgatják, abban bíznak, itthon majd nemcsak érzelmeikre, kemény valutájukra, de a kemény körülmények között megszerzett tapasztalataikra, tudásukra is számítanak. Elsősorban arra. Különben ismét szétszóródnak a nagyvilágban.
Fekete Judit
Csúcsnyilathozat az OhöLválságróI
Iraknak feltétel nélkül ki kell vonulnia Kúrákból
Bush és Gorbacsov szerint
keresik a békés megoldást
A külpolitikai helyzet
A BÉKÉS RENDEZÉS UTOLSÓ ESÉLYE — így minősítették a helsinki szovjet—amerikai	csúcsot, amelyen Gorbacsov és Bush
együttesen megerősítették, szándékukat, hogy megkísérlik a Biztonsági Tanácsnak az öböl-válságra hozott határozatait érvényesíttetni. Árnyalatnyi eltérések mutatkoztak a. tárgyaló felek között, miután amerikai részről fönntartották, hogy amennyiben a diplomáciai kísérlet és a BT által is elfogadott gazdasági embargó eredménytelennek bizonyul, akkor a szankciók betartásához katonai erőt is alkalmazhatnak. Korábban felröppent annak híre, hogy Bush a finn fővárosban esetleg fölkéri a Szovjetuniót, küldjön a közel-keleti térségbe haderőt. Most azonban ilyen igény nem hangzott el. Gorbacsov is a békés megoldás szükségességét hangsúlyozta ismételten, bár hírügynökségek jelentették: washingtoni források szerint, hogy az Egyesült Államoknak nem volna ellenére, ha Szaúd-Arábia fölkérné Moszkvát katonai közreműködésre. Dzsiddában, ahol a helsinki csúcs előtt tárgyalt James Baker amerikai külügyminiszter, közölték, Szaúd-Arábia nem ellenzi a Szovjetunió szerepvállalását. Ellenkezőleg, támogatja azt. Baker látogatásakor teljes volt az egyetértés, a Szovjetuniót be kell vonni a diplomáciai akciókba, s ha úgy alakul, meg kell szerezni Moszkva hozzájárulását az esetleges katonai lépésekhez is.
A FINN FŐVÁROSBAN egyébként amerikai körökben igen elismerően méltatták a „példátlan” szovjet együttműködést az iraki kérdésben. Hangoztatták: Washington további támogatást kér Moszkvától ebben az ügyben, hiszen az eddigi szovjet állásfoglalásoknak is világszerte nagy visszhangjuk volt. John Summa, a Fehér Ház kabinetfőnöke célzott arra is„ hogy a moszkvai vezetésnek a Bagdaddal Való korábbi együttműködés alapján módjában állhat Szaddám Húszéin befolyásolása. Brent Scowcroft, a Nemzetbiztonsági Tanács vezetője, Helsinkiben az NBC-hálózatnak elmondta, meggyőződése, hogy katonai erő alkalmazása nélkül meg tudják oldani a válságot," miután az Irak elleni blokád hatékony, és jó esély van az amerikai stratégia sikerére. A tévéhálózat viszont szovjet szakértőket is megkérdezett. Öszerintük viszont nincs lehetőség az iraki kérdés gyors rendezésére. A válság évekig elhúzódhat, ezért elsődleges feladat Szaddám megfékezése és kordában tartása.
A HIDEGHÁBORÚ VÉGLEGES ELTŰNÉSE utáni korszak új világ-politikai gondolkodásának megnyilvánulásaként értékelte a Pravda a helsinki csúcsot, amely az idén már a harmadik a szovjet—amerikai találkozók sorában. Éppen ezért — írta a láp —, nem kell váratlannak nevezni a mostani eszmecserét. Egyszerűen arról van szó, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok között az elmúlt időszakban az új politikai filozófiának megfelelően kialakult a folyamatos kapcsolattartás mechanizmusa. Ez teszi lehetővé, hogy a két ország vezetői előzetes formalitások nélkül üljenek a tárgyalóasztalhoz, az éppen időszerű problémák megvitatására. Az elmúlt évtizedekben az öbölbeliihez hasonló konfliktusok automatikusan szembeállították egymással a két nagyhatalmat — vélekedett a Pravda. Ma azonban a hamis ideológiai megfontolásokat félretéve, több kérdésben hasonló véleményen vannak. A leglényegesebb kérdés most sem az, hogy a jelenlegi konkrét esetben Moszkva, illetve Washington milyen mértékben és meddig hajlandó a barikád azonos oldalán állni. Fontos, hogy mindketten egyetértenek abban: a Kuvait elleni iraki agresszió egyúttal támadás az erő elvetésén alapuló, kialakulóban levő új nemzetközi rend ellen is. Mégpedig ennek a ma még igen törékeny politikai szellemnek a megóvása érdeke a Szovjetuniónak és az Egyesült Államoknak is. Hiszen annak a szellemiségnek érvényesülnie kell nemcsak az öböllel kapcsolatos kérdésekben, hanem mindazokban a témákban, amelyek Helsinkiben is szóba kerültek a csúcson.	(ZS. E.)
Munkatársunk helsinki tfelefonfelentése
Összefogás
az olajiérség stabilizálására
Helsinki, szeptember 9.
Gorbacsov és Bush közös nyilatkozatával és együttes sajtó-értekezletével ért véget a vasárnapi szovjet—amerikai csúcs-találkozó. A két világhatalom határozott hangnemben szólítja fel Szaddám Huszeint csapatai visszavonására Kuvaitból és az idevágó ENSZ-határoza-tok végrehajtására. Irak agressziója tűrhetetlen, hangsúlyozták, a békés megoldásra helyezvén a hangsúlyt, és az ENSZ szerepét előtérbe állítva. Katonai akcióról nem tárgyaltak. Kibővítendő a szovjet-amerikai gazdasági együttműködés, de Moszkva nem vár „prémiumot” magatartásáért. Gorbacsov és Bush közölte, még az év vége előtt megköthető a SALT-megállapodás. Feleségükkel és kíséretükkel együtt a két államfő a kora esti órákban hazautazott Helsinkiből. Vasárnap reggel tíz óra után néhány perccel kezdődött meg
Gorbacsov és Bush munkatalálkozója, amely egy éven belül a harmadik szovjet—amerikai csúcsértekezlet. Előbb George Bush limuzinja érkezett az elnöki palota elé, ahol a hét végi pihenőjüket töltő helsinkiek közül nem túl sokan voltak kíváncsiak a csúcsnyitányra. Két fiatalember egy transzparenst mutatott fel, „szabad Kuvatitot” követelve. Mindegy negyedórával Bush után Gorbacsov is megérkezett a kikötő melletti történelmi palota élé. Elindulásakor a szovjet nagy-követségről a moszkvai vendéget „Gorbacsov, Gorbacsov” felkiáltásokkal éltette néhány járókelő. A két államfő a fotósóknak megtette azt a szívességet, hogy kiment az elnöki palota erkélyére. A golyóálló üveg mögött Gorbacsov szovjet karikatúrát mutatott föl; azon két ökölvívó egy föld-gömbfejű figurát fog közre. Ebben a mérkőzésben nincsenek vesztések, csak győztesek, mondta egy szóvivő Gorbacsov és
Bush rajzos viadalára utalva, A köszöntések után az államfők mögött bezárultak az ajtók, s a szovjet és az amerikai vezető első menetben mintegy három óra hosszat tárgyalt négyszemközt.
Idén harmadszor
Nagyon határozott elkötelezettséggel, elszántan és együttesen tanácskozunk, mondták a szóvivők, s Ignatyenko jónak látta hozzáfűzni: adottak a jó munka feltételei. Ennek az alapjait Camp Davidben rakták le, de a szóvivők nyilván nem akartak élébe vágni főnökeik értékéléseinek, így aztán egyikük tréfával fűszerezte a rövid tájékoztatót. Mint mondta, az már biztos, hogy orosz katona is részt vesz a tárgyalásokon, hiszen a teremben olyan kép látható, amely egy múlt századi orosz tisztet ábrázol, török szab-lyával a kezében. A délelőtti négyszemközti találkozót ebéd követte, majd a délutáni tanácskozások következtek, amelyekbe bekapcsolódtak a kíséret tagjai is. Szovjet részről Sevardnadze külügyminiszter és P rimakov akadémikus, aki elismert világ-gazdasági szakértő. Bush-t elkísérte Helsinkibe a Kairóból iderepülő Baker külügyminiszter, valamint Scowcroft nemzetbiztonsági tanácsadó. Ezeken a tanácskozásokon a napirend túllépett az Öböl-válságon; eszmét cseréltek az európai haderők csökkentéséről, a START-megál-lapodás esélyeiről, a küszöbönálló német egyesülésről és a Szovjetuniónak nyújtandó gazdasági segítségről.
A délutáni megbeszéléseket követte a nagy érdeklődéssel várt sajtóértekezlet. Több mint 2100 újságíró akkreditáltatta magát a Finlandia palotában, igaz, közülük csaknem nyölcszázan finnek. A sajtóértekezlet témáit és hangulatát bizonyos értelemiben megelőlegezték a csúcstalálkozó előtti nyilatkozatok és elemzések. Bush elnök, aki szombaton a kora déli órákban érkezett ide, nyomban a repülőtéren a találkozó munkajellegét hangsúlyozta. Ezután kissé meghökkentette a biztonsági embereket, hiszen Koi-visto finn elnök autójába szállt be, ami nyilvánvaló bizonyítéka a rendkívül szívélyes finn—aime-rikai viszonynak. Szombat délutáni érkezésekor Gorbacsov a személyes eszmecserék fontosságát hangsúlyozta. Alig helyezkedett el a két államfő a finn fővárosban, máris utolérte őket a csúcsértekezlet láthatatlan főszereplője, Szaddám Húszéin. Helsinkibe küldött, s a szovjet és az amerikai felet nyilvánvalóan megosztani kívánó üzenetében a Kuvaitot lerohanó iraki vezér azt mondta, hogy ő semmiképpen sem vonul ki a parányi Öböl-országból. Továbbá azt állította, hogy egyetlen intervenció sem old meg semmilyen problémát. Szaddám persze nem Kuvait el-özönlésére gondolt... Kérlelhetetlen és cinikus üzenetében megpróbálta összarab ügynek beállítani az iraki agressziót.
A világ biztonsága a tét
A szombat késő esti szovjet-finn államfői megbeszéléseken, amelyek a tervezettnél egy órával tovább tartottak, nemcsak az Öbölről esett szó, hanem a peresztrojkáról és a kelet-európai változásokról is. Egy finn forrás szerint Koivisto elnök igen nagy érdeklődéssel hallgatta Gorbacsov beszámolóját. Kelet-Európa másként is benne van a „helsin-
ki levegőben”; az újságíró figyelmét nem kerülte el, hogy a CNN tévétársaságnak nyilatkozva egy szovjet elemző rosszalló szavakat mondott Nyugat-Európa gazdasági segítőkészségéről, s elsősorban az amerikaiakat dicsérte, mondván, hogy a nagy gazdasági válságban lévő Szovjetuniónak szinte mindenre szüksége van. Mosbacher amerikai kereskedelmi miniszter mindenesetre Helsinki érintésével megy tovább Moszkvába, a kíséretében elsőrangú olaj ipari szakemberek vannak. (Baker külügyminiszter ugyancsak Moszkvába indul a csúcstalálkozó után.)
Az értékelések vezérfonala persze az Öböl-válság. A legtekintélyesebb finn újság, a Helsingin Sanomat úgy fogalmazott, hogy az iraki agresszió nyomán a két elnök „szövetségessé változott”, s együtt próbálják meg stabilizálni az olajtérséget és az olaj árát. A legfontosabb, hogy az iraki erőket kivonják Kuvaitból, s mielőbb megindítsák a hovatovább katasztrofálissá váló menekültprobléma rendezését. Hogyan? Ez a nagy kérdés, s egy másik itteni lap talán némi elfogódott büszkeséggel fejtegette, hogy a világ-történelmet ma Helsinkiben írják”. Hiszen a csúcstalálkozó nem csupán látványos televízióközvetítéseket, száguldó elnöki limuzinokat, megkettőzött biztonsági rendszabályokat és újságközlemények sorozatát jelenti. A fő kérdés az egész nyugati világ biztonsága, írta az Ilta-Sanomat, de hozzátehetjük, a Gorbacsov hatalomra kerülése óta megrendezett nyolcadik szovjet—amerikai csúcstalálkozó nemcsak a nyugati, hanem az egész világ szempontjából is — sorsdöntő.
Közös álláspont
Az egész napos munkatalálkozón legfontosabb eredménye a nem egészen kétoldalas közös nyilatkozat, amelyben Bush és Gorbacsov leszögezi, egységesek abban, hogy az agresszió tűrhetetlen, s nem lehetséges békés nemzetközi rend, ha még nagyobb államok lerohanhatják kisebb szomszédaikat. A közös állásfoglalás fölhívja a figyelmet a Biztonsági Tanács idevágó határozataira, és felszólítja Irakot, csapatait feltétel nélkül vonja vissza Kuvaitból, állítsa vissza a legitim kuvaiti kormányt, és bocsássa szabadon az összes túszt. Irak nemzetközi elszigeteltségét semmi más nem oldhatja fel, csak a visszatérés az augusztus 2-a előtti állapothoz.
Leszögezi a nyilatkozat azt is, hogy Moszkva és Washington jól tudja, az Iraknak nyújtott humanitárius segélyt ellenőrizni kell. A békés megoldást részesítjük előnyben és egységesek leszünk az agresszió elítélésében, mind* addig, amíg a válság tart, hangsúlyozzák, de előirányoznak újabb — az ENSZ alapokmányának megfelelő — intézkedéseket, ha az eddigi határozatok nem hoznák meg á kívánt eredményt. A két fél e ponton tehát kitér a katonai opció elől, de világos üzenetet küld az iraki vezérnek: meg kell mutatnunk, hogy az agresszió nem fizetődik ki. Végül a közös nyilatkozat szerint mindkét fél szeretne regionális biztonsági rendszereket, szerkezeteket létrehozni, amint az említett ENSZ-határozatok megvalósítását elérték, és folytatják a kon* zultációkat.	i
Ezt erősítette meg a csaknem egyórás sajtóértekezlet, amelyen Gorbacsov és Bush egymás mellett ülve válaszolt a Finlandia-