﻿Áru:
0.50 forint JL
Kedd
1990.
szeptember 10. UH. évfolyam 219. szám
ALAPÍTOTTA: PETHÖ SÁNDOR
ii yup
Valahonnan ismerősnek tűnt nekem a fiatalember. Mintha láttam volna máskor is kétsoros zakójában, amint keresztbevetett lábát átkulcsolta, a fölcsúszott ingujj alól elővillant a nagyméretű karóra. Nem ültem elég közel hozzá, hogy megállapítsam, Omega-e vagy Girard Perregaux. A diplomatatáskát sem láttam a szék lábánál, de esküdni mertem volna, hogy ott van, elmaradhatatlan kellék, afféle „mesterségünk címere”, mint valamikor az orvosnak az orvosi táska, a könyvelőnek a könyökvédő volt. Tökéletes volt a föllépés is: magabiztos, energikus, fölényes. A szavak olyan áradatát árasztotta magából, amely elsöprő volt, már-már agresz-szíven sürgető. Azok a komputerek ilyenek, amelyek az egyszerű kérdésre is, gombnyomásra, adatokkal spriccelik tele a képernyőt, s az utolsó betűnél ott villog a zöld kis fény, idegesítően, hogy „mi lesz már”, „gyerünk”, „itt a válasz, kérjük a következő kérdést!” Ismerősnek tűnt, harminc-valahány évével, stílusával együtt, de bármennyire is az volt, éreztem, valami nem stimmel az egészben. Az ember ráérez, amikor egy kiváló másolattal találja szemben magát, hiába egyezik minden kis részlet, mégis, valami hiányzik, valahogy üres az egész. A fiatalember éppen saját számítógépéről beszélt, amelyet nagyvonalúan a kis közönség szolgálatába állított, tudomására adva mindenkinek, hogy húsz-, harminc-, negyvenéves szellemi munkájukkal még csak odáig sem jutottak el, hogy saját számítógépük legyen. Vala-mennyiöknek együttesen egy nyomorult komputere sincs, a hozzávaló software-rel együtt, még azt is kölcsönbe kellett kapni, de még ha volna is, hányán tudnák kezelni? S a társaság néhány idősebb tagja magában arra gondolt, tényleg fogalma sincs, hogyan kell kezelni ezeket a gépeket, pedig negyven év alatt annyi mindent megtanult. Elsősorban a szakmáját. Azután azt, hogyan kell ezt a tudást úgy használni, hogy ki ne derüljön, milyen sokat tudnak. Gyönyörű jelmondatokat vágtak be, majd megtanulták, mi volt ezeknek a hibája. Neveket magoltak, majd azon igyekeztek, minél előbb elfelejtsék. Egy dolgot azonban nem felejtették el: logikusan gondolkodni és valaki a nagy szóáradatról észrevette, hiányoznak belőle a tények. Nincs ott az értelem. A telefax szóképeket mutat, takaros csoportosításban, de a betűknek a fele hiányzik, a szavak nem állnak össze. A kép értelmetlen. A király mezte-
len.	„Lehet, hogy nem tudjuk, melyik gombot kell megnyomni, de annyit még a legzöldfü-lübb komputerantitalentum is tud, hogy egy ilyen masinába adatokat kell betáplálni ahhoz, hogy adatokat lehessen azután előhívni belőle. De hol vannak itt a tények?” — mondta valaki és ettől mindenki egy kicsit megkönnyebbült. Nekem pedig beugrott a kép: Az angliai yuppik képe: innen ismerős nekem ez a fiatalember.
Angliában a yuppik az utóbbi öt-hat évben tűntek föl. Azokat a fiatalokat nevezik így, akik az iskola után az üzleti élet sűrűjébe vetették magukat. Gyorsan megtanulták a komputerek kezelését, karjuk meghosszabbított része lett. De ezzel együtt megtanulták az üzletkötések,	menedzselések
struktúráját, a tőzsdevilág sűrűjében pillanatok alatt kiismerték magukat. Könyörtelen gyorsasággal növekvő cégeket képviselnek mindent elsöprő energiával. Vállalatok és ügyfelek között hordják-viszik a híreket, fülüket a hordozható telefonjaikon és a vállalati in-
formátorokon tartják szorosan. Majcf ezeket az információkat eladják. Vállalati lekötelezettségek, elvi fönntartások nélkül azoknak, akik a legtöbbet fizetik értük. Vannak iskolák is, amelyek igy hirdetik magukat: „Légy önző! önfegyelemre, önbizalomra van szükséged, önállónak és önindítékúnak kell lenned ahhoz, hogy jó álláshoz juss.” A jó állás pedig, jó pénzt hoz. Olyan sokat, hogy kimondani, átszámolni sem érdemes, hiszen már havi százhúsz, százötvenezer forinttól is meglódul az ember agya.
Ezek a „young upperly mo-bile”-fiatalok pillanatok alatt megteremtették a maguk stílusát. Lezserségük is fölöttébb ravasz: Levisük természetesen a klasszikus 501-es, amit krokodil övvel fűznek át. Ingeiket a South Molton Street butikjaiban vásárolják, zakóik Kari Lagerfieldtől vagy Joseph Tricottól származnak. Javarészt a híres public-schoolokban végezték tanulmányaikat. Meghatározott éttermekbe járnak, meghatározott hobbikat űznek, lakásukban a high-teoh design dominál. Nem lettek népszerűek. A társadalom, amely kitermelte, furcsa viszolygással vizsgálja őket, amint kiköltött kakukkfiókaként telhetetlen étvággyal nyelik el a többiek elől az amúgy is szűk porciókat. S most ezek a kakukkfiókák megjelentek nálunk is.
Naponta szembejönnek velem. A lakásügynökségben, ahová negyvenperces késéssel érkezik az egyik. Az üres irodahelyiségben a telefont mellétették, hadd jelezzen foglaltat. Az odarendelt ügyfelék a zárt ajtók előtt ácsorognak. „Harmincmillió forintos üzletről van szó? — Nem érdemes foglalkozni vele, kicsi rajta a haszon” — közli gondolkodás nélkül a velem együtt ácsorgónak. Hogyan is említhetném meg ezután, hogy jómagam harmincmillió helyett csupán egy harminc négyzetméteres lakást kínálok eladásra.
„Pénzre van szüksége? Tőkés társat keres? — pénzbefektetéseit azonnal közvetítjük” — ajánlja a másik. „Hozza az információt, s én azonnal leteszem az asztalára a félmilliót” — így a harmadik. Honnan jöttek? Hol képezték ki őket? Patinás iskolák helyett csak holmi gyorstalpalókba járhattak, hiszen nálunk nincsenek százéves múltra visszatekintő magániskolák, ahol a tananyaggal együtt elsajátíthatták volna a tökéletes modort és a tökéletes arroganciát. Dicsekvésük sem helyénvaló, mert az eredeti yuppi nem fölvág, hanem lebecsül: „Dög unalmas volt az idén Hawaiiban” — panaszolja, s eszébe sem jut komputerét megemlíteni, hiszen mi mással lehetne dolgozni manapság? Az eredeti yuppi azt tervezi, rövid távon összeszed annyit, hogy élete többi részét nyugdíjasként töltse valamennyi déltengeri szigeten. Nem akar sokáig yuppi lenni. De ameddig az, professzionista. Jellegzetes külseje mögött ugyanaz a könyörtelen szabályosság és megbízhatóság áll, amely a csuklóján márkás ketyegő órát jellemzi. Különben nem tudna versenyképes maradni. Fölfalnák a társai.
Ezeknek a fiatalembereknek, akikkel az utóbbi héten sorsom összehozott —, még tanulni kell a yuppiságot. Éppen úgy, ahogy a hirtelenjében összetákolt cégeknek az önállóságot, az üzletkötőnek a pontosságot, a gyártónak a megbízhatóságot. De a jelenség már itt van.
A kelléktár már összeállt, gondolom magamban, amint a kétsoros zakójú fiatalember mellett elhaladok. S közelebbről még fölismerem csuklóján az egyszerű kvarcórát.
Fekete Judit
A moszkvai megmozdulás ellenére
Gorbacsov nem kívánja meneszteni Rizskovot
Antall József a pápánál: II. János Pál támogatja a magyar átalakulást
MINDEN FRONTON sikerült az amerikai kormánynak megszilárdítania az Irak elleni szövetséget. Az a tizenhatmilliárd dollár értékű gazdasági és katonai segély, amelyet Baker külügyminiszter közel-keleti és európai kőrútján „gyűjtött össze”, valamint az a négymil-liárd dollár, melyet Brady pénzügyminiszter Japántól csikart ki, minden bizonnyal elhallgattatja egy időre az amerikai törvényhozókat. A képviselők ugyanis felrótták Washington szövetségeseinek, hogy keveset tesznek az öbölbeli védelem ügyében. Az is megnyugtatólag hat, hogy folytatódik a nemzetközi haderő megerősítése. Jelentős brit és francia kontingenst vezényeltek a térségbe, s az öböl felé tart több hadihajó is. Baker sikeres damaszkuszi és kairói tárgyalásainak köszönhetően nő az arab részvétel is. Egyiptom a már Szaúd-Arábiában állomásozó ötezer katonájához újabb tizenötezret küld, Szíria pedig tizenegyezer fegyverest irányít a királyságba.
A KÖRÜLMÉNYEK IS SEGÍTETTEK az Egyesült Államoknak. Húszéin alaposan elszámította magát a kuvaiti nagykövetségek elleni akcióval. Párizs ezt követően jelentette be csapaterősítési szándékát. A francia katonai erők ezzel az intézkedéssel „védelmi” pozícióból „támadóba” mentek át az Arab-öböl térségében. Ez a lépés általában egyetértésre talált a francia kommentárokban, de a lapok nem mulasztják el megjegyezni, hogy az akció növeli a fegyveres konfliktus veszélyét, s egyúttal azzal járhat, hogy a francia erők amerikai irányítás alá kerülnek. Márpedig Párizsnak ez — a Libération kifejezése szerint — „hagyományosan nincs ínyére”. Washington már korábban kért katonai erősítést nyugat-európai partnereitől. Mvtterrand most úgy tett eleget ennek a kérésnek, hogy megőrizte a látszatot: nem az amerikai sürgetésre válaszolt, hanem — a kuvaiti nagyköveti rezidencia elleni támadás miatt —, önálló döntést hozott. A Les Echos fenntartás nélkül helyesli az elnök döntését, mivel ezzel Franciaország gyakorlatilag az „első vonalba került", s hangsúlyozza; hogy „a lépés megfelel a nemzetközi szolidaritásnak". A Le Párisién szerint a francia döntés egyrészt „nagy hatással lehet az ellenségre”, másrészt „megnyugtatja Franciaország barátait is”. Párizsnak megvan a maga szerepe a válság megoldásában, s ennek bizonyítására a legjobb eszköz, az, ha megveti lábát a terepen — hangoztatja a lap.
A MOSZKVAI TÜNTETÉS kapcsán a Pravda azt a költői kérdést iteszi fel, hogy meg lehet-e oldani a súlyos gazdasági gondokat egy többezres felvonulással. Gorbacsov is annak a véleményének adott hangot, hogy az utca nem á legmegfelelőbb hely arra, hogy az emberek véleményt alkossanak: melyik gazdasági program a jobb megoldás a piaci átmenet biztosítására. A moszkvaiak mindenesetre döntöttek, elegük van a kormányból. A szovjet parlament viszont csak most kezdte meg a vitát a szovjet gazdaság gyökeres átalakítására vonatkozó négy tervezetről. Rizskov a Szovjetunió világhatalmi pozícióját félti, ezért minősíti magát fontolva haladónak. A kormányfő a televízió egyik műsorában vette védelmébe áaját tervét. Populista fogásokat sem nélkülözve többek közt azzal érvelt, hogy a Satalin javasolta megoldás káoszhoz, munkanélküliséghez vezethet. Popov moszkvai polgármester a tüntetésen mondott beszédében rámutatott: „Rizskov kormánya a hadiipari lobby kormánya, amelynek fogalma sincs, mi zajlik az országban.” Szerinte a Szovjetuniónak akkor is a piacgazdaságra kell áttérnie, ha a jólét ára a birodalom világhatalmi pozíciójának a megingása. Néhány kérdés felbukkant a gazdasági átalakulás vitájával, s a minden valószínűség szerint elfogadható Sata-lin-tervvel kapcsolatban is. Nem világos, hogy ki hajtaná végre azt, hisz a kormány vonakodik ettől. Valóban fájdalommentes lenne-e ez az ötszáz nap és hol hajtanák végre a tervet, hisz a köztársaságok egyre ritkábban hallgatnak a központra.	(S. G.)
Munkatársunk római telefoujdcntése
Itália támogatja társulásunkat az Európai Közösséghez
Róma, szeptember 17.
Nem küldünk csapatokat az Öböl térségébe — hangoztatta római nemzetközi sajtóértekezletén Antall József, aki beszámolt az újságíróknak itáliai tárgyalásainak az eredményeiről és találkozójáról II. János Pál pápával.
A római magyar nagykövetségen megtartott sajtótájékoztatóján Antall József előrebocsátotta, hogy egyrészt a kétoldalú kapcsolatok, másrészt az európai együttműködés kérdései szerepeltek a napirenden az olasz kormánnyal folytatott eszmecseréken, különös tekintettel integrációs szándékainkra, Európa tanácsbéli jövendő tagságunkra, a pentagonális együttműködésre. A látogatásnak külön is jelentőséget adott, hogy 1990 első felében Olaszország látja el az EK elnökségét.
A magyar miniszterelnök megerősítette, hogy Budapest sokoldalú viszonylatrendszerre törekszik, bővíti kapcsolatait az Európai Közösség tagországaival, az Egyesült Államokkal, Japánnal és a Szovjetunióval, de „nem hanyagoljuk el szomszédainkat sem”. Rendkívül fontos, hogy folytassuk a kitűnő együttműködést az egyesülő Németországgal, de azt kívánjuk, Franciaország és Nagy-
Britannia mellett Olaszország is elfoglalja méltó helyét a diplomáciánkban. Eleddig azonban nem, játszott olyan szerepet, mint amilyen elvárható lett volna tőle. Nem baj — jegyezte meg Antall —, hogy nem tartozott a nagy hitelezőink közé, nem vagyunk adósai, de beruházásokra, vegyes vállalatok alapítására szeretnénk ösztönözni.
Ami az Európai Közösséget illeti — tette hozzá a kormányfő —, mihamarabb szeretnénk tárgyalásokat kezdeni a társulás előkészítésére. Andreotti miniszterelnök megígérte, támogatja ezt a kérést, aminthogy Brüsszelben is elhangzott már ilyen biztatás. Róma azt a készségét is kifejezte, hogy teljes jogú tagsági igényünk elbírálásakor szintén fölkarolja a törekvésünket.
A továbbiakban azt hangoztatta Antall József, hogy a magyar vezetés gyors privatizációt akar, ám a feladat hatalmas, s a még hosz-szabb ideig megmaradó állami vállalatokat is működtetni kell. Olaszországnak nemzetközi összehasonításban is igen jó a tapasztalata e tekintetben, s a delegáció tagjainak a tárgyalásai éppen arra irányultak, hogy az állami cégek hatékony működtetésében is előrelépjünk. Megállapodás született egyébként az 1RI állami óriás
holding vezetőivel, hogy kockázati tőketársaság alakult Kelet-Ma-gyarországon az infrastruktúra, az ipar és a mezőgazdaság fejlesztésére, vállalatok átszervezésére, privatizálására. Antall József leszögezte, hogy az Állami Vagyonügynökség egymilliárd dollár értékben húsz vállalatot kíván a közeljövőben átalakítani. (Hétfői lapunkban az összeg sajnálatosan tévesen jelent meg.)
Olaszország egyébként két hitelkerettel is részt vesz a magyar gazdasági szerkezet átformálásában; egyrészt 150 millió, másrészt 65 millió dollárt ajánlott föl, utóbbit igen kedvező kamatozással, s most mindkét részről konkrétan megvizsgálják, hogyan lehetne ezeket a kölcsönöket valóban észszerűen föl is használni. A gondolatok a kereskedelem, az infíá-struktúra, a távközlés fejlesztése körül forognak, szó van autópálya-építésről, a Budapest—Trieszt vasútvonal korszerűsítéséről, s dunai kikötők bővítéséről. Ha a magyar parlament még az idén elfogadja a koncessziós törvényt, akkor az olasz partnerek konkrét ajánlatokat tesznek.
Mielőtt' rátért volna arra, hogy beszámoljon eszmecseréjéről a pápával, Antall József leszögezte, úgy véli, hogy a pentagonális együttműködést tágítani kell, mert Lengyelország is ebbe a gazdasági és szellemi körbe tartozik, európai pozícióit szilárdítani kellene.
Hétfőn délelőtt castelgandolfói nyári rezidenciáján magánkihallgatáson fogadta 11. János Pál a magyar kormányfőt, aki bő félórát beszélgetett vele — németül, tolmácsok kizárásával. Mint Antall József a sajtóértekezleten elmondta, Kelet-Európáról, az egyházak szerepéről és helyéről a fogyasztói és a volt kommunista
társadalmakban, a Szovjetunióról, s tagköztársaságairól, a Baltikumról, a pápa magyarországi látogatásáról, a határainkon túl élő kisebbségek problémáiról folytattak! megbeszélést. Őszentsége — jegyezte meg Antall József — kifejezte támogató szándékát a magyar átalakulás érdekében.
A miniszterelnök elmesélte, hogy a szokásos állami ajándékokon kívül átnyújtott a pápának egy albumot, amelyben azok a képek láthatók, amelyeket apjától, a néhai kormánybiztostól örökölt. Ezek a fotók azt tanúsítják, hogy édesapja és a háborús időkben Budapesten szolgáló pápai nun-cius, Angelo Rótta hogyan mentette, óvta, védte a Magyarországra menekült lengyeleket, olaszokat, franciákat és zsidókat.
Részben bevezetőjében, részben kérdésekre válaszolva a kormányfő emlékeztetett arra, hogy Magyarország az elsők között csatlakozott az Irak ellen megszavazott ENSZ-embargóhoz, ám hazánknak mintegy félmilliárd dollárjába került mind ez ideig a válság, s ő most Rómában is fölvetette, hogy a Nyugatnak ezt figyelembe kellene vennie, aminthogy az energiaproblémák megoldása nélkül nem is lehetséges a kelet-európai térségben a gazdaságok helyreállítása. Közölte, csak a kérdésekben merült fel a magyar részvétel az öbölbe küldött haderőkben. Szerinte ez nem lenne népszerű intézkedés Magyar-országon, de szolidaritásunk kifejezésére elképzelhető, hogy ENSZ-keretekben bizonyos békefeladatokat ellássunk.
A sajtóértekezlet után Antall József és kísérete hazaindult Budapestre, ahova délután meg is érkezett.
Blahó Miklós
Washingtoni íadósíiónk telefonfelentcse
Göncz Árpád előadása a virginiai egyetemen
Charlotteswille, szeptember 17.
„Hazánknak olyan barátra is szüksége van, akitől nincs semmi oka tartania. S Amerikának, ha tetszik neki, ha nem, nagyon fontos szerepet kell játszania Közép-Európa alakításában. Önök erre vannak ítélve” — kapott ízelítőt a megnyerőén egyszerre komoly és kedélyes Göncz-stílusból az a professzorokból és helyi értelmiségiekből álló válogatott közönség, amely Thomas Jefferson monticellói házában hallgatta meg a magyar államfő fejtegetéseit új demokráciánk kialakulásáról és gondjairól.
Előzőleg Göncz és felesége Don Jordandtól, a Jefferson Alapítvány igazgatójától kapott nagyszerű idegenvezetést a hajdani házigazdája fegyelmezett és szervezett életét minden bútorral, a hétezer kötetes könyvtár elrendézésével máig bizonyító pompás kúriában. Az amerikai történelem annyi nagyja fordult itt meg, kezdve Jefferson kortársaival, az „alapító atyákkal", hogy Allan Weinstein, az államfő útját szervező Központ a Demokráciáért elnöke úgy mutatta be Göncz Árpádot az egybegyűlteknek: „Biztos vagyok benne, hogy Jefferson örömmel látná vendégül házában. Hiszen Göncz Árpád jelképezi a demokráciáért folytatott küzdelmet."
A magyar államférfit elsősorban annak a most születő demokráciának a megszilárdulási esélyeiről faggatták. S Göncz előbb beszámolt a vajúdás kulcspillanatairól, mindenekelőtt a tavalyi Nagy Imre-temetés fordulópontot hozó drámai körülményeiről, saját akkori érzéseiről. Megemlítette, hogy amikor kezet fogott az ott megjelent kommunista kormányfővel (akinek a változásokban nagy és méltány-
landó szerepét hangsúlyozta), akkor érezte, hogy gyűlölködés nélkül lehet átlépni egy új korszakba. Érzékelhetően nagy hatást tett az amerikaiakra Göncz ama megállapítása:	a demokrácia
igazán akkor válik véglegessé, ha „mindannyian kiűzzük magunkból a kis Sztálinokat, kis Brezsnyeveket, a kis Horthykat", hiszen — magyarázta a bólogató hallgatóságnak — nemcsak az egypártrendszer negyven éve van mögöttünk, hanem a megelőző tekintélyuralmi, félfeudális negyedszázad is. Felsorolva gondjainkat, amelyekkel „tanuló vezetőinknek”, közte a „magamfajta államfőinasnak” kell megküzdeniük, kérte Amerikát, legyen térségünk jó értelemben vett „nagybácsija”, hiszen az Egyesült Államoknak ma óriási tekintélye van Közép-Európában, amelynek a németek és az oroszok között szüksége is van e távoli barátra, aki viszont „nem engedheti meg magának a luxust, hogy csalódást okozzon a kis európai országoknak".
A Jefferson által alapított (és hajdani diákjai közt Edgár Alton Poe-val és Woodrow Wilson-nal is dicsekvő) virginiai egyetemnek a római Panteonról másolt Rotundájában volt a Göncz Árpád tiszteletére rendezett vasárnap esti másfél száz fős díszvacsora, s ugyanoda várták hétfő reggel a magyar államfőt. Wilder kormányzó méltatta az alkotmány megemlékezésének szentelt esztendőt, hiszen ennek az okmánynak a szelleme máig ható tényezője a szabad világnak. S immár Kelet-Európábán is „áttörték a zsarnoki sötétség falait a szabadság sugarai”. így nem csoda, hogy ott élnek és hatnak Jefferson elvei. Ezért minősítette károsnak, ha Nyugaton némelyek a kelet-európai nehéz-