﻿Szerda
1990.
szeptember 20.
UH. évfolyam
220. szám
ALAPÍTOTTA: PETHO SÁNDOR
Tiss Éti tdoza
Ha lan Fleming halhatatlanná vált hőse. James Bond, a képzelet és a vakvéletlen furcsa összjátékáként Magyarországra csöppenne, hamarosan lefagyna arcáról a filmvászonról ismert mosoly. Errefelé ugyanis meglehetősen zord idők járnak a szuperkémekre és a titkosszolgálatok egyéb rendűrangú munkatársaira. A „007-es”, ha — mondjuk — a Magyar Köztársaság Információs Hivatalában dolgozna, lehetséges, hogy nem bérgyilkosokkal, mindenre elszánt KGB-ügynö-kökkel vagy zseniálisan gonosz tudósokkal hadakozna, hanem egy mindezeknél fenyegetőbb rémmel:	a munkanélküliség-
nél.
Komolyra fordítva a szót: dr. Boross Péter, a polgári titkosszolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszter bejelentette: átszervezik a Nemzetbiztonsági és jíz Információs Hivatalt. EnneK az önmagában véve n:m meglepő kormányzati lépésnek első, egyáltalán nem örömteli jeleként október 1-jén majd hetven hírszerző, kémel-háritó és más titkosszolgálati ügynök munkaviszonyát szüntetik meg. A küszöbönálló „tisztáldozatok” fő oka a rendszerváltásban keresendő, még akkor is, ha a miniszter a „megrendült közbizalom helyreállítását” csak második okként említette a személyi konzekvenciákkal járó intézkedések sorában.
Tagadhatatlan: a titkosszolgálatok több évtizeden keresztül megváltoztathatatlannak hitt, az eredetiséget, a magyar nemzeti sajátosságokat alapjaiban nélkülöző szervezeti konstrukciója fölött eljárt az idő. E tekintetben, ha nem is terem-.ett egy csapásra tiszta, alkotmányjogi értelemben tökéletesen áttekinthető helyzetet, még .s mérföldkőnek számít a Duna-gate ügyet követő szervezeti változtatás. 1990. február 14-én a Németh-kormány szakított az elmúlt negyvenkét asztendő ránk erőltetett „hagyományaival”. A magyar titkosszolgálatok — egyetlen kivétellel — végre kikerültek a Belügyminisztérium fennhatósága alól, s ez a reform egyben a szovjet modell végét jelentette.
A rendszerváltás óta eltelt hónapok alatt a titkosszolgálatok kapcsán talán a legnagyobb vihart a legfelsőbb irányítás niiténtje kavarta. Végül az a javaslat kapott többséget, amely a titkosszolgálatok ügyeiért a miniszterelnök helyett a tárca nélküli minisztert, a katonai titkosszolgálatok esetében pedig a honvédelmi tárca irányítóját tette felelőssé. A különleges titkosszolgálati eszközök (levélellenőrzés, telefonlehallgatás, titkos behatolás és a többi), átmeneti jogi szabályozásáról viszont hamarosan kiderült: nemcsak alkalmatlan keretei a titkosszolgálatok mindennapi működtetésének, hanem a mindössze kilenc paragrafusból álló törvényt és a — már más összefüggésben említett — minisztertanácsi rendeletet szinte hetente kellett reparálni, legalábbis a hivatalos közlöny tanúsága szerint.
A honatyák — nyilván a Duna-gate botrányt követő zűrzavarban — a titkos eszközök kapcsán elfeledkeztek a rendőröket ellenőrző belbiztonsági osztályról és ugyanerre a sorsra jutott a BM Határőrség Biztonsági Szolgálata is. Utóbbi szervezet egyébként az egyetlen azon titkosszolgálatok sorában, amely ez év szeptemberéig a Belügyminisztérium fennhatósága alatt maradt, az egykori KGB-s minta szerint. Azóta ez a titkosszolgálat átkerült a Nemzetbiztonsági Hivatalhoz.
A hevenyészett hiánylista, azt hiszem, amellett szól, hogy a titkosszolgálatok háza táján igencsak elkelnek a reformok. Nemzetbiztonsági törvényünk példának okáért továbbra sincs, s félő, hogy az év végéig, rossz esetben 1991 elejéig húzódó átszervezés még tovább késlelteti e rendkívül fontos, alkotmányerejű törvény megszületését.
A parlament Nemzetbiztonsági bizottsága egyelőre inkább a titkosszolgálati munka lényegével, szervezetével ismerkedik, immár hónapok óta. Dr. Demszky Gábor azon múlt heti válasza, amelyet az átszervezéseket firtató riporteri kérdésre adott, nem nyugtatott meg e tekintélyes grémium tájékozottságát illetően. Ha ezt hozzáteszem magamban a bizottság eddigi — nem mindig tárgyszerű — megnyilatkozásaihoz, felvetődhet a kérdés:	hogyan
működik a törvényhozói kontroll ezen a fontos és a nyilvánosságtól meglehetősen elzárt kormányzati területen?
A nagyarányú átszervezések, amelyek eredményéről még idő előtti lenne jóslásokba bocsátkozni, remélhetőleg megszülik majd a rendszerváltásnak a titkosszolgálatokkal kapcsolatos átfogó koncepcióját is. Az utcára tett ügynököket persze aligha vigasztalja meg egy jövőbeni, igazán korszerű titkos-szolgálat perspektívája. Személyes sorsukat nézve még talán az is mellékes, hogy miniszterük határozottan kiállt mellettük, bár nem nevezte úriembereknek őket, mint néhány héttel ezelőtt felmentett főnökeik esetében tette. A munkanélkülieket az sem nyugtatja meg, hogy ország-világ előtt kimondták: nem a Duna-gate botrány valamiféle utórezgésének áldozatai, s nem is szakmai alkalmatlanságuknak köszönhetik a sorsukat.
A titkosszolgálatokkal foglalkozó szakemberek szerint egy-egy hírszerző kiképzése — beleértve a szükséges rutin megszerzését is — legalább tíz évet vesz igénybe, a költségek pedig — forintban számítva — mindenképpen hét számjegyűek. A leépítés pénzben kifejezhető számlája, ha hozzászámítjuk a kedvezményesen számolt nyugdíjak összegét és a felmondási járandóságokat, már eddig is borsosnak mondható.
Akadhatnak olyanok is, akikben felébred a gyanú: az átszervezés csak egyfajta „fügefalevél”, amely főként arra szolgál, hogy jótékonyan elfedje a korábbi garnitúra szinte teljes lecserélését. A magam részéről, úgy vélem:	sem-
miképpen nem a kommentátor tiszte azon töprengeni: valóban kevésbé volt-e felkészült vagy tisztességes az elbocsátott hatvanvalahány titkosszolgálati tiszt — szerencsésnek mondható, állásban maradt társainál? Nyilván megteszik ezt azok, akik munkakönyvvel a zsebükben próbálnak majd boldogulni a civil életben. Szükségük lesz a személyzetisek — eddig többnyire rejtve maradt — intelligenciájára és tapintatára is. Nehogy úgy járjanak, mint tavasz táján „III/III-as” kollégáik többsége, akiknél a kedvezően indult bemutatkozó vizit általában addig tartott egy-egy cégnél, amíg ki nem derült, hol dolgoztak annak előtte.
Nekünk meg szükségünk lesz arra az optimizmusra, amely bizton elhiteti mindannyiunkkal : ezek az emberek — bármilyen vélt vagy valós sérelmet hordoznak is magukban — kivétel nélkül betartják esküjüket, s nehéz helyzetükben is hallgatni fognak biztonságunk féltve őrzött titkairól.
BalU Páter
Sevardnadze figyelmeztetése Iraknak
Az ENSZ-nek hatalmában áll elfojtani az agressziót
Magyar—francia
kormányfői találkozó Párizsban
AZ ÖBÖL-VALSAG elmérgesedését jelezték a nemzetközi pénzpiaci mozgások, elsősorban az olaj árának emelkedése, valamint a részvényárfolyamok esése. A piacok azonnal reagálnak az árnyalatnyi változásokra, s ezúttal is arról van szó, hogy miközben számos fórumon tovább tart a diplomáciai egyeztetés — az öböl-válság gyakorlatilag Uralja az ENSZ-ülésszakot, és a kedden kezdődött pénzügyi nagyhetet Washingtonban, azaz az IMF és a Világbank szokásos évi értekezletét —, Bush, Mitterrand, illetve Szaddám Húszéin kijelentései nyomán ismét a borúlátó várakozások kerültek előtérbe. Míg New Yorkban a Biztonsági Tanács tizenöt tagja, Sevardnadze elnökletével a nemzetközi szankciók betartásának szigorítását tűzte napirendre — immár a légi ellenőrzést is engedélyezve —, az iraki elnök ismét kinyilvánította megmásíthatatlan szándékát Kuvait bekebelezését illetően. Szaddám azt is közölte, az embargó ellenére országa „akár ezer évig is folytatja a harcot”. Amerikai szakértők azonban egyre inkább arról értekeznek, aligha valószínű, hogy az elnök harciasságát az embargó által egyre keményebben szorított irakiak, akár csak néhány hónapig is osztanák. Ezzel egyidőben Washingtonban a hírszerzés olyan információkat szellőztetett meg, amelyek tanúsága szerint Irán lazít a bojkotton, és segíti élelmiszer-szállítmányok eljuttatását Irakba. Szakértők szerint Teherán érdekelt a válság elhúzódásában, ugyanakkor nem valószínű, hogy magának Szaddámnak a pozícióit szeretné erősíteni. A BT egyébként a szán kei ószegést is napirenden tartja.
A KELET-EURÓPAI REFORMOK és ezen belül hazánk helyzete is, több nemzetközi fórum témája. Antall József Párizsban igyekezett egyértelműen vázolni törekvéseinket, amikor egy díszvacsorán arról szólt, hogy hazánk az Európai Közösség állandó tagságát szeretné elérni, és ezt nem rendeli alá semmiféle regionális törekvésnek. A strasbourgi Európa Tanács parlamenti közgyűlésére készített három jelentés egybehangzóan úgy véli, Magyarország „megérdemli”, hogy a közép- és kelet-európai országok közül elsőként legyen teljes jogú tagja a tanácsnak. A New Yorkba érkező Jeszenszky Géza az iENSZ-közgyűlés ülésszakát használja majd fel egy sereg kétoldalú konzultáció lebonyolítására. Az IMF és Világbank konferenciáján pedig hazánk képviselői is részt vesznek, más kelet-európai kormánytisztviselőkkel együtt, azért, hogy a két nemzetközi pénzügyi szervezet további támogatását elnyerjék a gazdasági átalakítás folytatásához. Az előzetes vélemények szerint azonban aligha van esély átfogóbb, nagyobb támogatásra. A két szervezet szakértői ugyanis rendre úgy fogalmaztak, hogy bár az Öböl-válság hatása a reformokra drámai, a segítség a már meglévő keretek között lehetséges csak. Az érintetteknek pedig nagyobb áldozatokat kell hozniuk. E felelős nyilatkozók úgy vélték, lelassultak a reformok, és az intézkedések gyorsabb bevezetését szorgalmazzák.	(T. J.)
Antall—Bocard eszmecsere
Számítunk a franciák jelenlétére a privatizáció folyamatában
Párizsból jelenti az MTI: A tervezettnél sokkal hosszabb ideig: mintegy másfél óráig tartott kedden Párizsban Antall József magyar és Michel Rocard francia kormányfő megbeszélése. A találkozó után Antall József újságíróknak elmondotta: az igen hasznos tárgyaláson főként azoknak a témáknak elemzését folytatták, amelyeket idén júniusban, hivatalos párizsi látogatása idején vetettek tel.
— Ez nem volt hivatalos, kormányszintű találkozó, de azért mindezek a kérdések szerepeltek a megbeszélésen — mondotta a miniszterelnök. — Egyrészt átfogó tájékoztatást álltám a miniszterelnök úrnak a magyarországi gazdasági és politikai helyzetről, a legújabb fejleményekről. Foglalkoztunk Magyarország gazdasági nehézségeivel, beleértve elsősorban az energiaproblémákat, az olajválság közvetlen hatását. Ezzel összefüggésben megtárgyaltuk a várható eseményeket, és a lehetséges megoldásokat. Másrészt a miniszterelnök úr újra biztosított Franciaország támogatásáról az Európai Közösségekkel kapcsolatos tárgyalásainkon. Most kezdődnek majd a kétoldalú tárgyalások Magyarország társulásáról. Rocard miniszterelnök úr kifejezésre juttatta azt a véleményét, hogy a társulást minél gyorsabban kell megvalósítani, s ez nagyon fontos, és sokkal hasznosabb lehet számunkra az első időszakban, mint a teljes jogú társulás, amelyre most még természetesen nincs esélyünk.
—• Tárgyaltunk a Varsói Szerződéssel kapcsolatos ügyeinkről, megvitattuk mind a saját biztonságunkat, mind pedig az európai biztonságot érintő tómákat, fi-
gyelembe véve a Szovjetunió helyzetét, Gorbacsov úr politikai törekvéseit.
— Nyilvánvaló, hogy az ilyen tárgyalások fő kérdése ma mindenütt az Arab-öbölbeli válság és az olajválság kérdése. Ez közvetve is, közvetlenül is rendkívül súlyosan érinti a kelet-európai térséget, bennünket is, s éhhez hozzájárul az is, hogy a Szovjetunió az utóbbi napokban leállította az olajszállításokat — mondotta Antall József.
A magyar miniszterelnök ismertetést adott Magyarország külpolitikájáról, gazdasági helyzetéről, a gazdaság átalakításának terveiről, a külföldi beruházások, s különösen a magyar—francia gazdasági kapcsolatok lehetőségeiről a francia politikai élet és az üzleti körök mintegy ötszáz vezető képviselője előtt azon a vacsorán, amelyet tiszteletére rendeztek Párizsban.
A vacsorán részt vett Alain Poher, a szenátus elnöke, Jacques Chirac volt miniszterelnök, Párizs polgármestere, a Tömörülés a Köztársaságért Párt (RPR) elnöke, Alain Juppé, a párt főtitkára, Michele Alliot-Marie és Nicolas Sarkozy, a párt titkárai. Ugyancsak jelen volt Raymond Barre volt miniszterelnök és több más ismert politikus. Valery Giscard d’Estaing volt köztársasági elnök, az Unió a Francia Demokráciáért (UDF) Pártszövetség elnöke később csatlakozott a megjelentekhez. Az üzleti élet reprezentánsai között ott volt többek között Bemard Attali, az Air Francé Légitársaság elnöke, Gil-bert Trigano, a Club Mediterra-née elnöke és sok más nagyvállalat elnöke, vezérigazgatója.
A kormányfő nyomatékosan aláhúzta: Magyarország számít a francia részvételre gazdasága átalakításában, fontosnak tartja, hogy Franciaország legyen jelen Közép- és Kelet-Európa e részében.
Antall József ismertette a megjelentekkel kormánya — és pártelnöki minőségében — az MDF politikai célkitűzéseit, programját. Egyebek között kifejtette, sokirányú külpolitikát kívánnak folytatni, ezen belül elsősorban az európai egység megteremtését tekintik fontosnak. Leszögeztem kormány célja az EGK-tagság. Már a jövő évben meg kívánják
kötni a társulási szerződést a gazdasági közösséggel, s szeretnék elérni, hogy a kilencvenes évek közepére, de legkésőbb második felére Magyarország elnyerje a közösség teljes jogú tagságát.
Aláhúzta, hogy Magyarország számára létkérdés a privatizáció, mert ez az egyetlen lehetőség az ország gazdasági felemelkedésére. Fel kívánják használni a privatizációs folyamatban a francia szakemberek ismereteit, tapasztalatait — hangoztatta a kormányfő, aki elmondotta, mindehhez szükség van még a tulajdonrendszer megszilárdítására, a tulajdonviszonyok rendezésére.
Tudósítónk jeleni! Wfew Yorkból
Bagdadnak liltimálumol adva Sevardnadze BT-erőkel sürgetett
Lapzártánk után döntött a Biztonsági Tanács az Irak elleni légi embargóról
New York, szeptember 25.
Sevardnadze szinte utolsó figyelmeztetést intézett Bagdadhoz keddi ENSZ-beszédében, amelyben az iraki agresszió fő tanulságaként BT-erők létrehozását szorgalmazta, és a fegyverkezés világméretű korlátozását. S megígérte Moszkva olajexportjának hozzáigazítását a nemzetközi gazdasági stabilizálási szükségletekhez.
„Terrorista akció zajlik a kialakuló új világrend ellen” — jelentette ki az ENSZ-közgyűlés általános vitájában kedden felszólaló szovjet külügyminiszter, aki szerint, ha nem sikerülne visszaszorítani az iraki agressziót, az „fél évszázaddal visszavetné világunkat”. S Eduard Sevardnadze nyomatékkai hangsúlyozta, hogy a világszervezet rendelkezik kellő erővel, amelyet be is fog vetni, ha Kuvait törvénytelen megszállása folytatódik. „Előbb azonban, ismétlem: előbb, a nyomás valamennyi politikai, békés, nem katonai formáját alkalmazni kell az agresszorral szemben, magától értetődően kombinálva gazdasági és egyéb kényszerítő intézkedésekkel” — mondta Sevardnadze, s szinte ultimátumot intézve Bagdadhoz, szólította fel „még egyszer” Irak vezetőit. Tette ezt a „régi barátok” nevében, és „értelemre, a józan belátásra” emlékeztetve őket, hiszen „az Öböltérségben bármely napon, bármelyik pillanatban kitörhet a hábo-
Ezt a beszédet akár James Baker is elmondhatta volna — jegyezte meg a sajtófolyosón egymás után egy német, majd egy amerikai kolléga is. S valóban: Sevardnadze nemcsak utalt rá, hogy „a Szovjetunió és az Egyesült Államok közti új viszony az együttműködéstől a partnerség és a közös akciók felé fejlődik”, hanem a legkeményebb szavakkal bélyegezte meg Bagdadot. „Fekete csütörtököt” említve Kuvait le-rohanásának napjaként, a szovjet külügyminiszter egyértelműen elítélte a „kiprovokálatlan agresz-sziót”, egy szuverén ország bekebelezését, „túszok ezreinek ejtését” és a „példátlan zsarolást a tömegpusztító fegyverek bevetésével fenyegetőzve”. Sevardnadze eme utalása egybecseng a Szaddám Húszéin vasárnapi kardesör-tetését elemző és rájuk eltökélt választ sürgető amerikai újságcikkekkel. Hiszen a The New York Times írja keddi vezércikkében, hogy ha oktalanság volna is a diktátor fellengzős fenyegetőzését szó szerint venni, legalább akkora hiba lenne — Szaddám tetteinek ismeretében — nem fordítani rá a legkomolyabb figyelmet. Nem szabad tehát kizárni a jelzett iraki első csapás lehetőségét, ám Washington se próbálja
„megelőzni” Szaddámot, hiszen azt kevesen támogatnák a ma majdnem egységes nemzetközi éleiben.
Bizonyította ezt hétfőn Francois Mitterrand francia államfő is, kinek — egyes részleteiben rögtönzött, az előzetes szövegtől jócskán eltérő, azt kiegészítő — közgyűlési beszéde meg is kavarta a washingtoni kedélyeket. Hiszen míg Sevardnadze szinte ultimátumot adott, Mitterrand inkább a Szaddám Huszeinnek szánt kiutat ecsetelte, s tette ézt az amerikai állásponttól, Bush és Baker feltételeitől több ponton eltérő módon. Mindenekelőtt mintha megelégedett volna Bagdad kivonulási ígéretével a szorítás enyhítésére, holott a Fehér Ház csak a feltétel nélküli kivonulás után hajlandó bármi tárgyalásra. S a kuvaiti változások iránti párizsi készség sem felel meg a status quo ante helyreállításához ragaszkodó amerikai követelésnek. Mivel Mitterrand beszéde után rögvest hazarepült, a „tisztázás” híján az amerikai diplomaták nem óhajtottak értékelést adni, még kevésbé az ellentéteket „kimutatni”.
Az Európai Közösségek nevében is felszólaló Gianni de Miche-lis olasz külügyminiszter szerint, ha a jelenlegi válság megoldása után nem határozzák meg „a további politikai és gazdasági lépéseket a Közel-Keleten, akkor a homokba írt betűkhöz lesz hasonló e mostani megoldás”.
Az Öböl-válság legyen tehát az ENSZ alapítói által elképzelt közös világrendcsinálás kiindulópontja — sürgette Sevardnadze, ezek szerint másokkal összhangban. ö is azt ígérte az araboknak, hogy az itteni megoldás tenné lehetővé a többit, benne a palesztin probléma kiegyensúlyozott rendezését. A szovjet külügyminiszter azonban tovább ment: valameny-nyi regionális konfliktus „közös kezelését” szorgalmazta, s olyan rendszer kiépítését, amelyben „egyetlen országnak sem kell majd egyoldalúan fellépnie”. Evégett kellene egyfelől az ENSZ-nek kiterjesztenie ellenőrzését világméretekben, hiszen máris fenyegetően jelentkeznek törekvések „regionális hegemóniákra”, s mind nagyobb gond meggátolni az atom-, vegyi és biológiai fegyverek, valamint a rakétatechnológia elterjedését. Márpedig a szovjet diplomácia vezetője szerint „egyetlen nemzet sem tekinthetné exkluzív jogának vagy teljesen szabadságában állónak fegyver-szintje megszabását”. Tanulságos és önkritikus példaként a szovjet túlfegyverkezést hozta fel, amelynek romboló gazdasági hatása volt. A világközösségnek legyen hát joga és módja is a katonai erőszintek „figyelésére”, s jöjje-