﻿ALAPÍTOTTA: PETHÓ SÁNDOR
kiüss
Nincs akadálya a párizsi csúcsnak
A nagyhatalmak megegyeztek az európai haderőkről
Göncz Árpád találkozója a kárpátaljai terület vezetőivel
A külpolitikai helyzet
MOSZKVA ÉS WASHINGTON MEGÁLLAPODOTT arról, hogy mely területeken és a saját szövetségükön belül milyen létszámban állomásozhatnak majd amerikai és szovjet haderők Európában. James Baker és Eduard Sevardnadze tárgyalt erről New Yorkban, s utána eéy vezető amerikai kormánytisztviselő a sajtónak elmondta: nyitott még a légierők csökkentésének ügye, bár ebben is előbbre jutottak. A kedvező előjelek viszont arra mutatnak, hogy elhárulnak az akadályok a novemberben Párizsban megrendezendő Európa-csúcs találkozó elől.
A katonai szövetségek erejét és helyzetét boncolgatják mostanában általánosan is a megfigyelők, miután október 3-án megvalósul a német egyesítés. Ezzel a NATO eléri legjelentősebb célját, ugyanakkor a német tagság új problémákat és kihívásokat is jelent a szervezet számára. Diplomaták és védelmi kérdésekkel foglalkozó elemzők úgy vélik: „Németország volt védelmi politikánk és stratégiai megfontolásaink központi eleme, mindaddig, amíg a Varsói Szerződés részéről fennállt a fenyegetés. Annak elmúltával újrafogalmazzuk a NATO feladatát, >'e az már most biztos, hogy Németország igen fontos szerepet tölt najd be. Amikor júliusban Gorbacsov elfogadta Németország NATt'-tagságát, ezzel belenyugodott abba is, hogy a nyugati katonai sző etség a tartós biztonsági struktúra egyik oszlopát képezze. Távlatilag azonban Németország sajátos, bomlasztó hatást is kifejthet a NATO-ra — jegyzik meg megfigyelők. Európában ugyanis az amerikai csapatok és a nukleáris eszközök, amelyeket a hidegháború idején a béke legfőbb nyugati biztosítékának tekintettek, a jelenlegi Nyugat-Németország területén helyezték el, mégpedig az egykori „frontvonal” mentén. Ami viszont lényegében eltűnt a kelet-nyugati olvadás következtében. A nyugati szövetség továbbra is alapvetőnek tartja ezt a jelenlétet, hiszen a Szovjetunió katonai nagyhatalom marad még csapatainak Kelet-Európából történő kivonása után is. E felfogással azonban, főleg az atomfegyvereket illetően, a jövőben esetleg maguk a németek helyezkednek szembe.
NÉMET FÖLDÖN ugyanis egyre nő az elégedetlenség az amerikai nukleáris tüzérségi eszközök és a rövid hatótávolságú rakéták áilo-másoztatása ellen. S Bonn már jelezte, nem hajlandó befogadni a levegő—föld rakéták új nemzedékét, amelynek a telepítését a kilencvenes évek közepére tervezték. „Rendkívül nehéz lesz bármilyen atomfegyvert Németországban tartani — állította egy londoni szakértő —, s e ténynek alapvető hatása lesz a NATO-ra.” A diplomaták elsősorban attól tartanak, hogy a német elutasítás esetén más országok is követhetik a példát. A védelmet nyújtó nukleáris fegyverek hiányában viszont minden bizonnyal Washingtonban is növekszik majd a nyomás az amerikai erők hazaszállításának érdekében. „Az ügy gyorsan hólabdává válhat, mert gyengülhetnek a transzatlanti szálak, holott ezek a szövetség legfőbb összetartó elemei” — mutatott rá egy NATO-alkalmazott, levonva azt a következtetést, hogy újra kell fogalmazni az Észak-atlanti Szövetség katonai stratégiáját, s meg kell vizsgálni, miként módosítja doktrínáját Kelet-Németország bevonása a szövetségbe. Emlékeztetnek rá, hogy az első NATO-főtitkár, a brit Lord Ismay, állítólag egyszer azt mondta: a szövetség azért alakult meg, hogy „az oroszokat távol, az amerikaiakat bent, a németeket pedig a háttérben, .tartsák”. Ha ez eddig igaz volt is, a jövőben nem lehet jellemző, vélik most, hiszen Németország félelmetes gazdasági és politikai hatalma Európában minden bizonnyal nagyobb súlyt fog biztosítani számára a NATO-n belül js. Németország mindig is fontos lesz, egyszerűen mérete és geostratégiai jelentősége miatt — állapítják meg.	(ZS. E.)
Tudósítónk telex Jelentése
Baker és Sevardnadze közelebb Jutott az európai megegyezéshez
Tagadhatatlan: némi szorongással gondolnak a holnapi napra mindazok, akik felelősséget éreznek a rendszerváltás sikeréért. Szorongnak azért, mert nem tudják, hogy a példamutatóan békésen lezajlott rendszerváltás első szakasza után képes lesz-e ez a mindennapjaiban megfáradt, és illúzióitól megfosztott nép megtenni a második — a jelek szerint korántsem utolsó — lépést. Az aggodalmat csak fokozza, hogy a közvéleménykutató intézetek biztató előrejelzései ellenére mind többen kételkednek abban, hogy a régi és újkeletű sérelmek, csalódások után, a választópolgároknak legalább a negyven százaléka vállalja a döntés felelősségét.
Szűk fél esztendővel a képviselőházi választások után újfent megméretődnek a pártok. Üzenetértékű lesz ez a választás azért is, mert választ ad arra is, miként vélekedik a polgár az elmúlt időszak politikájáról. Választ kaphatnak arra is, hogy maradt-e még a kivívott, kiszenvedett szabadság után erőnk a rendszerváltás második szakaszát megtenni. Természetesen most is vannak, akik kézlegyintéssel elintézik az aggodalmaskodókat, mondván: a nép leghőbb vágya, hogy szűkebb pátriájában is elüldözze „a letűnt rezsim hű kiszolgálóit”.
Meglehet, hogy így lesz. Ennek ellenére azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül az aggodalmakat. Némely szakemberek szerint ennek az a legfőbb oka, hogy honfitársaink megcsömörlöttek a politikától. Ha ez így van, akkor abban bizonyára szerepe van annak is, hogy sokaknak új fent csalódnak kellett, mert a beígért hathatós intézkedésekkel együtt a csodák is elmaradtak, s napról napra csappant a lelkesedés, 6 a késlekedések láttán egyre távolaBbra került az a lehetőség, amelyet történelmünk új szakaszának kezdetén ki kellett volna használni. Csak bizakodhatunk abban, hogy a sikeres helyhatósági választások visszaadják ebbéli reményeinket. Ha így lesz, elmondhatjuk: kegyeltjei vagyunk a sorsnak. Tudnunk kell azonban azt is, hogy egy újabb lehetőség elmulasztása hosszabb időre megre-kesztheti a fejlődésünket.
Alighanem ez a felismerés vezethette a pártokat abban, hogy a kampány időszakának második felében — ha pillanatokra is —, de ismét a választók elé álltak a meghatározó, ma már országosan ismert, de a parlamenti munkában megfáradt személyiségei. Igaz, némelykor ők is félig megtelt falusi kultúrházak néhány lelkes tucatnyi hallgatósága előtt voltak kénytelenek elmondani gyújtóhangú szónoklataikat. Ekkor már az első- és huszadrangú régi és új demagógok rekedtre üvöltötték magukat, és nem hiányoztak a kölcsönös vádaskodások, a durva, olykor otromba kirohanások sem. Sokan úgy vélték: az érzelmek felkorbácsolásával új fent felszíthatják választóikban a közügyek iránt érzett fogékonyságot. Ezért a kampány utolsó időszakában ismét pofonok csattantak, elhangzottak élet-veszélyes fenyegetések.
A nyugtalanító jelenségek láttán a választók sokadszor is elbizonytalanodtak. Elbizonytalanodásukat fokozta, hogy a kényszerű, gyors pártosodás szinte pillanatok alatt felmorzsolta a civil társadalmat. S most képviseletüket nem egy településen olyan emberekre kellene bízniok, akiknek múlt-
ját, korábbi közéleti szereplését akkor sem tudják elfogadni, ha most közülük sokan új mezben, új igéket hirdetnek. S akkor sem örülnek közmegbecsülésnek, ha ezúttal független jelöltként kívánják korábbi programjukat megvalósítani. Az újonnan színtérre lépőknek pedig még nem volt módjuk bizonyítani alkalmasságukat. És bemutatkoztak a közélet porondján a korábbi sértettek, akik úgy érzik: a korábban elszenvedett sérelmekért a helyi közösségek majd valamiféle tisztséggel kárpótolják őket. A helyi társadalmak mindenütt számon tartják az eddig végzett munkát, mégis bizonyára számos olyan „áldozata” lesz majd a választásoknak, akiknek csak azért kell megválni-ok tisztségüktől, mert adott korlátok között megpróbáltak valamit tenni szűkebb pátriájukért. így követelik a sértettek és az új politikai szervezetek.
Nyilván az ebből fakadó bizonytalanság is szerepet játszik abban, hogy akadnak olyan falvak, ahol nem tudtak any-nyi jelöltet felsorakoztatni, ahány emberre szükség lenne az új képviselőtestület felállításához. Ahogy olyan falu is van, ahol az eddigi tanácselnök — miután a korábbi kettős jelölés már nem kötelező —, egyedüli várományosa a polgármesteri széknek. Csak fokozta a választópolgárok tanácstalanságát, hogy néhol képtelen koalíciók köttettek. Akad olyan falu, ahol ugyanazt a jelöltet támogatjá az egykori állampárt, és az állampárt hatalomból való kiűzését hangosan követelő űj politikai szervezet. Tudom, vannak olyanok, akik ezt megnyugtató konszenzusként értékelik. Lehet így is magyarázni. Meg úgy is, hogy — különösen vidéken — igencsak kezdetleges állapotban vannak a pártok és megesik, hogy ugyanazon értékek alapján szerveződik a hatalom, mint a hatalom ellenzéke.
Magukra hagyatottan élik meg a szabad önkormányzati választás élményét a helyi társadalmak. Jórészt azért, mert a változásokat szorgalmazó értelmiség, ha nem volt hajlandó pártosodni, az űj rendszerben is a közélet perifériájára szorult. Jó ízlése tiltja, hogy túlkiabálja a hangoskodókat, : erkölcstelennek tartja, hogy megvalósíthatatlan ígéretekkel csapja be a helyi közösségeket. Az értelmiség egyes rétegei pedig a kampány során kifejezetten az új politikai szervezetek olykor gátlástalan erőinek céltáblájává váltak, és visszavonultan, sértettként élik meg a változásokat. Különösen az agrárértelmiség. Félő, hogy a közéletből való kitaszíttatásuk nehezen helyrehozható tévedése a hatalomért küzdő erőknek. De — joggal sértettek azok a pedagógusok is —, akiknek a sorsuk miatti jogos elégedetlenség nyomán a napokban felajánlották azt, hogy a takarítást is választhatják kenyérkereseti lehetőségként. Pedig ahhoz,; hogy a falvakban is végbemenjen a rendszerváltás, valódi értékek választódjanak ki, elengedhetetlen szükség lenne arra, hogy felkészült emberek álljanak a változások élére.
Minden bizonnyal az aggasztó jelek ellenére a helyi társadalmak a rendszerváltásra szavaznak. Az érdektelenség ugyanis bizalmi válságról szóló üzenetet hordozna. A tömegek bizalmatlansága pedig, akár holnap is, komoly figyelmeztetés a politikusoknak.
Császár Nagy László
New York, szeptember 28.
Az amerikai és szovjet külügyminiszter második New York-i megbeszélésén „egészen komoly előrelépést” tettek az európai haderő-csökkentési megállapodás felé, s újabb találkozójuk előtt ezt megvitatják szövetségeseikkel.
Derűs és láthatóan elégedett külügyminiszterek tudatták a New York-i járdán toporgó újságírókkal, hogy lényegesen közelebb kerültek a hagyományos fegyverekről kötendő európai megállapodáshoz. Csütörtöki lapzártánk idején fejezte be Eduard Sevardnadze és James Baker újabb, de korántsem utolsó eszmecseréjét az ENSZ székvárosában, s a moszkvai diplomácia vezetője kijelentette: „Nagyon gyümölcsöző tárgyalást folytattunk, és lényeges előrehaladásra utalhatok. Most természetesen tanácskoznunk kell szövetségeseinkkel, ám kétoldalú alapon igazi előrelépést tettünk.” A State Department főnöke pedig azt érzékeltette, hogy maga a végleges megállapodás került elérhető közelségbe, hiszen „a repülőgépek
ügyében is előbbre jutottunk”. Márpedig a lapzártánk utáni sajtótájékoztatón kiderült, hogy az utóbbi volna az egyetlen, még nyitottnak mondható komoly kérdés; a másik kettőt ezek szerint Baker és Sevardnadze most lezárta. Ezek: a két szövetségi rendszer erőinek maximum hány százaléka lehet egyetlen országé (Moszkva 40, Washington 30 százalékos plafont akart, s a kompromisszumos szám egyelőre csak találgatható) és miként helyezkedjenek el az erők az egyes földrajzi zónákban. A repülőgépeknél elsősorban azon vitatkoznak, mi számítható oda; a szovjetek szerint a kiképző és a védelmi erők, az amerikaiak viszont úgy vélik, ezek átalakítha-tók támadásra is. A külügyi tisztviselők szerint még vannak viták az ellenőrzés és a fegyvermegsemmisítés témakörében is, mert Moszkva szeretné tankjait békés célokra átalakítani, aminek indokoltságát Washington kétli. Egyébként az amerikaiak tisztában vannak ugyan azzal, "hogy immár korántsem egyformák a „szövetséges! viszonyok”, és a
haderőcsökkentés — a szovjet csapatkivonásokkal Közép-Euró-pából — jószerivel „magától” végbemegy. Ám a szintek és feltételek összeurópai megállapodással történő rögzítése közös nyugati álláspont.
A State Department főnöke hovatovább igazi katonai szakértővé válik, hiszen a megelőző este izraeli kollégájával, Dávid Levy-vel azt kellett megvitatnia, miként „kompenzálhatja” Amerika a Bush-kormány által Szaúd-Arábiának adandó sokmilliárdos fegyverszállításokat (az eredetileg húszmilliárdos csomagot a kongresszusi morgás nyomán szétdarabolták, s csütörtökön terjesztették elő az első, hétmilliárdos adagját, ám nem csillapítva vele a kedélyeket, mert a törvényhozók úgy vélik, e harci esz. közök jó része -nem érhet már „időben” az Öböl-válság frontjára). Jeruzsálem ragaszkodik hozzá, hogy egyfelől ^megvizsgálja”, mit is kapnak (vagyis kaphatnak) a szaúdiak, másfelől Washington szállítsa le Izraelnek azokat a fegyvereket, amelyek segítségével az arab szomszédai többségével (tehát Szaúd-Ará-biával is) formailag hadiállapotban álló ország megőrizheti technológiai előnyét, amivel eddig sikerült a háborúkat megnyernie az ellenfelek számszerű fölénye ellenére.
Levy most azt nyilatkozta, hogy Bakertől megkapta erre a kellő ígéretet. S ennél is fontosabb a pénteki The New York Times és The Washington Post címoldalának vezető, nyilvánvalóan tudatos kiszivárogtatást jelentő híre: Baker arról is biztosította Levyt, hogy amennyiben — miként
Göncz Árpád köztársasági elnök hivatalos ukrajnai látogatásának második napján, pénteken ukrán írókkal, költőkkel találkozott a köztársaság író-szövetségében.
Mint az MTI jelenti, az oldott hangulatú találkozón a Magyar írók Szövetségének elnöki tisztéről a közelmúltban leköszönt Göncz Árpád nem annyira államfőként, mint inkább irótársként vitatta meg vendéglátóival azokat a — szavai szerint — kísértetiesen hasonlatos problémákat, amelyek a magyar és ukrán szellemi élet képviselőit egyaránt foglalkoztatják.
Az egyik ilyen kérdés az írók szerepvállalása a társadalmi átalakulás folyamatában. Ezzel kapcsolatban Göncz arról tájékoztatta az ukrán kultúra követeit, hogy magyar írótársaik oroszlánrészt vállaltak az itteni rendszerváltoztatásból.
Az Ukrán írószövetség képviselői ugyancsak az írók feladatvállalásának boncolgatásával kezdték mondandójukat. Utaltak arra, hogy az írószövetség kebléből indult útjára a RUH, a peresztrojkát támogató ukrán népi mozgalom. Az ellenzéki mozgalmaknak — és velük összhangban az íróknak is — az a céljuk, hogy független ukrán állam jöjjön létre. Álláspontjuk szerint ez nemcsak az ukrán nép érdekét szolgálja, de egyenesen következik a Szovjetunió belső fejlődéséből is. Hiszen ma már világosan látszik, hogy képtelenség egy ilyen nagy országot egy központból vezérelni: elengedhetetlen a decentralizáció. Elhangzott az is, Ukrajna érdekelt abban, hogy a magyar kisebbség
Szaddám Húszéin fenyegetőzött vele — Irak megtámadná Izraelt, az Egyesült Államok „teljesíti vállalt kötelezettségét Izrael biztonsága iránt”. Egyébként ezekben a napokban a Fehér Ház, a Pentagon és a State Department több tucat vezető amerikai zsidó személyiségnek adott tájékoztatót, és erősítette meg mindkét ígéretet.
„Várom a napot, mikor a szabad Kuvaitban viszonozhatom fenséged látogatását” — közölte az először Washingtonban járó emírrel a Fehér Ház kertjében Bush elnök. „Mi, kuvaitiak, pedig alig várjuk, hogy önt a felszabadított hazánkban köszönthessük” — hangzott az arab köntösű uralkodó válasza. És a két államférfi között az amerikaival együtt lobogó kuvaiti zászló, a fogadtatás külsőségei tanúsították, hogy Washington nem engedi — mint az elnök fogalmazta — „letörölni a térképről" ezt az országot. Ezt egészítették ki Bush határozott szavai: Bagdad kudarcot fog vallani, Kuvait szabad lesz, hiszen „Amerika eltökéltsége rendíthetetlen”. S az elnök megint üzent a diktátornak: „Valamennyi megoldási lehetőség nyitott" — vagyis a katonai Is. Az emír melegen megöszönte a tárgyalást és a munkaebédet, amelyet szíve szerint ő rendezett volna — Kuvait Cityben. Bizakodva remélte, hogy az amerikaiak „egységesen” kitartanak országa mellett. Sajtótájékoztatóján Scowcrojt nemzetbiztonsági tanácsadó beszámolt arról, az emír miként ecsetelte az elnöknek országa szisztematikus lerombolását a legbrutálisabb módszerekkel.
A. J.
fejleszthesse kultúráját, illetve kapcsolatait az anyanemzettel, szeretnék, ha az itt élő magyarok Ugyanakkor ukrán részről azt támogatnák a köztársaság függetlenségét.
Göncz Árpád a demokratizálódás magyar tapasztalatai alapján felhívta a figyelmet arra, hogy következetesen fel kell lépni az átalakulást veszélyeztető jelenségek ellen. Ilyen például az antiszemitizmus, illetve a nacionalizmus újjáéledése. A vendéglátók hangsúlyozták, hogy az ukrán ellenzéki erők már első nyilatkozataikban deklarálták az antiszemitizmus, illetve a szélsőséges nacionalizmus elleni harcukat.
Az írókkal folytatott párbeszéd után rövid látogatást tett a kijevi főkonzulátuson, majd az ukrán államfő különrepülőgépén Ung-várra utazott. A magyar államfőt melegen köszöntötték a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetségének képviselői. Göncz Árpád fogadtatására megjelentek a terület és a város vezetői. A repülőtéri fogadtatás után a területi tanács székházában Kárpátalja és Ungvár vezetőivel találkozott a' magyar köztársasági elnök.
Az eszmecserén a kárpátaljai terület vezetői javasolták, hogy Magyarországgal közösen hozzanak létre szabadkereskedelmi területet, s ösztönözzék vegyes vlá-lalatok alapítását. Szóba került az utóbbi hónapokban megnehezedett határátlépés ügye is. Ezzel kapcsolatban elmondták, ma már belátják, hogy helytelen lépés volt az átkelőforgalom megszigorítása. A területi tanács ezért a könnyített átléptetés gyakorlatának helyreállítását tervezi, de ki
A magyar államié látogatása alkalmával
Ungváron szabadkereskedelmi övezel létrehozásai Javasollak