﻿Ara:
0.50
forint
Magyar Nemzet
1990.
október 3.
Lili. évfolyam
ALAPÍTOTTA: PETHŐ SÁNDOR
A híijrmgBiliíif fordutati
Utoljára 1945 tavaszán volt dolgunk egységes Németországgal, de olyannyira más körülmények között, mintha évszázadok választanának el bennünket attól az időtől. Érdemes-e hát emlegetni a múltat? Érdemes, mert mégiscsak felfelbukkan Washingtontól és Londontól Budapesten át távoli fővárosokig itt-ott a kérdés: csak nem ismétlődik meg a történelem? Minden jel szerint: nem. Ez a másság erre, az új, a ma egyesülő Németországra is vonatkozik.
Éppen azért kell emlékezni azokra az időkre, hogy lássuk a különbséget, és hihessünk a biztató jeleknek. Vessük össze egyetlen villanásnyira a huszadik század Európájának három sorsfordulóját, az első és a második világháború körüli helyzetet a mostanival, s érzékelhetjük: az előző kettő egymásnak szinte tükörképe volt, míg a mostani az ellentétük. Mintha Európa most vonná le a tanulságot azokból a katasztrófákból. Más Németország lép színre, más Európában.
Ezerkilencszáznegyvenötben még senki nem gondolta, hogy két német állam alakul, (ha voltak is korábban felosztási tervek). A körülmények tették, a nagyhatalmak rossz viszonya, a hidegháború osztotta ketté Európát. Abban a helyzetben — visszatekintve kiderül — más fordulat nem is következhetett volna be. Két világ került szembe egymással, de nem tervszerűen, nem eleve eldöntötten. Kezdetben minden fél egy német nemzetben gondolkodott, jó darab ideig az NDK alkotmánya is ezt a célt foglalta magában. De ha az a bizonyos szocialista tábor, ha az amerikaiak és a szovjetek közötti feszültség és a vele ikerjelenség, a kölcsönös elrettentés egyensúlya fennmarad — nem jön létre német egység.
Mindez nem azt jelenti, hogy ez a történelmi esemény, a mai egyesülés csak külső okoknak köszönhető. A német népben kezdettől élt a nemzeti tudat; az NSZK teljes súlyával, eltökélten törekedett erre, egy pillanatra sem adta fel az egység akaratát és jogi igényét, de soha nem gondolt erőszakra. Ez, a békés folyamatba veteti hit, végül is a siker kulcsa lett. Maguk az NSZK szövetségesei sem egyeztek volna bele katonai lépésekbe. Itt a fent említett különbség Európa sorsának első két fordulója és a jelen között. Éppen ez, a csak és kizárólag békés eszközöket számba vevő magatartás vezethetett a mához, az október 3-i német egyesüléshez. Az általános európai kibontakozás része és következménye ez.
Emlékezzünk:	a hetvenes
évek elején, amikor Bonn abbahagyta a haragszomrádot a kelet-európai országokkal, és elismerte a háború utáni realitásokat, lehetővé tette az általános enyhülést. Egyben a változó viszonyok ezt meg is követelték tőle. A németkérdés mindig összefüggött egész Európa sorsával, kölcsönhatásban volt vele.
Most is így van. Ami ma történik, amit ünnepélyesen, jogos büszkeséggel kikiáltanak, az nem Bonnban előre megtervezetten, nem nagy távlatú ütemterveknek megfelelően jött létre, a történelem sodra hozta. A német népben ott volt a nemzeti egység vágya, igaz, az NSZK-ban a megfogalmazott távlati cél — de az eseményeket a drámai európai változások gyorsították fel, utat teremtve az NDK-beli németek „nem tűrjük tovább” fölkelésének.
A közvetlen megoldás, ennek az összeolvadásnak páratlan
munkája viszont csakis rájuk hárul. Azért kell s érdemes mégis hangsúlyozni a külső körülmények szerepét, mert ma is, a jövőben is ezek adják a fő biztosítékokat, hogy a harmadik fordulat Európa életében nem fog hasonlítani az előző kettőhöz — sem lényegében, sem következményeiben —, a mai német egyesülés, a mai Németország sem a múltbéliekhez. Nem azért van ez így, mert ma jobb lelkű emberek születnek — a kilencvenes évtized és az ezredforduló lép fel más követelményekkel. Egyetlen nemzetnek sem érdemes az erőszakban keresnie üdvét, ez a ma és a holnap Európájában értelmetlen, káros, oéltalan. Konkrét és a témához illő példát említve: Hitler új területek elfoglalásával, szláv rabszolgák munkába állításával akart birodalmat teremteni — a mai Németország árui és pénze előtt nyitva a világ, annyi és olyan nyersanyagot vásárol valutájáért, amennyit akar; nem kell bekebeleznie idegen munkaerőt, százezerszámra jelentkeznek önként. A termelés, a gazdagodás, a boldogulás útjai ma, a civilizált világban mások, mint régen. íme, a fő biztosíték arra, hogy nem valami agresszív Németországgal lesz dolgunk. Ez mit sem von le azoknak a kiemelkedő államférfiaknak az érdemeiből, akiket ez a kor a változás megvalósítására magasra emelt.
Magyarország évszázadok — első belépésünk az európai civilizációba, a kereszténység felvétele — óta kötődik a német nyelvterülethez. Hol átokkén;, hol támaszként, de itt voltak e szálak. Olyan hatalmi kör volt ez, amely több-kevesebb kihagyással a legnagyobb érdeklődést mutatta irántunk. S ez a figyelem ma is él, de más, mint hajdanán, nem olyan, mint a második világháború idején: a múltbéli lánc volt, ez segítő kéz. Az új Németország most is nagy szerepet játszik Kelet-Közép-Európában, de a múltak tehertételei nélkül. Gazdasági ereje, politikai súlya ma nem párosul agresszivitással. S éppen azért kellett a fentiekben vázolni az általános európai helyzetet, hogy ezt az állítást hihetővé, hitelessé tegyük.
Ma, az új német hatalmi központ érdeklődésének előnyeit élvezhetjük, a múltakból ismert hátrányok nélkül. Olyan országgal van dolgunk, amelyre nemzeti érdekeink szolgálatában messzemenően számítunk. Nemzetközi pályafutása során minden más nagyobb hatalom között az ő sorsa hasonlít legjobban a miénkhez, múlt négy évtizedben soha nem adta fel a célt, hogy nemzeti ügyét képviselje, de kész volt a kompromisszumokra, hogy szomszédaival a hosszú távú barátságos együttműködést megteremtse. így nagyon is alkalmas arra, hogy a magyar problémákat megértse.
A magyar külpolitika, igaz, nem egycsatornás. Róma, Párizs, London, Bécs, Bonn, Berlin ... A két utóbbira mindenképpen nagy bizakodással tekinthetünk. Tudjuk, nem mindenütt a világon örülnek egyértelműen a német egyesülésnél?;, aggodalmak, fenntartások vegyülnek az ünneplésbe, jókívánságokba, az elismerésbe — és annak belátásába, hogy egy nemzetnek joga var az önkéntes; békés egyesülésre. Évszázadokra előre senki nem adhat garanciákat, de az európai fejlődés és az előjelek békés, hasznos együttműködés képét vetítik előre.
Tatár Imre
Kohl: „Megbízható partner és jó barát*
Berlinben ma kikiáltják az egységes Németországot
Az Európa Tanács közgyűlése jóváhagyta az ajánlást Magyarország felvételéről
A külpolitikai helyzet
ÜJ ÁLLAM SZÜLETETT Európa közepén. Kedden éjfélkor negyvenegy évvel megalapítása után megszűnt az NDK, és beolvadt a Német Szövetségi Köztársaságba. Az egyesült Németország fővárosában, Berlinben, és országszerte az éjszakát átvirrasztva köszöntötték a németek az egység létrejöttét. A rendkívüli várakozásoknak megfelelően a nyugatnémet lapok többsége külön melléklettel és cseppet sem visz-szafogott címekkel üdvözölte a történelmi eseményt. „A németek a szabadságban nyerik vissza egységüket” — hangsúlyozták. Egyöntetűen megállapítják, hogy Mihail Gorbacsov, s az ő szilárd,' reform és fordulat iránti elkötelezettsége nélkül nem következett volna be a sorsforduló a németek életében. A németekre váró nehézségeket számba véve felhívják a figyelmet arra, hogy negyven év megosztottsága jobban elidegenítette a németeket egymástól, mint azt a határok megnyitásának pillanataiban sejteni lehetett. Az újságok szerint időbe telik, míg a németek egymásra találnak, az új országrészben sok munkára lesz szükség, míg elmúlik a múltból örökölt komplexus, amely a legyőzöttség, az elmaradottság és a kiszolgáltatottság érzését egyaránt magában foglalja. Október 3-a, az új kezdetét jelenti, amelynek hossza és nehézsége nehezen számítható ki. A történelem mégis feljogosít annak feltételezésére — állapítja meg a Frankfurter Allgemeine Zeitung —, hogy a németek fel fognak nőni a feladathoz.
MERRE MEGY majd, mivé válik a megszülető egységes Németorr szág? Egész Európa várja erre a választ. A német nagyhatalom az elmúlt évszázadban túl sokszor fenyegette a földrész békéjét és biztonságát ahhoz, hogy ez az egyesülés ne váltana most ki szorongást és félelmeket, talán magukban a németekben is. A világ vezető lapjainak többsége aláhúzza, hogy a német egyesülés egyfelől a kelet-nyugati megosztottság végét jelenti, másfelől kérdőjeleket vet fel, nem utolsósorban a közösségi integráció és egyesülés szempontjából. Megállapítják, hogy az egyesült Németország csakis az egyesült Európában találhat boldogulásra. Mások, így a torinói La Stampa, kevesebb kérdőjelet látnak. „Ma értelmetlen egy, az európai biztonságot fenyegető katonai nagyhatalom gondolata” — emeli :ki a lap. Ma már a Legnagyobb katonai hatalmak az Egyesült Államok és a Szovjetunió is egyre kevésbé képesek arra, hogy erőpolitikával alakítsák a viszonyokat. A szakértők úgy vélik, hogy az új Németország erős, magabiztos állam lesz, de nem nagyhatalom, a szó régi értelmében. Nem vágynak nagyhatalmi szerepre maguk a németek sem. Valójában sokkal inkább szeretnének egyfajta Svájc lenni. Az öböl menti válság azonban megmutatta, hogy Németország partnerei a világ-konfliktusok rendezésében jóval nagyobb elkötelezettséget várnak a németektől, mint eddig. „Az egyesült Németország túl kis állam a nagyhatalmi szerepvállaláshoz, de túlságosan nagy ahhoz, hogy egyszerűen csak másodhegedűs legyen” — mutatott rá Theo Sommer, a Die Zeit című lap főszerkesztője. Diplomaták úgy vélik, hogy az egyesült Németország hosszú évekig még habozni fog, s ez azzal a kockázattal jár, hogy kialakul egy „gyenge Európa erős Németországgal a közepén".	(S_ G ;
Munkatársaink berlini telefonjelentése
Történelmi órák
Berlin, október 2.
Lázban ég .Berlin. Az utcáikon hömpölyög a tömeg — kedden megkezdődött „az egység ünnepe”, a két német állam végleges megszűntének és az új Németország megszületésének háromnapos eseménysorozata. A legemel-kedettebb a hangulat a Brandenburgi kapunál, a — mostanig Ikét városfél — legnevezetesebb találkozási pontjánál, hiszen ez ivóit az elválasztás leghíresebb helye is. A berlini ünnepségek természetesen nemcsak a városnak, hanem az egész országnak szólnak, de hol lehetne méltóbban megélni ezt a történelmi pillanatot, mint itt.
Óriási a nemzetközi érdeklődés. A sajtó képviselői oly tömegesen jöttek el, hogy a két félvárosban sem .találtak elég szálláshelyet, s így sokan vasúti hálókocsiban alszanak — bár túl sok alvásra keddről szerdára virradóra nem jutott idő. A programokat éjjel kettőig tervezték, de hát ezúttal aligha lehetett záróra.
Történelmi órákról annál: inkább beszélhetünk. Nehéz megállapítani, voltaképpen mikor is kezdődött az „Egység ünnepe”. Kedd délelőtt-e, amikor a három nyugati városparancsnok átadta fennhatóság! jogát az eddigi Nyu-gat-Berlin főpolgármesterének, vagy a Volkskammer utolsó ülésével, esetleg de Maziere-nek, az NDK eddigi miniszterelnökének esti búcsúbeszédével. Vagy éjfélkor, az új „Stunde 0”, a kezdet pillanatának a beköszön tével: a
Branderburgi kapu mellett az „egység ceremóniájával”. Éjfél előtt ugyanis néhány perccel megszólaltak a nyugat-berlini városházából idehozott „szabadságharangok”, az amerikaiaktól kapott harangegyüttes, majd pontban az éjfélt követő pillanatban felvonták a német zászlót arra a huszonhárom méter magas rúdra, amelyet ez alkalommal állítottak föl a Reiehstag, a hagyományos német parlamenti épület előtt.
Köziben már zajlott a népünnepély. A legkülönbözőbb műsorokkal tarkított vigasság a város szívében, a Brandenburgi kapu és az Alexajiderplatz között, végig az Un tér den Linden men tén. Tűzijáték, fáklyás felvonulás és valóban szokatlan együttesek — együttes műsora. Az egyik szabadtéri színpadon először a francia negyvenhatos gyalogos regiment zenekara lépett fel, majd egy angol gyalogsági zászlóaljé játszott; ír dudások és dobosok; őket követte a nyugati szovjet erők nagyzenekara, központi ének- és tánokara, végül egy amerikai katonai brigád együttese. A kor jele ez — immár nem ugyanezeknek a hadseregeknek harckocsijai néznek farkasszemet a fal két oldalán.
Igaz, a városi hatóságok némi aggodalommal tekintettek e három nap elé: már előzőleg randalíroztak (így tüntetve az egységegyezmény ellen) szélsőjobboldali és szélsőbalos csoportok. Keddre virradóra két nyugat-
berlini áruházban is gyújtogatás történt. A rend biztosítására, az ünnepet zavarni szándékozók megfékezésére nagy rendőri erőket mozgósítottak, hogy az Egység Napja békésen bonyolódjék le. A városi hatóságok segítségére jött 1200 rendőr Észak-Rajna-Vesztfáliából és 600 határőr. A leglátogatottabb helyeket és a szélsőségesebbeket egyébként vonzó pontokat végig különös figyelemmel kísérték, mint például a
Köztársaság palotáját (a volt Ke-let-)Berlinben, más NDK kormányépületeket, valamint a szovjet és az amerikai nagykövetséget.
A berlini sajtó természetesen bőségesen foglalkozik az eseménysorozattal. A Berliner Mór-genpost kommentárjában egyebek között leszögezi:	Helmut
Kohl politikai pályája csúcspontján áll.
(tatár)
,Az öröm, a köszönet és a remény napja**
Berlin, október 2.
Néhány órával az egységünnepségek éjféli csúcspontja előtt hangzott el a rádióban és a televízióban Helmut Kohl szövetségi kancellár beszéde, amelyet itt a keddi nap leghangsúlyosabb politikai megnyilatkozásaként minősítettek. Az ünnepségek főm tos és a külvilág számára is mértékadó vézérmotivumaként Kohl elmondta, a németek „hazájuknak tekintik Németországot, az egyesült Európát pedig jövőjük-nek”. Nyilván ennek jelképeként vett részt a berlini ceremóniákon Delors, a brüsszeli közös piaci főbizottság elnöke. A kancellár röviden utalt a múltra, a családok tragikus szétszakítottságára, az egykori politikai foglyokra, a falnál elesett áldozatokra. Ennek soha nem szabad megismétlődnie, és ezért ezt soha nem szabad elfelejteni — mondta, majd köszönetét mondott mindazoknak, akik a német egységet előmozdították, hiszen erre „a németek egyedül nem lettek volna képesek”.
Előbb a három nyugati hatalmat — és személy szerint Bush elnököt — említette a kancellár hiszen „a szövetségesek évtizedeken át támogatták Nyugat-Ber-lin szabadságát”. A kelet-európai reformmozgalmakról szólt a kancellár a második helyen, név szerint is megemlítve Magyarországot. „Jó egy évvel ezelőtt Magyarország megengedte, hogy a menekültek kiutazzanak. A falból az első téglát akkor ütötték ki.” — hangsúlyozta a kancellár, s hogy a magyar kormány tavalyi döntését a Spree partján egyáltalán nem felejtették el, ezt a kancellári szavakon kívül az is tanúsítja, hogy hivatalos meghívásra kedden Berlinbe érkezett Németh Miklós volt kormányfő és Horn Gyula exkülügyminisz-ter. (Egyébként szinte külön magyar programja is volt az egyesülési ünnepségeknek: Horn a Magyar Kultúra Házában előadást tartott hazánk, az egyesült Németország és az európai integráció kapcsolatrendszerérői; korábbi nagykövetségünkre egy ismeretlen német polgár virágcsokrot adott be, majd a külkép-
viseletet polgárjogi mozgalmak keresték föl, s nyilatkozatukban a többi között arra hívták fel a figyelmet, hogy a gazdasági és szociális szakadék a földrészünk közepén, egész Európának ártana.)
A magyarok mellett Kohl a lengyel és a csehszlovák reformmozgalmat émlítette, amely bátorságot öntött az NDK lakosaiba, hogy önrendelkezési jogaikért síkraszálljanak. Tartós kibékülést kívánunk a német és a lengyel népnek, mondta Kohl, s fölsorolásában a szovjet vezető következett. Köszönetét mondunk Gorbacsov elnöknek, aki elismerte a népek önrendelkezési jogát, és e döntés nélkül nem értük volna meg ilyen gyorsan a német egység napját — hangsúlyozta a politikus. Szerepet játszottak mindebben természetesen azok a németek, akik szembeszálltak az NSZEP diktatúrájával.
A jelen, s kivált a jövő, meg a nagyvilág felé fordulva, akár mintegy megnyugtatásul is. Kohl azt hangsúlyozta, hogy a németek tanultak a történelemből. Az új Németország béke- és demokráciahívő állam lesz, amely „megbízható partner és jó barát” kíván lenni.
Beszéde végén a kancellár még egyszer fölidézte a múltat, mondván, hogy a négy évtizedes diktatúra mély sebeket ejtett az emberei? szívében, a súlyos igazságtalanságokért bűnhődni kell, de erőre, belső megbékélésre van szükség. Széles horizontú, visz-szafogottan kiegyensúlyozott, az érzelmekre okosan ható beszédében a kancellár azt mondta, hogy október harmadika az öröm, a köszönet és a remény napja, s az ifjú nemzedékeknek most minden esélyük megvan arra, hogy egész életükben békében és barátságban éljenek. „Isten áldja német hazánkat” — mondta befejezésül a képernyőn a kancellár.
Az NDK keddi elbúcsúztatása után, szerdán Weizs&cker szövetségi elnök és más vezető politikusok hivatalosan is kinyilvánítják a német újraegyesítést.
(martin)
A kisebbségek helyzetének rendezése a demokratikus átalakulás része — mondta Antalt József Sfrnsbourgban
Strasbourg, október 2.
Az Európa Tanács új korszakának nyitányáról beszélt Anders Björck, az ET parlamenti közgyűlésének elnöke azután, hogy a testület egyhangúlag jóváhagyta azt az ajánlást, amelynek alapján november 6-án az ET miniszteri bizottsága dönt Magyarország felvételéről a huszonhárom államot tömörítő szervezetbe. Az ebből az alkalomból az elzászi városba érkezett magyar kormányfő meg-
nyilatkozásaiban ugyanakkor arra emlékeztetett: Magyarország mindig európai elkötelezettségű ország volt, és az is marad.
Mialatt Antall József kedd délelőtti ünnepélyes fogadtatása után megkezdett tárgyalásait folytatta Anders Björckkel és Catherine Lalumiere-vel, az ET főtitkárával, a szervezet parlamenti közgyűlése Peter Schieder osztrák képviselő rendkívül körültekintő jelentését vitatta meg a magyar-