﻿Mai mellékletünk: TABLÓ
Hétfő 1990. október 8. Lili. évfolja
236. szóm
ALAPÍTOTTA: PETHŐ SÁNDOR
JKét té
Tessék elhinni: nem rólam van szó. Pontosabban: nemcsak rólam.
Ugyanis rosszkedvű vagyok. Ezer meg egy okom van rá, ahogyan a tréfa tartja; de ijedelemre nincs ok, nem fogom valamennyit fölsorolni. Csak épp elkezdem, aki akarja, folytathatja. Kedve szerint.
Első oka rosszkedvemnek máris az, hogy jókedvűnek kellfene) lennem. Mintha bizony, mondhatni parancsszóra is lehetne jókedvű az ember! Hát még ha azt is hozzáteszem, hogy sokáig, túlságosan is sokáig kellett, de legalábbis illett bizakodnom és biztatnom. Túlságosan gyakran mondták, akik mondhatták, mert hatalmukban voltam, voltunk, hogy nem a rosszat kell észrevenni és szóvátenni, hanem éppen a jót. Meg, hogy ehhez kell az igazi bátorság. Csoda-e, ha elegem lett a kényszerszülte jókedvből, vagy akár csak jókedélyből?
Rosszkedvemben néha-néha Illyés Gyulára gondolok. Ha élne, mit tenne, mit mondana mostanában? Tudom, kapásból megannyi szentenciát olvasnak most rám, idéznek tőle, én mégis aggódom. Például azért, mert épp a minap láttam a tévében egy régi híradórészletet. Ott tombolt aztán a jókedv! Derűtlen arcot keresve sem lehetett volna találni (biztosan voltak ott, akik kerestek, s ha találtak, az illető elveszítette a maradék életkedvét, de talán az életét is). Széles jókedvvel ünnepelt az ország, ünnepelte szeretett vezérét, tanítómesterét, atyját, Rákosi Mátyást, hatvanadik születésnapján. Az országos méretű felköszöntő csúcspontja természetesen az Operaházban zajlott le. Az elnökségben ott ült az ünnepelt és még sokan mások, vidáman és lelkesen. A napjainkban sugárzott műsor —, amely azoknak az éveknek zavarodottságát is bebizonyította —, ösz-szeállitója az együtt örvendező elnökség képére fölírt két nevet a sokadalomból. Az egyik Dayka Margité, aki aligha volt boldog a szíve mélyén, noha ugyanabban az évben kapott Kossuth-díjat. A másik, az ünnepelt közvetlen közelében: III tét Gyula.
Bizonyára van, aki pontosabban tudja, mint én, hogy akkor már fiókja mélyére rejtetten megvolt-e az Egy mondat a zsarnokságról, vagy épp az évben Íródott (némely forrás ezt sugallja), bár az első kinyomtatáskor, az 1950. évszámot viselte. Akármint is, évekig hordhatta magában Illyés e verset és a belefoglalt gondolatok égethették őt. Ez is, amit nyilván fájdalommal, önmar-cangolással, s talán öniróniával is írt: „... ahol zsarnokság van, / minden hiúban, / a dal is, az ilyen hű, / akármilyen mű ...” Meghökkentett az egykori hiradó, mégis, és mellesleg önvizsgálatra késztetett; már ez is rémes merészség, hogy egy mondatban, gondolok Illyés Gyulára és magamra — de hát ábban az Egy mondatban együtt vagyunk mindnyájan, akik akkor éltünk.
Nemcsak magamat nem merném hozzámérni a költőhöz, s szégyenkezve gondolok arra, amit magam mondtam vagy tettem akkoriban, másnak sem ajánlanám az ilyesmit. Inkább azon töprengek borongós-rosszkedvűen, miért mérik azt a múlt időt többféleképpen? Nem akarom én fölhánytorgatni senki múltját, jószerivel még a jelenét sem; de mi dolog az, hogy az egyik múlt idő erős, kemény két tével Íródik, hiszen ez a múlt idő jele, a másik eggyel sem, vagy legkevesebb hárommal — és a hozzá tartozó gúnnyal. Pedig hát Illyéstől egyszer-egyszer azt is
lehetne idézni, hogy önigazolásul nem arról kell bizonykodni:	„honnan jössz”, hanem:
„hová mész!”
Van még oka rosszkedvemnek, bár ami most, még mindig Illyés Gyulánál maradva eszembe jut, kapcsolódik talán a korábban, a bevezetőben írottakhoz. Mert, amikor most megint derűre-borúra derűsek legyünk, ki neszei föl a Bar-tók-vers szép szavára: „ ... növeli, ki elfödi a bajt”? Ráadásul az elfödés csak az egyik lehetőség, a másik a baj áthárítása, az ujjal mutogatás, mint az óvodában: „ő az oka mindennek, én csak ..Látszólag talán ellentmondók önmagámnak, amikor egyrészt a bajok elfödésétől óvók, másrészt a múltak fölhánytorgatásától; valójában azonban az embert próbálom védeni, aki e szörnyű huszadik századot éli, ügy-gyel-bajjal —, s azt szeretném, ha a bajokkal vennék föl a harcot a bajvívók, az előre ítélkezők, s nem az emberekkel, akiket bizony nem is mindig azért rónak meg, amiért lehetne, azért olykor más kapja a birá-latot, talán éppen az, aki, hogy ne növelje, nem elfödte, hanem fölfedte a bajt...
Ha egyszer rossz kedve van az embernek, nehéz olyat mondani vagy tenni, amibe ne kapaszkodhatni bele. Elszomorodom például azon, ha hallom: valaki már megint a telefonhoz nyúlt és odaszólt, netán:	leszólt. Hiszen fel-
ötlik bennem, hogy volt tnár a közelmúltban legendás hírű telefonálója az országnak (valójában nem is egy, de a legemlékezetesebb) például az Első, sőt: ELSŐ, akinek hangja, ha fölcsendült a kagylóban, még föl is álltak — s ez a jobbik eset volt, mert a telefon* csörrenését követhette, hajnalban az ajtócsengő, s akkor leültették az embert. Szeretném, ha rossz emlék, s nem jelenség volna már az efféle telefon —, annál inkább, mert a demokráciának velejárója, hogy ki-ki a maga helyén gondolkozzék, döntsön, dolgozzék, és ne várja, ne is kelljen várnia az eligazítást „föntről”.
Az efféle telefon azért is elszomorít, mert eszerint valaki túlbecsüli önmagát. Aki így telefonál, azt hiszi — elhiszi —, hogy ő valamit jobban tud, övé a bölcsek köve. Az efféle önhittségből következik, hogy fel sem ötlik benne: talán mégis van valami igazság abban, ami miatt fölemelte a kagylót, vagy akár csak a hangját... Még ennél is elszomorítóbb, amikor valahol, valaki kijelenti: ebbe vagy abba ő nem szól bele, csak épp ne így legyen, ne úgy; erőszak nincs, további megoldás ugyancsak.
Szememre vethetik természetesen, hogy minek nyakasko-dom én itt rossz kedvvel, amikor úgyis azt emlegetik: ez itt egy szomorú forradalom, holott minden forradalomnak bizakodónak és magabiztosnak kell lennie. Ami azt illeti, ez utóbbiban nincs is hiány. Amiben van: a türelem és a megértés, a nyugalom, amely nem nyugtalanít senki mást. A lehetőségekkel élni kell tudni, s nem visszaélni velük. Az erő csak akkor igazi, ha nem fitogtatják. Az erő túlhangsúlyozása — a gyöngeség jele. Aminthogy fölényességet nem igazolhat fölényes eredmény sem; a nyelv tréfája talán, hogy a szavak így szembekerülhetnek egymással — de az emberek embersége a másik megbecsülésénél kezdődik.
Például ott, hogy az ember elismeri: a másik is ember. Még ha éppen talán rosszkedvű is.
Talán akkor legalább egy kicsit jobb kedvű lesz.
Zay László
Bizakodó Moszkva, aggódó Washington
A nagyhatalmak eltérően ítélik meg az Öböl-válság kilátásait
Eléretőrt a jobboldali Szabadságpárt, de fennmaradhat a koalíció Ausztriában
A SZOVJET ÉS AZ AMERIKAI helyzetmegítélés különbözőségére hívták fel a figyelmet a hét végén azok a hírelemzők, akik az öbölválság kimenetelét latolgatják azután, hogy gyakorlatilag befejeződött a mintegy 200 ezer főt számláló amerikai csapatkontingens felvonultatása a Perzsa-öböl térségében. Noha szakértők szerint ezen alakulatok egyelőre nem rendelkeznek megfelelő ütőerővel egy sikeres szárazföldi támadáshoz, mint a The New York Times felfedte, washingtoni hivatalos körökben máris úgy vélekednek, hogy elfogadható kockázatot jelentene egy katonai összecsapás Irakkal, mivel az arab ország hadserege legyőzhető. Bush elnök és tanácsadói azzal érvelnek, hogy a gazdasági embargó aligha érezteti hatását a jövő év előtt, és addig Irak maradéktalanul kifosztja Kuvaitot, ráadásul a Fehér Ház szerint a körültekintően indokolt hadműveleteket utólag jóváhagyná az ENSZ, és egyetértene vele a Szovjetunió is.
GORBACSOV KÜLÖNMEGBÍZOTTJA ugyanakkor sokkalta derűlátóbban nyilatkozott bagdadi tárgyalásainak befejeztével. Jevge-nyij Primakov, aki magától Szaddám Huszeintől kapott biztosítékokat afelől, hogy a jelenleg Irakban tartózkodó szovjet állampolgárok hazatérhetnek, sajtóértekezletén kijelentette: „Már nem látom borúsan az Öböl-válság politikai megoldásának eshetőségét.” Ugyancsak bizakodóan alkottak véleményt az Irak ellen foganatosított szankciókról a Velencé melletti Asolóban tartott kötetlen megbeszélésükön afc Európai Közösségek külügyminiszterei. Á közösség politikai uniójára vonatkozó olasz elképzelést ismertetve De Michelis hangsúlyozta: „A legutóbbi nemzetközi események megmutatták, hogy válaszút előtt állunk: vagy létrehozzuk a politikai uniót, vagy visszafejlődik a közösség külön utakon járó nemzeti tagállamokká.” A jelentések kiemelik, hogy mind Németország, mind Franciaország elfogadhatónak tartja azt az olasz indítványt, hogy a döntéseket, politikai állásfoglalásokat ne egyhangú egyetértéssel, hanem egyszerű szótöbbséggel hozzák. A közös biztonságpolitika kimunkálását egyedül London ellenzi. Miután egyébként pénteken Thatcher brit kormányfő bejelentette, hogy hétfőtől a font — tizenegy év várakozás után — belép az európai pénzügyi rendszerbe, majd Major, a brit pénzügyek irányítója, Brüsszelben jelezte, hogy London ettől még nem vált engedékenyebbé a gazdasági és pénzügyi unió tervével szemben, egy párizsi tanácskozáson a francia köztársasági elnök Németországot figyelmeztette udvarias formában: veszélyekkel járna, ha Bonn csökkentené elkötelezettségét az európai integráció iránt, melynek — mint Mitterrand fogalmazott — Franciaország és Németország együttesen a motorja lehet.
A KELET-EURÓPAI FOLYAMATOKAT elemezte szombati szerkesztőségi cikkében a Pravda. A jelenleg hatalmon lévő erők képtelensége arra, hogy megbirkózzanak az átmeneti időszak nehézségeivel és teljesítsék a választóknak tett ígéreteket, abba az irányba tereli őket, hogy újabb és újabb bűnbakokat keressenek — állapítja meg az SZKP központi lapja, amely egyebek közt bírálja az MDF Justitia-csomagtervét is. Az újság felveti a kérdést: számon lehet-e kérni a párttagok tömegein az elmúlt évtizedekben történteket, amikor a párttagoknak ugyanúgy nem volt befolyásuk a politikára, mint polgártársaiknak. A csehszlovák köztársasági elnök viszont azért bírálta a szovjet vezetést, mert akadoznak a kőolajszállítások. Nem csupán üzletről van pó, hanem elsősorban az ország stabilitásáról — jelentette ki Václav Havel a prágai rádióban. „Az olajhiány miatt a gazdaságunkat fenyegető veszélynek messzemenő következményei lehetnek az Európa jövőjéről folytatott tárgyalásokon — emlékeztetett az államfő —, és kihathat a Szovjetunió nemzetközi tekintélyére is.”
fV. L.)
Washingtoni tudósítónk telexjclenfése
„külügyi elnök" megbotlott a belpolitikában
Washington, október 6.
Bush elnök megvétózta a két ház áthidaló döntését, s elrendelte a szövetségi állam „nem létfontosságú intézményei” működésének leállítását.
Zsúfolt karzatok előtt ülésezik éjjel-nappal, e gyönyörű, hosszú őszi víkend kellős közepén a T. Ház: mivel a felbőszült elnök szombatra virradóra bezáratta a főváros — szövetségi kezelésben levő — turisztikai látványosságait, a Washingtonban ilyentájt megszokott látogatósereg hová máshová mehetne, mint a Capito-liumna. „Ha egyszer a másik állatkert csukva” — közölte fanyalogva egy honatya, s ez még az enyhébb kifakadások közé tartozik. A képviselőház maratoni ülését szinte percenként félbeszakítják: „nincs rend”, mire az elnöklő politikus kalapácsütésekkel csendet kér, meg a padsorok közt tanácskozó urak távozását vagy leülését. S alig két percet kapva, a két szónoki állványnál egymást váltó demokraták és republikánusok mind vaskosabb gorombaságokat vágnak egymás fejéhez, az előbbiek nem feledkezve meg a Fehér Ház lakójáról sem. „Ügy
bánik kétmillió közalkalmazottal, mint Szaddám Húszéin a túszokkal" — dörögte valaki, a másik „könnyű a milliomosoknak” felkiáltással emlegette Dán Quayle alelnököt. S még egy folyosói vicc: Bush belép egy szobába, ahol hárman vannak, Szaddám Húszéin, Moamer el-Kadhafi és Newt Cingrich, a republikánusok képviselőházi vezérhelyettese, aki az elnök elleni pártlázadást vezette. Kérdés: mivel Bush pisztolyában csak két golyó van, kibe ereszti? Poén: mindkettőt — Gingrich-be...
„Ál lám szünet**
Holott Cingrich és társai szombatra már felzárkóztak kínosan megbántott elnökükhöz: bár a képviselőház péntek este 300:113 arányban szavazta meg az „államszünetet” egy héttel kitoló, a működéshez pénzt biztosító döntést (és azit a szenátus felkiáltással jóváhagyta), Bush vétóját mégsem sikerült kétharmados többséggel felülbírálni, mert a republikánusok ekkor visszatáncoltak A 260:138 már nem voK elég:
az elnöküket a költségvetés-kurtí-tó csomagtervnél 105:71 arányban leszavazó kormánypártiak ezúttal 129:25 arányban (22 tartózkodással) támogatták a „kongresszust móresre tanító” államszünetet. Végtére is, felbomolván — legalábbis egyelőre — a pártvezérek keservesen megkötött kompromisszuma, s újfent javában folyván a deficitcsökkentés tételeinek alkuja, a republikánus konzervatívok és demokrata liberálisok furcsa koalíciója is rögvest kettévált. S a karzatok előtt e sorok írásakor is javában tart a politikai felelősség áthárítása, végül ÍS ki hibája, hogy bezárt a New York-i Szabadság-szobor, egy sor múzeum, s ha így maradnak a dolgok, keddtől már nem játék a dolog, torlódások lesznek a határnál és a repülőtereken. A hétfői Columbus-nap, tehát a háromnapos hét vége miatt még csak a Fehér Ház kerítésénél rekedt morcos kisfiúkat idézhetnek a tévések, ám az első munkanapon már több százezer szövetségi alkalmazottat kell majd hazakülde-nl, miután munkahelyükön meg kell jelenniük. Negyedszer fordul ez elő egy évtizeden belül, háromszor csinálta meg a törvényhozókkal Rónáid Reagan, mindegyik esetben alig fél napig tartott az államszünet, s terhelte meg potom 60-80 millióval az amúgy is deficites költségvetést ...
Baljós bökkenő
Felbomlott egyelőre a pártvezérek egységfrontja is, Mitchell demokrata szenátusi vezér „szükségtelennek és teljesen meggondolatlannak” minősítette Bush húzását, amivel elemzők szerint az elnök igyekszik feledtetni felsülését: hiába kérte tévóbeszédé-ben a lakosságot az áldozatra, és biztatta őket a készségüket kifejező telefonokra képviselőjükhöz, pontosan az ellenkező üzenetek árasztották el a Oapitoliumot a múlt héten. Bezzeg Reagan emberei előre megszervezték volna az őket igazoló hívásokat — állítják bennfentesek, csak egy a — Bush számára kifejezetten baljós — bökkenő: az ilyen mozgósításokban oly jártas konzervatív szervezetek mind Glngrich mögé sorakoztak fel. (S nem éppen kellemes hír az amerikai vezető körök számára, hogy Louisiana államban a szombati előválasztáson 43 százalékot ért el, a fehérek vok-sának hatvan százalékát- megkaparintva, az a Dávid Duke, aki korábban Ku Klux Klán-vezér volt, Hitler nyílt imádója, s most republikánus színekben próbálta megszerezni a szövetségi szená-torságot. A kormánypárt ezért felsorakozott a demokrata Ben-nett Johnston mögé, kinek 54 szá-
zalékos keserves győzelme még nem végleges, mert Duke pereli. A lakosság alsóbb rétegeinek nyíltan faji lázadása, még ha remélhetőleg helyileg korlátozva is, elgondolkoztató lehet valamennyi marakodó washingtoni politikusnak, még ha példásan siettek is elzárni e szélsőséges ember útját)
A népszerűségi skálán oly magasan álló elnök veresége sok elemző szerint nemcsak azzal magyarázható, hogy túlzottan lekötik az öböl-válság és a világpolitika ügyei, hanem George Bush egyéniségével: ő kifejezetten „külügyi” államférfi, akit szinte untatnak a mégiscsak perdöntő belső dolgok. Beszéljen vele öt percig Kínáról és a költségvetésről, majd látni fogja a különbséget — mondta egy régi ismerője.
Elfogadható kockázat
Nem vitás, hogy Bagdad kezelése is elég gondja az elnök-főparancsnoknak. A vasárnapi The New York Times csokorba szedte névtelenül maradó magasrangú-aktól, mi az esélye az Öböl-háborúnak, s a válaszok az élénk belső vitára, vagy inkább vívódásra vallanak. Mindenesetre egyre inkább úgy fest, az összecsapást Bush és embereinek többsége „elfogadható kockázatnak” tartja, mert úgy vélik, lrak viszonylag hamar legyőzhető. S ami a fő: szerintük Moszkva nem ellenezné, feltéve, ha megfelelő volna az indok, tehát a „provokáció”, s ezek közé sorolhatók a terrorista akciók amerikaiak ellen, a bármi katonai akció a felvonult nemzetközi sereg vagy a szaúdi olajmS-zők ellen. Éppen ez aggasztja a The New York Timesban nagy — és láthatóan régi vetélytársának, Henry Kissingernek a nézeteivel vitázó — cikket közlő Zbigniew Brzezinskit is: Bagdadra annyi szomszéd ellenfele fenekedik (Szíria, Irán, Izrael), hogy bárki „szállíthatja” e provokációt.
Márpedig a volt nemzetbiztonsági tanácsadó szerint paradox a helyzet: sikere legfeljebb meglepetésszerű amerikai csapásnak lenne, ám azt értelemszerűen nem lehet kellően megtanácskozni sem a törvényhozással, még kevésbé a szövetségesekkel és egyéb partnerokkal, akkor viszont Washington végzetesen egyedül maradhat. Miért ne rendezkedhetnénk be e „meggondolatlan vállalkozás” helyett Irak — a térségben maradó amerikai erőkkel biztosított — tartós ellenőrzésére, ha képesek voltunk évtizedekig farkasszemet nézni az orosz atomarzenállal, s Izrael is szüntelen veszélyben él? — tenné a háború „veszélyes illúziója” helyett inkább az Öböl-hidegháborút javalló Brzezinski.
Avar János
Parlamenti frakció követel vizsgálatot Sevardnadze ellen
A konzervatívok céltáblája a gorbacsovi külpolitika
Moszkva, október 7.
A Szojuz (szövetség) szovjet parlamenti csoport „értetlenségét és aggodalmát” fejezte ki Eduard Sevardnadze New York-l kijelentésével kapcsolatban. A külügyminiszter ugyanis megemlítette annak lehetőségét, hogy esetleg Moszkva Is kész katonai kontingenst irányítani a Perzsa-öbölbe. A frakció által közzétett nyilatkozat szerint bár Kuvait megszállását „minden becsületes ember elítéli”, ám a konfliktust „politikai eszközökkel, nem pedig nyers katonai erő felhasználásával kell
megoldani”. Viktor Alksnis képviselő a Szojuz-csoport nevében azt nyilatkozta a TASZSZ-nak, hogy a parlament mit sem tudott erről a döntésről, így nem i6 hagyhatta azt jóvá, s ezért a frakció haladéktalan parlamenti vizsgálatot követel az ügyben.
A szovjet hírügynökség megjegyzi, hogy a Szojuz, amely 2250-'ből több mint négyszáz nép-képviselőt tud a soraiban, az állami életben jelentkező szeparatista tendenciák ellen, az erős és egységes föderáció megőrzése mellett foglal állást. Valójában