﻿Ára:
0.50
forint
HÓ SÁNDOR
Tanúkövek
A tét: a katonai erő bevetése Irak ellen
A BT határidőt szabott Iraknak a kivonulásra Kuvaitiról
Az általános sztrájk hatására lemondott a bolgár kormányfő
Á külpolitikai helyzet
MEGÉLÉNKÜLT A DIPLOMÁCIÁI TEVÉKENYSÉG az öböl-vál-
sag Kimenetele szempontjából sorsdöntő ENSZ BT-ülés előtt. James tsaKer rendkívüli erőfeszítéseiket tett az ENSZ-határozat sikere érde-keoen, s a jelek szerint normalizálódnak az amerikai—kínai kapcsolatok. Washington megbékélt a pekingi vezetéssel annak érdekében, hogy Kína ne vétózza meg a BT-határozatot. Az amerikai külügyminiszter az utolsó pillanatig egyeztetett szovjet kollégájával, s meg Malmierca kubai külügyminiszterrel is megbeszélést folytatott, amelyen megpróbált támogatást szerezni az amerikai javaslathoz. Mitterrand a szaúdi külügyminiszternek erősítette meg, hogy Franciaország kész megszavazni az Irak ellen javasolt, új, adott esetben katonai intézkedéseket is kilátásba helyező határozatot. Bagdadban eközben igen kedvezőnek minősítették Genschernek Tarik Azizhoz intézett üzenetét, Ebben a német külügyminiszter Bonn további támogatásáról bizosította az öböl-válság békés megoldását, s hangsúlyozta, hogy sürgetővé vált a térség egyéb problémája, nevezetesen a palesztinkérdésnek és a libanoni válságnak mielőbbi rendezése is. Az algériai külügyék irányítója is úgy vélekedett, hogy bármilyen legyen is az erők megoszlása, katonai megoldás esetén egyik fél sem győzhet, mivel a háború csak rombolást okoz. Eközben az Egyesült Államokban is, bár a lakosság nagy többsége támogatja a terjeszkedő Irak féken tartását, a gazdasági embargót, a nagy emberáldozatokíkal fenyegető háború mellett csak a kisebbség van.
AZ ÖBÖL-VÁLSÁGNÁL IS KITERJEDTEBB globális következményekkel járhat Kelet-Európa gazdasági összeomlása. A probléma egyre nagyobb gondot okoz Nyugaton is, ezért tegnap két tanácskozást is tartottak a kérdésben. Párizsban az OECD és a Világbank által közösen rendezett ülésen megállapították, ha a gazdasági gondókat a Nyugat közvetlen segítségével nem sikerül megoldani, akkor több országban is fennáll a még meg nem erősödött parlamentáris demokrácia összeomlásának a veszélye, új, „tekintélyuralmi’' rendszerek létrejötte. Az összefoglaló arra is felhívja a figyelmet, hogy a gazdasági helyzet romlása, elsősorban a gyors infláció lejáratja a kövélemény szemében az áttérés, a gazdasági reform eszméjét, s ez „alááshatja azt a politikai támogatást, amely nélkül a pluralista demokráciákban nem lehet megvalósítani az átalakítás programját”. A magyar kormány meghívott képviselői nem tudtak részt venni a tanácskozáson, ezért Tardos Márton ellenzéki képviselő szakértői mi* nőségben vázolta a magyar gazdasági helyzetet. Utalt rá, hogy a koalíciós kormány számára nem az ellenzék, hanem elsősorban kormánypártokon belül mutatkozó ellenállás okoz gondot a határozottabb gazdaságpolitika kialakításában. Rómában a bulgáriai és lengyelországi eseményekben rejlő veszélyekre hívják fel a figyelmet, s a Kelet-Európával folytatandó nemzetközi stratégiának három fontos mozzanatát jelölik meg. Azonnali élelmiszer-segélyben kell részesíteni a Szovjetuniót, pénzügyi támogatást kell nyújtani a fizetésiimérleg-nehézségekkel küszködő kelet-európai országoknak, s végül „humán Marshall-segélyt” kell beindítani a műszaki és a menedzseri tudás fokozására.
„SEGÍTSETEK OROSZORSZÁGNAK” — ez volt a két héttel ezelőtt elindult németországi gyűjtőakció televíziós csúcspontjának a címe. Kis túlzással egy egész ország mozdult meg, hogy segítsen a bajba jutott egykori ellenségén. Senki sem emlegette, hogy a rossz gazdálkodás juttatta ide a Szovjetuniót. A jótékonyság és a segíteni akarás szelleme lengte be az estét. Hogy milyen rossz a helyzet a Szovjetunióban, azt a Komszomolszkaja Pravda cikke is jelzi. A lap szerint gyakorlatilag megbukott a szovjet hadiipar polgári termelésre való átállításának két évvel ezelőtt meghirdetett programja: a veszteségéken kívül csak azt hozta magával, hogy a szovjet gazdaság egyetlen egészséges szektora is megrokkant. Washingtonban nem tartják szükségesnek élelmiszer szállítását a Szovjetuniónak, hisz az úgyis a feketepiacra kerülne, „kétségbeesetten” remélik, hogy Gorbacsov hatalmon marad, de eközben megtették az első lépéseket a kapcsolatok kiépítésére vetély,társaival és más reformista vezetőkkel, illetve a tagköztársaságokkal — írja a The New York Times.
(S. G.)
Washingtoni fadósíéónk telexjelentése
A BT-uIdimá íuniót követheti a kongresszusi hadüzenet
Valahányszor a zsámbéki templom falai között járok, istenhívő érzés vesz erőt rajtam. Talán azért, mert romos állapotában is oly teljes. Talán, mert képzeletemmel nekem kell újjáépítenem: íveit befejeznem, s a támpilléreit pillantásommal megerősítenem. Lehetetlen úgy járni ezek között a falak között, hogy az ember ne sejtsen meg valamit abból, amit ezek a kövek átéltek. Egyszerre láthatni az ember teremtő és pusztító hatalmát, a gyönyörűt és a félelmetesét.
A történelem tanúkövei ezek a templomfálak, és a nagy bazilikák különösen hű tanúkövek. Évszázadokon át változtak. Stílusok rakódtak egymásra a falain, egymást erősítették, gazdagították ezek a rétegek. A templomok ugyanis a legtöbbször ugyanarra a helyre épültek. Egymásnak adták át az egymást követő korok, az egymást követő nemzedékek. így tudjuk visszaolvasni ezekről a falakról történelmünket.
Amikor a magyar építészek világtalálkozóját megrendezték Budapesten, idelátogattak a határainkon túl élő magyar építészek is. S a szlovákiai és erdélyi vendégek gondolata, beszédtémája újra és újra visszatért a templomi kövekhez. Elmondták, hogy az utóbbi időben hirtelen megindult ezeken a tájakon a templomépítészet. A politikai szorításból fölszabadult falvak, kisebb települések most egyszerre mind új templomot akarnak. Amikor a pápa Pozsonyban járt, egyszerre kétszáz templomi alapkövet szentelt föl. Ezek a kövek most mind arra várnak, hogy templommá emelkedjenek. Egyszerre szakadt föl ez a vágy, s rövid időn belül kétszáz új templomot avatnak Szlovákiában. Római katolikust, görög keletit, protestánsát vegyesen. Hirtelen minden kis településnek új templom kell. Az évtizedekig elfojtott érzések valóságos áradattá duzzadtak. Alighogy föltámad a gondolat, megindul a gyűjtés. Az emberek megható odaadással adakoznak. Minden család összegyűjt évente tízezer koronát. Ot év alatt — számolgatják — már megvan a templom ára.
Lehetetlen, hogy ne érezzen tiszteletet az ember — mesélték az építészek —, amikor ezeket a fölbuzdulásokat látja, s ne érezze át, mit jelentett, hogy évtizedekig titkolni, rejtegetni kellett a hitüket. Most szeretnék büszkén felmutatni, s bizonyságként templomot emelni. Ezt a hírt hozták Erdélyből is. Van-e ennél jobb hír? Létezik-e szebb gondolat, minthogy az emberek örömükben építeni akarnak? Ilyen érzések hozták létre a katedrálisokat. Építészeti remekek születtek ilyen módon, új stílusok formálódtak a templomépítők keze alatt. Technikai bravúrok, fehér falú, csöndes, falusi kis kápolnák, csak azért, mert valamikor ugyanilyen lelkesen meg akarták mutatni, mire képes az ember, ha van hite. Jókedvében, mint amikor jókedvű az Isten,
De az építészek most egy csöppet sem jókedvűek. Az érzések fölszakadt áradata — mondják — gyakran rossz utat talál. A sietség türelmetlen pusztításokhoz vezet. Egy kis községben — mesélik —, van egy szép gótikus templom. Az egyetlen templom a faluban. Ide jártak a katolikusok és ide az evangélikusok is, bőszen az utóbbiak mindössze h,úsz családot alkottak a faluban. Beosztották idejüket, jól megfértek egymással az Isten házában. Most ez a két egység fölbomlott:	külön-külön templomot
akarnak. Türelmetlenül civakodnak. Van egy másik jelenség is, még félelmetesebb. Gyakran olyan nagyon vágynak az újra, hogy a régi már
nem kell. Homonna mellett van egy kis későbarokk templom, amely nem szerepelt a műemléklistán. A helybéliek elhatározták, hogy új templomot építenek — a régi helyén. Már a pénz is összegyűlt, amikor az építészek megtudták, hogy bontani akarják a régit. Kétségbeesetten érveltek, próbálták meggyőzni a falubelieket. Azok viszont erősnek érezték magukat, hiszen az ő pénzükről volt szó, s úgy érezték, az ő szavuk dönt: a falu a „gazda”. Jöttek a hírrel, lobogtatták az engedélyt: „Ne aggódjon mérnök úr — lelkendeztek —, már megszereztük a papírt a bontáshoz.” Az építészek végül is nem kapták meg a munkát, és nem tudják, mi lett a régi templom sorsa.
A sebtében elhatározott szándékok valóra váltásához kevés az idő. Nem tudják kellőképpen átgondolni a terveket. Az „Add Uramisten, de azonnal "-féleképpen gondolkodók miatt a hatvanas évek végén Ausztriából és Svájcból hoztak minta-terveket Szlovákiába, mert akkor is volt egy rövid ideig egy ilyen fajta építkezési láz. Most abban reményednek, hogy az anyaghiány késlelteti majd a megrendeléseket, és amíg a hiányzó építkezési anyagra várnak, kitolódhat a tervezésre szánt idő. Hiszen gyakran azt akarják, két hét alatt készüljön el az új templom terve. A helybéliek nem válogatnak az építészek között sem. A megrendelésekkel egyenesen a plébániára szaladnak, s a plébános, a lelkész megrendelőként léphet föl, megbízva azt, ideit ismer, aki esetleg a munkára nem a legalkalmasabb.
Az erdélyi építészek ezért most maguk alapítottak egy szakmai csoportot, és azt szeretnék elérni, hogy minden terv átmehessen ennek a szakemberekből álló zsűrinek a keze alatt. Azon igyekeznek, hogy kiszűrjék a színvonaltalan terveket és a fölépülő templomok építészetileg stílusukban és anyagukban is megfeleljenek a tájnak. Hogy ne legyen valamennyi egy kaptafára készült. S amikor csak lehet, hagyományos anyagból építkezzenek. Arra is vigyázni akarnak, hogy ne kerüljön oda a táj szellemétől idegen, ne épüljön föl kontármunka. Küszködnek a türelmetlenséggel, a sürgetéssel, az anyaghiánnyal, viaskodnak a megrendelőkkel, a helybéliek ízlésével, akaratosságával. „Elég baj az, hogy a templomok mind egy időben épülnek, s így azon korszak jeleit viselik majd magúkon — mondják —, de legalább korunk építészetének a szebb példái legyenek. Anyagukban, esztétikai megjelenésükben is időtállóak.”
Valamikor a templom helye is fontos volt. Azért adták át egymásnak az egymást követő nemzedékek, mert olyan szervesen illeszkedtek ezek a templomok a tájba, helyükkel is kifejezték fontosságukat. Most ebben a fölszakadozott tektonikus összevisszaságban a falu népe oda akarja állítani a templomot, ahol éppen üres telket talál. Egy jellegtelen, megürült telekre, lebontott épület helyére, működő üzem vagy faluszéli temető szomszédságába. „Milyen szomorú — mondják az építészek, akik teljes egészében átérzik felelősségüket —, kogy ebben a fölborult rendben fölborult és kiveszett a régiek tudása, gondos, szép igyekezete, amely annyi szép templommal, építészeti remekkel gazdagította az erdélyi és a felvidéki tájat.” Milyen kétségbeejtő — gondolom magamban —, ha erőszakkal gátat vetnek a vágyaknak és megakasztják a fejlődés okos rendjét. Mi marad fönn a sebtében épített, szegényes templomokból? Silány tanúi egy silány korszaknak.
Fekete Judit
Washington, november 29.
Lapzártánk idején a Biztonsági Tanács 12i2 (Kuba és Jemen) arányban, Kína tartózkodásával megszavazta az Iraknak január 13-i ultimátumot szabó, azt kővetően pedig minden „szükséges eszköz”, tehát az erő bevetésére is felhatalmazást adó határozatát. A Bush-kormány ezek után fontolóra veszi, hogy pénteken a Fehér Házba látogató törvényhozási vezérekkel közölje: az elnök mégis egybehívja a rendkívüli kongresszusi ülésszakot. George Bushnak és James Bakernek kemény diplomáciai munkával sikerült tető alá hoznia a kritikus, ultimánumnak számító BT-döntést, méghozzá november 30-án éjfél előtt, amikor is az Egyesült Államoknak át kell adnia a Biztonsági Tanács elnöki tisztét az Irak-ellenes határozatoktól
rendre vonakodó Jemennek. így az amerikai külügyminiszter nyithatta meg az ismét kollégái jelenlétével ékes BT-ülést, amely előtt Washingtonnak már sikerült biztosítania a többséghez szükséges voksokat, és szerda este kisiklatnia azt a PFSZ serkentette próbálkozást is, amely szavazást — és vele alighanem amerikai vétót — erőszakolt volna ki még az Irak-ellenes döntés előtt a pa-lesztinügyben.
Megnyitva az öböl-válság so-, rán immár második külügyminiszteri szintű ülést, James Baker 11 felidézte, hogy a harmincas években Hailé Szelasszié etióp csá-|’ szár kérése a Népszövetségben „süket fülekre talált”, ám most „a történelem új esélyt adott ne-, künk”, s az ENSZ elkerülheti ! elődje balsorsát. Ezt követően, per-i cekkel lapzártánk előtt Irak vi-
lágszervezet! képviselője is helyet kapott a BT patkó alakú asztalánál, majd a szintén meginvitált kuvaiti külügyminiszter vázolhatta az országát ért agressziót, méltatva — mint előtte Baker is — a történelmi döntés pillanatát Majd mintegy az utolsó szó jogán, Bagdad nagykövete próbálta lebeszélni a tanácsot a határozatról.
Komoly ár
S mint már annyiszor, ismét igyekezett amerikai—iraki vitának beállítani a válságot, s amögé tömöríteni az arabokat. Washingtont vádoló tirádája persze mit sem változtathatott a kormány-döntéseket képviselő külügyminiszterek voksán, legfeljebb Bakernek volt szüksége híres önuralmára az Amerika-ellenes dörgedelmek végighallgatásakor. S Irak küldötte a szavazást kővető — már lapzártánk utáni — szokásos voksmagyarázatokban vehette tudomásul erőfeszítése hiábavalóságát és a világegység újabb megnyilvánulását.
A „minden szükséges eszköz”, tehát a katonai erő bevetését is kilátásba helyező, és Bagdadnak a BT-követelések teljesítésére január 15-1 határidőt szabó határozat megszerzéséért a Bush-kormánynak meglehetősen komoly diplomáciai árat kellett megfizetnie. A New Yorkba érkezett, és James Bakerrel szerda este tárgyalt kínai külügyminiszter az utolsó pillanatig rejtélyeskedett, vajon Peking megszavazza-e a döntést, avagy csupán tartózkodásával kerüli el a határozat meghiúsítását, amire nagyhatalmi vétójoga alkalmat adott volna. Washingtonban tudni vélték, hogy a Tienammen-téri vérfürdő óta nemzetközileg „visszatérni” igyekvő kínai külpolitika ily módon óhajtotta kicsikarni a fehér házi fogadtatást.
A szerda esti tévéhíradóik rendre kiemelték, hogy újabban Edu-ard Sevardnadze számít James Baker fő szövetségesének. Kettejük szerda esti New York-i eszmecseréje újfent összhangról tanúskodott, s bejelentették, hogy december 10—11-én a texasi Houstonban (vagyis Bush és Baker szűkebb pátriájában) találkoznak ismét, majd 12-én a szovjet diplomácia vezetőjét Washingtonban az elnök is fogadja, előkészítendő az újabb Bush—Gorba-csov-csúcsot. Ki jövet Baker és Sevardnadze feltűnően rejtélyes volt: ha pár órával korábban Fitzwater elnöki szóvivő elvetette is Hamilton demokrata képviselő ötletét „tárgyaló” Bagdadba küldéséről (van elegendő kapcsolat a két főváros között, hiszen a követségek működnek), a két külügyminiszter nem zárta ki ezt a lehetőséget. Baker nem óhajtotta kommentálni a „spekulációkat” (vagyis cáfolni sem), míg Sevardnadze szerint a BT-döntés sem jelenti önmagában a háborút, a békés megoldásért „minden lehetségest” meg kell tenni, s ő úgy fogalmazott, hogy „e pillanatban nincs szükség” ilyen küldöncre, ami azt jelenti, később lehet.
Fékezel! rohanás
S a BT-Ulés előestéjére kiszivárgott, hogy a Fehér Ház netán módosítja a rendkívüli kongresz-szusi ülésszakot elutasító politikáját, s éppen a nemzetközi felhatalmazás birtokában hívhatná vissza a fővárosba az elnök a törvényhozókat. Netán már csak azért is, mert a demokrata vezérek — amint a The Washington Post csütörtöki vezércikke elmarasztalja őket — akkor váltottak
hangot, amikor a Bush-kormány
megszerezte az annyit sürgetett BT-felhatalmazást. A szenátus katonai bizottságában zajló meghallgatásokon a — különben eltérő tanácsokat adó — szakértőket faggató demokrata politikusok sorra „fékezik” a kormány „rohanását” a háború felé. A bizottság elnöke, a kérdésben kulcsfigurának számító Sam Nunn szenátor csütörtökön komoran megállapította, hogy „túlnöveltük” az öböltérségbe vezényelt erőket (sokak szerint a létszám egymagában „beleviszi” Amerikát a háborúba). Edward Kennedy szenátor máris jövő augusztust javasolta határidőnek a szankciók hathatósságának felmérésére. S némely kormányszakértők a lapok számára — névtelenül persze — vitatják Bagdad atombombájának hónapokon belüli elkészültét. Viszont a The New York Times konzervatív, és a Samir-kormányhoz közelálló közírója, William Safire újabb cikkben vázolja, mely nyugati cégek jóvoltából juthatott Szaddám nukleáris fegyverelemekhez: a publicista által felsorolt technikai részletek egyértelműen jelzik, hogy őt komoly körök látják el ezzel a belpolitikai atombombával.
A kibic páholyából
A rendkívüli ülésszak nem feltétlenül szolgálna „hadüzenet” formális megszavazására, inkább „bizalmi szavazásra” a Fehér Ház Öböl-politiikája iránt. A BT-sza-vazás ugyanis felidézi a koreai háborút, amikor is Truman elnök szintén a törvényhozás kihagyásával, nemzetközi felhatalmazással küldte harcba a sereget. A Post-vezérclkk szerint egyes politikusók eddig azt hitték, az elnöktől számon kért BT-döntés lenne a „fékező”, így most megriadtak. Az ülésszakot szorgalmazó republikánus vezérek viszont ily módon szeretnék kiakolbólí-tani demokrata társaikat a kibic kényelmes páholyából. Történetesen szintén Truman volt az, aki legutóbb, 1948-ban összerántotta a törvényhozókat, műsoron kívül, és főiként belpolitikai fogásként. Mindez persze vissza is üthet a kormányra. Csütörtöki vezércikkében a The New Times is megrója Busht a „rohanásért”, számon kéri tőle türelme elvesztését, és vitatja, hogy e sietséget valóban indokolná az iraki atombomba. Az elnök magára mérte az időhatárt, ez nem bölcs politika — ítélkezik a mérvadó lap, amelyben különben Peter Tarnoff, a tekintélyes Külpolitikai Tanács elnöke sürgeti előbb ENSZ-pa-rancsnokság létrehozását, más országok — közte a Szovjetunió, sőt Kína — csapatainak felvonultatását az öbölnél, és az ottlevő amerikai sereg csökkentését — a nemzetközi létszám harmadára. Mert szerinte az a belpolitikai ellenállás fő oka, hogy már megint — mint korábban is — nyolcvannál több százalékban amerikai csapatok vállalnák a harcot, s ekként az emberveszteséget is.
Avar János
*
Moszkvából jelenti az MTI: Az SZKP helyzetérői és az élelmiszer-ellátás gondjairól beszélt elsősorban Mihail Gorbacsov a párt moszkvai szervezetének második értekezletén, de kitért az öbölválságra is, a konfliktus békés megoldását szorgalmazva. Kijelentette ugyanakkor, hogy katonai nyomást is lehet gyakorolni Irakra, ha semmilyen más eszközzel nem lehet rábírni a Kuvaitból való kivonulásra. Hangsúlyozta mindamellett, hogy csupán katonai nyomásgyakorlásról, nem pedig erő bevetéséről beszélt.