﻿Áru:
6,50
forint
Maiíyar Nemzet
LIV. évfolyam
ALAPÍTOTTA: PETHŐ SÁNDOR
Minőségre ráírva
Funa jelenségre figyeltem föd mostanában. Miközben a tévében, rádióban, sajtóban, társasági csevelyben másról sem hallani, mint adóról, háborúról, Kupa Mihályról és inflációról, a nagy művész, a nagy tudós, meg baráti beszélgetéseken Michelangelóról elmélkedik. Műveiről, és a művek megrendelőiről, szobrok és freskók keletkezési körülményeiről, a felülmúlhatatlan zsenialitásról. Töröm a fejem, miféle gondolattársítás juttathatja eszébe 1991 fagyos Magyar-országán a földrajzilag is, lelkiség tekintetében is egymástól távol élő jeleseknek az itáliai reneszánsz	nagymesterét,
Michelangelo Buonarrotit. „Utánaolvasok”. tehát, az „isteni Michelangeló”-nak, és kiderítem, kerek évforduló nem sarkallja az emlékezést. Művei körül nincs ma se botrány, se vadonatúj fölfedezés.
Valami más készteti tehát az átlagosnál jóval érzékenyebb elméket arra, hogy megkeseredett, kisszerű gondokkal küszködő napjainkban, éppen a lángoló tehetségű Buonarroti-hoz forduljanak. Vagy: meneküljenek. És amint a képzőművészeti albumokban, történelemkönyvekben lapozok, lassanként sejteni vélem, a szellemi körökben kicsírázó Michelangelo-reneszánsz magyarázatát. Anélkül, hogy bármiféle történelmi párhuzamot kívánnék kierőszakolni a XV— XVI. századi Itádia, s jelen kori, közép-európai valóságunk között (a hivatásos történészek rettenetes haragját zúdítva magamra), kénytelen vagyok mégis bizonyos hangulati hasonlóságokat fölfedezni. Gazdasági, politikai, s nemzeti bizonytalanság jellemzi a XV. század végén, a XVI. század évtizedeiben Itáliát, csakúgy, mint a XX. századi Közép- és Kelet-Európát. Persze egészen másfajta „előtörténet” után, és egészen más ók- és okozati ösz-szefügigések miatt, mint amiket mi mondhatunk (boldogtalanul) a magunkénak. Itáliában egy virágzó „piacgazdálkodás”, termelő-, bank- és uzsoratőkés „kapitalizmus” után köszöntött be a gazdasági kétségbeesés a törökök hódító háborúi következtében. Spanyol és francia fenyegetettség teszi kérdésessé a nemzeti megmaradást, és nem pártok, hanem államooskák egymás közti csatározása növeli még nagyobbra a bajt Michelangelo életében. Teremtő nyugalom csak annak a régiónak adatik, amelyik élén sokoldalú államférfi áll. Olyan ember, aki diplomata, hadvezér és mecénás is egy személyben. II. Gyula pápáról, aki zsarnoki megrendelője volt Michelangelónak, ma már csak azt tartja számon az utókor, hogy milyen biztos ítéletű mecénás volt. Hogy milyen pontosan tudta, a nagyszerű művészet és a nagyratörő szellem legalább akkora támasz a politikai harcokban, legalább akkora erő az állam biztos fundamentumának a megépítésében, mint a hadsereg, mint a diplomáciai hálózat. Talán még nagyobb is annál. Magyarán szólva: az a szigorú arcú öregember, akit a vatikáni stanzákban „személyesen” is megismerhetünk, minőségpárti volt. Minőségpárti volt a kor is, amelyben parancsolt. Kérlelte is, s állítólag botozta is Michelange-lót, hogy „olyan remekművet alkosson, amelynek csodájára jár az egész világ”.
Alighanem ezt a minőség-párti légkört hiányolják és vágyakozzék ma azok a teremteni szándékozó emberek, akik Michelangólót idézik meg csöndes szavaikban. Nem a botot, a parancsolást, és a központi hatalmat hiányolják természetesen, hanem a fölfogást:	a
kvalitás legalább olyan világ-
megmentő erő lehet, mint a legokosabb (és a legemberségesebb) gazdasági manőver, politikai fogás. És különb világmentő lehet, mint a fegyverek. Mert ez, a minőség elismerése. s pártfogolása, teljesen hiányzik köznapjainkból.
Miért is volna jelen? Miként is lehetne jelen? A minőség, mint esztétikai kategória, az elmúlt évtizedekben húszad-rendű követelménnyé alacso-nyodott a szellemi teremtés minden változatában. Mint erkölcsi kategória pedig, szinte üldözötté vált. Gyanús volt minden, ami (párt)érdek nélkül tetszett, kiközösítendő volt, aki magatartásával és szellemével törekedett az elit színvonalára.
Az életbenmaradás, ma a fontos, nem a minőség — nyilatkozta lapunknak a nyolcvan-esztendős Püski Sándor nemrég, a szennyirodalom látványával szemének recehártyáján. Az életben maradásukért küzdenek a könyvkiadókon kívül a hírlapkiadók, a színházak, a közművelődési intézmények. Azért hadakozik a televízió is. És miközben ezek a gazdasági jellegű csatározások folynak, szinte senki nem ügyel a színvonalra. Nem azt várja természetesen az ember, hogy máról holnapra csak és kizárólag az örök értékűnek mondható művek jelenjenek meg a könyvespultokon, a folyóiratok hasábjain, a mozivásznon, a tévé képernyőjén. Fölháborító kul-túrdiktatúra volna, ha egyik napról a másikra csakis a klasz-szikusók, a „veretesek” mulattathatnák és andalíthatnák a népet. De legalább ilyen fölháborító úgy hiszem, az ala-csonyrendűség diktatúrája, mély pillanatnyilag fogva tartja életünket. Kereskedik, számol, és adóbevall az, akinek talán szép szonettek sorain kellene morfondíroznia. Szponzor után szaladgál, akinek napjaink nagy filmjét (színművét, freskóját) kellene megjelenítenie. Producerirodát alapít, kinek talán a Dallas-filmek idegen osacskaságai helyett, a rólunk és nekünk szóló tévésorozatot kellene megírnia, megrendeznie. Az a néhány ember pedig, akiben föl-föTlobban az igényes teremtés utáni vágy — miközben csöndben példálózik Michelangelóról, és koráról — fél kiállni a nyilvánosság elé, hátha lehurrogják: sznob és antidemokrata ma az, aki minőségre vágyik.
Pedig úgy tartom, éppen ez a lehurrogó, s támadó általánosítás az igazi hamisság takaréklángra csavart szellemi életünkben: a népre, a közízlésre hivatkozni a piacra dobott kacatok halmán. Kétségtelen, sok éven át tartó tilalmak és korlátozások után kelendő volt egy ideig Magyar-országon a talmi. Az eladatlan horror- és szexkiadványok is jelzik azonban, hogy a kíváncsiság nagy hulláma már továbbgördült Magyarországon, és a többség — úgy tűnik föl — valami másra vár. Mi lehet ez a más? Talán olyan szórakozás, amiben emberül érzi magát az ember, és nem „állatiul”. Olyan élmény, ami emelkedettséget ad, olyan mulatság, amelyben egészségesen kacaghat. A minőségre várni nem iskolai végzettség függvénye, hanem belső tartásé. Ezt a belső tartást, o készséget a jóra, az emberire, vonják kétségbe azok, akik a színvonaltalanság hadállásait építik körénk kereskedelmi, s gazdasági megfontolásból. Anélkül, hogy megtudakolnák, mire vevő valójában a reklámkampányoktól és más „agymosásoktól” nem érintett nép? Olykor azt hiszem, Michelangelo is sztár lehetne itt, ha hagynák.
Cheney és Powelf szaúdi felmérése után
Bushnak döntenie kell a szárazföldi hadműveletekről
Meeiar szerint Szlovákia elfogadna nemzetközi értékelést Bős—Nagymarosról
A külpolitikai helyzet
KÉT KÉRDÉS FOGLALKOZTATJA elsősorban a világ közvéleményét az öböl-háborúval kapcsolatban: a szárazföldi offenzíva megindításának időpontja, valamint a térség új biztonsági rendszerének megteremtése a harcok befejeztével. Az amerikai törvényhozásban változatlanul eltérőék a nézetek arról, hogy helyes-e megindítani a szárazföldi támadást Irak ellen, de általános a vélemény, hogy erre a következő hetekben mind értképpen sor kerül. A kérdésről minden bizonnyal azután fognak dönteni, hogy Cheney védelmi miniszter és Powell, a vezérkari főnökök tanácsának elnöke — akik most Szaúd-Arábiá'ban tartózkodnak —, visszatérnek Washingtonba, s beszámolnak a katonai helyzetről Bush elnöknek. Cheneyéknek válaszolniuk kell arra, hogy megnyerhető-e a háború a levegőből, vagy sem. A légierő néhány tisztje ugyanis úgy véli, hogy a szárazföldi hadművelet elkerülhető, ha a légierőnek legalább hat hónapot adnak munkájuk elvégzésére. Ez az elképzelés azonban politikailag nem célszerű, sok magas beosztású tiszt szerint. Bush már a jövő héten kiadhatja a támadási parancsot. Általános vélemény szerint, a bombázások kezdik jelentősen felmorzsolni az iraki szárazföldi erőik még megmaradt erejét, bár Húszéin csapatainak krémje, a Köztársasági Gárda, még igen kemény diónak ígérkezik. A szakértők szerint, elhúzódó bomlbázások esetén számolni kell annak fizikai s morális hatásával is. fgy bármily nagy is az aggodalom, hogy a küszöbön-álló, véres harcok sók áldozatot követelnek majd, a hadműveletekre sor fog kerülni.
MEGÁLL-E A HÁBORÚ KUVAIT HATÁRAINÁL? — teszik fel egyre többen a kérdést. A koalícióban részt vevő ara'b országok szerint minden bizonnyal, ám az amerikai hadvezetés általában megkerüli ezt a problémát, jóllehet Bush elnök ismételten hangsúlyozta, hogy Kuivaitot kell felszabadítani. Csütörtök esti beszédében Mitterrand is korlátozta a franoia katonai részvételt, megszabta annak határait, kijelentve, hogy nem Iraik megszállása a cél. Az elnök szavait komiméntáÍrva, a Le Quotidien de Paris megjegyzi, hogy a háború logikája könnyen túlmehet a Mitterrand által emelt korlátokon. A legfontosalbb francia elhatárolódás a háború utáni szakaszra szól: Párizs az ENSZ BT-re kívánja bízni a békéhez történő visszatérés megszervezését. Hasonlóképpen vélekedett a közel-keleti körúton levő Hurd brit külügyminiszter is, aki szerint a térség új biztonsági rendszerét az araboknak kell megteremteniük, az ENSZ segédletével.
Szintén ezzel a kérdéssel foglalkozva, a Pravda azzal vádolta meg Washingtont, hogy a Kuivait felszabadítására indított harcot „neo-kolonialista akcióvá” akarja változtatni. A szovjet kommunista párt lapja úgy véli: az Egyesült Államok ily módon próbál meg kulcspozícióba jutni a világ energiatartalékaiért folytatott küzdelemben. Az írás egyértelműen úgy tünteti fel Washington katonai jelenlétét a térségben, mint, amely a hosszú távú amerikai geostratégiai érdekeket szolgálja. A brezsnyevi korszak érvrendszeréből merítő cikk hang-lyúlyozza, a világ legnagyobb olajcsapjának védelméhez éppen most szabadult fel a fegyveres őrség, hisz alig tűnt el a katonai fenyegetés Európában, a Pentagon ott állomásozó csapásmérő erőinek rögtön találtak új feladatot.
TOVÁBB KAVAROGNAK A KALASNYIKOVOK által felvert politikai botrány hullámai. A belgrádi Politika és a Borba pénteken újabb cikkeket szentelt a kérdésnek, részletesen beszámolva az ellenzék ezzel kapcsolatos állásfoglalásáról. A Politika címoldalán, a legfeltűnőbb helyen közölte a Tanjug beszámolóját, az üggyel kapcsolatos budapesti állásfoglalásokról, s „Magyarországon elrejtik az igazságot a horvátországi fegyvereladásról” címmel ismertette e rendkívül éles hangú vitát erről a kérdésről. A lap kiemelte, hogy a kormány tagjai sok valótlanságot állítottak az üggyel kapcsolatban. A Borba szintén hangsúlyozta, hogy a Kalasnyikovok körül sóik a homály, ám arra helyezte a hangsúlyt, hogy ,,a teljes körű információk hiánya ellenére észre kell venni a készséget a bűn elismerésére, és a szoros, megbízható együttműködésre”. A lapban olvasható másik kommentárban a magyar—jugoszláv kapcsolatok korábbi pozitív elemeit felsorolják, például a Hideg napok című filmet. Az újvidéki televíziónak adott nyilatkozatában őszi István belgrádi magyar nagykövet ki jelenlétté, hogy szerinte maradandó következménye nem lesz az ügynök, mivel mind a két félben megvan a jóakarat és a szándék a tisztázásra.	(S. G.)
A hét saonsnaétt történetében eiöttaör magas rangú szlovák küldöttséget fogadlak a magyar vczclők Budapesten
Kétnapos látogatásra pénteken Budapestre érkezett Vladimír Meeiar, szlovák kormányfő és Frantisek Miklosko, a szlovák parlament elnöke.
Nyolcvan perccel később kezdődött meg az a sajtótájékoztató, amelyen Vladimír Meeiar, a Szlovák Köztársaság kormányfője és Frantisek Miklosko, a Szlovák Nemzeti Tanács elnöke, s a vendéglátók nevében Szabad György, a parlament elnöke és Jeszenszky Géza külügyminiszter számolt be a pénteki egész napos zsúfolt programról. Annak részeként a szlovák küldöttséget fogadta Göncz Árpád köztársasági elnök is, és szintén beható tanácskozást folytattak Antall József miniszterelnökkel. A „napzártának” szánt sajtótájékoztatón Szabad György múlt századi bölcselőt idézett, miszerint „az hogy kik a szomszé-
daink, a történelem műve, de hogy milyen viszonyt alakíthatunk ki velük, az rajtunk múlik, a mi felelősségünk”. Szabad
György hozzátette: hazánk, amely röviddel előzte meg, örömmel szavazta meg, hogy a Cseh- és Szlovák Köztársaság is felvételt nyerjen az Európa Parlamentbe. Ez az újszerű kapcsolat viszont a két ország viszonyát is meghatározza, s a mostani tárgyalások már ennek szellemében folytak, s így sok témában közelebb is jutottak a megértéshez. Elhatározták, szándéknyilatkozat keretében összegzik mindazon törekvéseket, amelyek elősegíthetik mindazon vitás kérdéseket, amelyek időmként félreértést vagy kifejezetten lehűlést okoztak. Az alkotmányjogi ügyék mellett e körbe beleértik az emberi és politikai jogokat is, s közös akarat fogalmazódik meg az etnikai és nemzeti kisebbségek életének jobb megszervezéséért. De érinti e szándék a műszaki, tudományos együttműködést, a kultúra terén a történelmi műemlékek és kincsek .megőrzését, a két parlament könyvtárának, dokumentumainak hasznosítását. Parlamenti vegyes bizottságot is létrehoznak, mondta el Szabad György, hogy a második világháború alatt és után kialakított kollektív felelősség kérdését végleg fölszámolják.
Frantisek Miklosko azt idézte föl, hogy több száz éve élnek egymás mellett a szlovákok és magyarok, s e múltat csak a tola-rencián alapuló jövő folytathatja. Erről cseréltek véleményt a magyar partnerekkel is, akikikel megállapodtak, a külügyi és emberjogi bizottságok gyakori találkozójával könnyebb lesz megoldani a nemzeti kisebbségek gondjait is. „Hosszú vákuum volt a szlovák és magyar fél között” — kapcsolódott e véleményhez Vladimír Meeiar, aki elmondta, ez alkalommal ki kellett dolgozni azt a koncepciót, amely révén megoldható bármiféle nehéz kérdés, például Bős—Nagymaros ügye. Kérdésre válaszolva vázolta, mi vezethetett a szlovák nacionalizmus föllángolásához, és e szélsőségeseknek milyen keservesen kellett csalódniuk a helyhatósági választásokon elért 1,6 százalékos „eredményükkel”. Közép-Európában azonban, fejtegette, tudomásul kell venni a kontinens törekvéseit, amelyek a határok lebontására irányulnak. S ezen belül nincs helye a nemzeti érzelmek túlzott hangoztatásának.
„Adott kormány erejét azon lehet lemérni, hogy mennyi jogot ad az ott élő kisebbségnek” — húzta alá rokonszenves módon Meeiar, aki néhány példát is említett. A többi között elmondta, hogy a mostani tárgyalásokon elismételte, nincs akadálya, hogy a nyitrai főiskolán magyar fakultás nyíljék és Komáromiban megkezdődjék a magyar felsőfokú oktatás. Hasonlóan elhárultak az akadályok a pozsonyi magyar ház építése elől, most már csak a helyet kell kiválasztani. Ugyanők viszont kérték, tegyék lehetővé, hogy a Dél-Alföld irányába erősebben sugározhassák a szlovák rádió- és tévéadásokat.
Nem kerülhették meg természe-
CENZURAHABORU IS DLL
az öböl-hadszíntér eseményeinek bemutatásakor, s az újságírók a kezdeti eufória után úgy érzik, „átverés” áldozatai.
(A sivatagi vihar leplei — 6. oldal)
BENZINNEL LEÖNTÖM MAGAM
a Parlament előtt, ha nem vonják vissza a kamatadót — írta egy asszony az aláírás-gyűjtő munkanélkülinek. (Tó-thék ’91 — 8. oldal)
FÉLMEGOLDÁSOKAT
HOZÓ
GAZDASÁGPOLITIKÁT
látnak körvonalazódni a szabad demokraták az utolsó két hónap kormánydöntései alapján. (Üjra ugyanazok a hibák — 9. oldal)
HÚSZEZER GYERMEK (IDILÉSÉRÖL
és tizenötmilliárd forintnyi nemzeti vagyonról kell határozni a volt zánkai úttörőváros sorsáról döntve. (Hová lettek az úttörők? — 11. oldal)
tesen a „legrázósabb” kérdést, a bősi vízi erőmű sorsát. Mint Me-ciar kifejtette, ez volt az Antall Józseffel folytatott beszélgetésének a legfőbb témája, s megállapodtak abban, hogy a magyar kormánymegbízottal rendszeresítik a kapcsolatokat, és újra vizsgálják a szempontokat. A szlovák kormányfő, aki fölhatalmazást kapott s tárgyalásokra Prágától, fölidézte, hogy Bősnek víz, gazdasági, energia, közlekedési és környezetvédelmi kihatásai vannak, ám amíg az első négyet senki sem vitatja, az ökológiai szempontok aggályt keltenek — szerinte megalapozatlanul. Mert meggyőzően még nem bizonyították e félelmek alapját, s különben sem látják be, miért kellene a húszmilliárd koronás beruházás minden ódiumát nekik viselniük.
A Magyar Nemzet kérdésére, hogy a szlovák kormány elfogadná-e egy pártatlan nemzetközi bizottság „ítéletét” e perben, Meeiar úgy válaszolt, természetesen, de biztosítékokat kérnének, hogy a magyar fél is így cselekednék-e. Ennek birtokában akár holnap elkezdhetnék a vizsgálódást — tette hozzá. Amit Jeszenszky Géza azzal egészített ki: ez a magyar kormány álláspontja is.
(zsigovits)
Washingtoni tudósítónk telexjeíentése
Felkészítés és forgatókönyvek a földi csatákra
m