﻿eh r isiin n us
Az elmúlt év végén izgalmas vita zajlott az egyik új, fiatal lelkészek szerkesztette, független protestáns folyóirat és a református egyház vezetői között. Az Egyház és Világ ugyanis vette magának a bátorságot, és rendre-sorra citálta a püspökök néhány megnyilatkozását az egyház és a szocializmus viszonyáról. Az idézetek lényege: a vallási intézmények soha nem szolgálhatták hívebben Krisztus ügyét, mint a mögöttünk álló négy évtizedben, az 1948. évi egyezmények megkötése óta. „Magyarországon az állam és az egyház viszonyában minőségileg új kapcsolatról beszélhetünk” — írta Egyház a szocializmusban című tanulmányában a zsinat lélké-szi elnöke. Igaza van, csak másképp, mint ahogy ő gondolta. A minőségi változás ugyanis abban állt, hogy a gyülekezetek, a presbitériumok, az egyházkerületek, az országos irányító szervek és személyek soha nem álltak akkora politikai nyomás alatt, mint az egyezményektől a közelmúltig. S ezt a nyomást buzgó teológusok még elméletileg is igazolni próbálták, kidolgozván a diakóniai, illetve a szolgáló egyház tanát, amely nem volt egyéb — kegyes szavakba burkolva —. a hatalom érdekeinek kiszolgálásánál. Minden egyéb irányzat — a pietizmus, a liberalizmus, az intellektualizmus, a karizmatikus szemlélet, s a többi — hivatalból üldözendőnek minősült a hazai hitéletben.
A kálvini és a lutheri egyházépítés alapteóriája: a zsinatpresbiteri elv. Eszerint az egyház alulról szerveződik, legfontosabb autonóm egységei a helyi egyházközségek, amelyek irányításában — akár az országos vezetésben —, egyként érvényesül a lelkészi és a világi elem. A lelkészt közvetlenül a hívek választják, az esperest az egyházmegye, a püspököt pedig az egyházkerület küldöttei. Ennek az elvnek a semmibevétele miatt került szembe sok lelkész fölötteseivel, illetőleg az Állami Egyházügyi Hivatal bélés pártügyi funkcionáriusaival.
Az 1948-as hatalmi fordulat után kötött egyezményekben — pontosabban: diktátumokban —, a kormány kikötötte, hogy minden magasabb egyházi tisztségre csakis az állam előzetes engedélyével lehet bárkit jelölni, választani vagy kinevezni. Ha ezt elfogadta a budapesti uralomtól teljesen független római Szentszék, hogyne egyeztek volna bele a nemzeti szervezésű protestáns felekezetek vezetői? Ha folytatni akarták a hitéletet és meg akarták őrizni az igehirdetési lehetőségek minimumát, egyszerűen nem volt más választásuk. Kérdés azonban, hogy nem léphetnének-e emeltebb fővel a történelem ítélőszéke elé, ha nem bólintanak rá a papi békemozgalomra, ha nem csatlakoznak látszólag szíves-örömest a Keresztyén Békekonferenciához, ha nem szavazzák meg a tudvalevőleg ateista világi és lelkészi elöljáróik kinevezését.
Hazánkban a hívőknek mintegy kétharmada katolikus, egy-harmada protestáns, illetve más vallású. Nyilván az erős ( katolikus befolyás és példa is megkönnyítette, hogy a demokratikusan organizált történelmi protestáns egyházak és egyéb kis felekezetek erősen centralizádódjanak. Itt is, ott is megerősödött és megmereve-
dett a hierarchia. És ez tudjuk, mit jelent. Hieros, görögül: pap. Ardhia: uralom. Nos, mi sem kedvezett jobban az államnak, mint az, hogy ez a papi uralom a protestáns egyházakban is kiikezdhetetlenné váljék. Azután már nem volt más dolga, mint a maga megbízható embereit beültetni t püspöki bársonyszékekbe.
Az egyháznak bűnbánatot kell tartania az elmúlt negyven évben elkövetett vétkeiért — hangzott él már a rendszer-változás kezdetén szinte valamennyi felekezetben. Ez megtörtént, többnyire őszintén, néhol azonban csak verbálisán. Mert a bűnbánatot tetteknek kell követnie, akár az egyén, akár a közösség életében. De tettekre váltották-e meakul-pázásaikat az egyházak vezetői? Egyelőre csak részben.
Biztató jelnek ítélem, a református egyházban történteket. A négy egyházkerületből háromnak az élére új püspök került, olyan személyiségek, a hívektől becsült lelkészek, akik nem kompromittálódtak az államegyház időszakában. És felfrissült a zsinat tagsága Megelevenedett a keresztyén ifjúsági mozgalom; az egyház mint intézmény mind felelősebben viseltetik a határainkon kívül élő magyarság iránt. Ennek egyik szép példája s kiemelkedő eseménye lesz az idén júniusban megrendezendő Református	Világtalálkozó,
amelyre szeretettel várják a földkerekség mAnden magyar kálvinista gyülekezetének képviselőit, a szomszéd országokból éppúgy, mint Nyugat-Euró-péból vagy a tengeren túlról.
A bűnbánatot tetteknek, életfordulatnak kell követnie, s ez immár annak ítélhető. A pártállamtól rászedett, gyönge vezetésnek bocsánatot kell kérnie a Jézus nevében megcsalt néptől, a hívők közösségétől. A társadalom és a hitgyakorlás szabadsága szorosan összefügg. Talán nem szorosan ide tartozik, mégsem hallgathatom el: a parlament e heti ülésszakának számomra legmegraga-dóbb pillanata Iványi Gábornak, az evangéliumi testvér-közösség lelkipásztorának felszólalása volt. Halk hangon és nagy elszántsággal arra intette képviselőtársait, hogy profán céljaik, önös érdekeik védelmében ne hivatkozzanak lépten-nyomon a Szentírásra, hanem forduljanak magukba, s lássák be, méltatlan a helyhez, a törvényhozó testület méltóságához az a stílus, amit egyesek a közkegyelmi törvény vitája során megengedtek magúknak. És — ami a fentiekhez szorosan hozzátartozik — kérjenek bocsánatot a néptől, választóiktól, amiért visszaélve a tőlük nyert mandátummal, ilyen kínos helyzetbe keveredtek. A saját hibájukból.
Igen, a homo christianusnak ez a mércéje. A bűnbánat képessége. És a jóvátételé. Mert nincs hiba és nincs bűn, amely alól valamiképpen ne lehetne feloldozni az elkövetőt. Persze, csak ha ő is akarja.
így van ez az egyház esetében is.
„Ahol, az Ür lelke, ott a szabadság” — mondta székfoglalójában dr. Hegedűs Lóránt református püspök. Szabadok vagyunk a hibáinkban, gyarlóságainkban, szeretetlenségeink-ben, szörnyű vétkeinkben is.
De leginkább meg bocsá tás bán.
kölcsönös
Bálint B. András
A moszkvai alkudozásokkal egy időben
Bush egy napot hagyott Huszeinnek a kivonulás megkezdésére
Irak a felperzselt föld taktikáját alkalmazza Kuvaitban
A külpolitikai helyzet
SZOMBAT DÉLIG ADOTT ULTIMÁTUMOT Bush elnök Szaddám Huszeinnek pénteki rövid nyilatkozatában, amely szerint a szárazföldi támadást Irak csak akkor kerülheti el, ha a megadott határidőig megkezdi csapatai kivonását Kuvaitból, és ezt nyilvánosan bejelenti. Az amerikai elnök ugyanakkor elutasította, hogy bármiféle feltételhez is kösse ezt Bagdad. Rövidre zárta ezáltal Bush a napok óta folyó találgatásokat békéről és szárazföldi hadviselésről, mert bár Washington is várakozással figyelte Moszkva békekísérletét, az arra adott váratlan Szaddám-válasz kételyeket ébresztett. Erre figyelmeztettek általánosságban a szövetségesek táborában, és az egyik véglet hajlott arra, Szaddám Húszéin csak taktikázik, és Washington máris késlekedett a szárazföldi hadműveletek megindításával. A The Wall Street Journal ügy fogalmazott, meg kell akadályozni a tárgyalási komédiát, amellyel Szaddám Húszéin a katonai vereségből politikai győzelmet próbál kovácsolni. S a lap is rámutatott, a földi offenzíva célja nem csupán az iraki csapatoknak Kuvaitból való kiűzése, hanem az is, hogy megsemmisítsék a köztársasági gárdát. Az elitalakulatokra ugyanis Szaddámnak mind politikailag, mind katonailag szüksége van, mert csak azok védhetik meg egy belső felkeléstől.
A VÉLEMÉNYEK ezen a ponton is megoszlanak, mert bár Moszkva is azt húzza alá, hogy föl kell számolni a hatalmas iraki fegyverarzenált, a rendezési elképzelésekben ez nem került kitüntetett helyre. Ignatyenko elnöki szóvivő egyébként beszámolva a szovjet—iraki tárgyalásokról, ismertette azt a nyolcpontos javaslatot, amely alapján Moszkva a fegyvernyugvást elképzelte. Ezek szerint Irak bejelenti haderői teljes és feltétel nélküli kivonulását Kuvaitból, és az a harci cselekmények beszüntetésének másnapján megkezdődik. A kivonást konkrét határidő alapján hajtják végre, és az iraki csapatok kétharmai-dának távozása után feloldják az ENSZ gazdasági szankcióit Bagdaddal szemben. A teljes csapatkivonás után az összes ENSZ-határozat elveszíti érvényét. A tűzszünet után azonnal szabadon engedik a hadifoglyokat. A csapatkivonást nemzetközi ellenőrzés mellett hajtják végre, olyan országok részvételével, amelyek nem érintettek közvetlenül a konfliktusban. A zárópont még úgy fogalmazott, hogy Moszkvában folytatják a részletek kidolgozását, és arról tájékoztatják a BT-tagálla-mokat is. Tárik Aziz, iraki külügyminiszter moszkvai megbeszéléséről azonban pénteken délután Csurkin külügyi szóvivő adott tájékoztatást — miközben arra számítottak, hogy az eredményekről maga Mihail Gorbacsov számol be. Ez azonban ismeretlen okok miatt elmaradt. Ehelyett a szóvivő kérdésekre válaszolva azt közölte, a Szovjetunió semmilyen körülmények között nem küld csapatokat az Öböl térségébe, még az esetleges iraki csapatkivonás ellenőrzésére sem. Csurkin nem foglalt állást az iraki elnök csütörtöki rádióbeszédéről, amelyben Szaddám még a háború folytatásáról beszélt. Megjegyezte ugyanakkor, hogy a politikai és a diplomáciai gyakorlatban nem ritkák a hasonló esetek, és nem zárta ki annak lehetőségét, hogy az iraki vezető esetleg belpolitikai megfontolásokból tett a tárgyalási eredményeknek ellentmondó nyilatkozatot. A bizonytalanságot mindenesetre Bush lerövidítette, és az elhúzódó, esetleg taktikázó tűzszüneti és békéltetési kísérleteket ultimátumával lezárta, s a világ ismét feszülten figyelhet az időpontra, a szombat déli harangszóra.	(Zs. E.)
Washingtoni tudósítónk telexe
Bush ultimátuma
Washington, február 22.
Győzelme küszöbén, Bush elnök amerikai idő szerint szombat déli határidővel kínált választást Szaddámnak a katonai és a politikai vereség között. S egyúttal igyekezett elkerülni a szembekerülést Gorbacsovval, akinek diplomáciáját el nem fogadva — méltatta.
Ahogyan ezt már megszokhattuk e háború drámai fejleményeinél, ezúttal is az amerikai esti tévéhíradók nyitányára esett Ignatyenko bejelentése, így persze minden műsorterv felborult, s talán nemcsak azok: a konzervatív The Wall Street Journal egyik szemleírója kifejezetten gyanakszik, hogy Moszkva közleményét szándékosan időzítették a közel-keleti éjfél utánra, ekként „gátolva meg" a koalíciót a földi támadás megindításában, amire sokak szerint a diplomáciai fejleményt követően netán már rá sem szánhatja magát George Bush, bár ugyané lap vezércikke pénteken éppen erre biztatja:	válaszoljon ekként
Szaddámnak, míg Gorbacsovval tudassa, nyolcpontos csapatkivonási tervét alkalmazza a Baltikumban ...
Jó órával a moszkvai közlést követően nem túl rózsás hangulatban jelent meg az elnöki szóvivő a Fehér Ház sajtótermében (miközben maga Bush, ha húszperces késéssel is, elment a Ford-színházba, megtekinteni egy második világháborús néger pilóták-
ról szóló, neki mint volt hadirepülőnek szívéhez közel álló darabot — hogy mennyire volt képes figyelni is, azt persze senki sem tudhatja). Fitzwater elmondta, hogy alig tűnt el a képernyőről Ignatyenko, már jött is a telefonhívás Mihail Gorbacsovtól, s a két elnök harminchárom perces beszélgetést folytatott. A szovjet államfő .^kifejtette” a Kreml „kezdeményezésének főbb pontjait”, s az amerikai „megköszönte Gorbacsov elnöknek intenzív és hasznos erőfeszítéseit, ám a terv számos pontjával kapcsolatban adott hangot komoly aggályoknak” — mondta a szóvivő, jelezve Bush konzultációs szándékát a koalíciós partnerekkel, és a szovjet terv tanulmányozásának megkezdését. Majd komoran közölte, hogy mindeközben „folytatjuk a háborúi”. Kérdésekre felelve, Fitzwater még azt is elárulta, hogy a földi háború nincs levéve a napirendről, s „megfelelő” időben az elnök meghozza ezzel kapcsolatos döntését, ami persze lefújását is jelentheti.
Már többször támadt remény a háború befejezésére — óhajtotta Fitzwater lehűteni a várakozásokat, s azt is sietett hangsúlyozni, hogy az Egyesült Államok „nem folytat tárgyalásokat”, tehát nem kapcsolódik be Moszkva és Bagdad alkudozásába. Amikor a színház után Bush visszatért a Fehér Házba, jóval éjfél utánig tartó tanácskozást tartott kulcsembereivel, hogy aztán ő és Baker külügyminiszter telefont ragad-
jon az adott pillanatban a fő cél, a koalíció egységének megőrzése végett. S egy magas rangú kormánytisztviselő már ekkor jelezte: a Moszkvában vázolt terv „a legkevésbé sem feltételek nélküli” iraki kivonulást jelent, s ezért „elfogadhatatlan” Washington és szövetségesei számára.
Szalagcímeikben már ezt tálalták a pénteki lapok, ám a reggeli tévéhíradóban megszólaltatott szakértőket és politikusokat az foglalkoztatta, hogyan kerülhet ki Bush a kínosnak ítélt helyzetből, s fordíthatja Amerika előnyére a történteket, kezdr ve mindjárt az akkor még tartó moszkvai alkudozás befolyásolásával, tehát a Washingtonnak elfogadható követelmények jelzésével. Henry Kissinger jegyezte meg a CBS-tévében, hogy ő — sokakkal ellentétben — nem tart Moszkva közel-keleti térnyerésétől, mert „Gorbacsov végül is a vesztest támogatja”, miközben akrobatikusan egyensúlyoz Amerika, az arabok és saját moszlim-jai között.
Szokott hűvös hatalompolitikájával, Kissinger megvonta a mérleget: „már túl sokat értünk el e háborúban ahhoz, hogy ezt az utolsó pillanatban elveszítsük”, s ezért „a harcokat folytatva” kell küzdeni „céljaink eléréséért”, öt különösebben nem izgatja Szaddám személyes sorsa; az irakiakra tartozik, hogy ekkora veszteségekért ki a felelős. A lényeg, katonai puhítás a politikai cél érdekében, ám semmiképpen sem szabad „bemenni Bagdadba”, és akként belekerülni egy, „az 1982-es izraeli dilemmához hasonló bejrúti helyzetbe”. A reagani Fehér Ház nemzetbiztonsági stábjába szintén Kissinger „fiókái”
MILLIÓS
SEGÉLYKERETTEL
nem lehet betömködni a szociális intézményrendszer hiányát — állítja a Menhely Alapítvány igazgatója. (Kolduskaja — 8. oldal)
AZ OSZTÁLYVEZETŐ-HELYETTESEK FORRADALMA
zajlott le nálunk, megtörtént
az elitcsere, de a csúcson levő értelmiség vajon hogyan osztja meg a hatalmát... (Kié a holnap? — 8. oldal)
A MUNKAVÁLLALÓK
JUTHATNAK
a résztulajdonosi program révén. Az Amerikában beyáli módszer vajon hogyan alkalmazható nálunk? (Profitérdekelt proletárok — 9. oldal)
műsorvezetőjével, Dán Ratherral, hogy „teljesen készen állunk” a földi támadásra, és „még nem látott ennyire felkészült és elszánt erőt”. Szintén a The Wall Street Journal idéz egy névtelen főkatonát, aki azt jósolta, hogy
közül került Peter Rodman pedig azt írja a The New York Timesban, hogy Szaddám „veze-i tőként való túlélése stratégiailag csak akkor tűrhető el, ha az egyértelmű vereséggel politikailag összezsugorították”.
A Fehér Házhoz közel álló Lugar republikánus szenátor jegyezte meg az ABC-tévében, hogy mivel „nem szovjet katonák” harcolnak az öbölnél, a koalíciónak kell eldöntenie, mi és hogyan elfogadható a háború befejezésére. Márpedig, jósolta Lugar, a koalíció „együttmarad, mert meg akarja nyerni a háborút”. Kivált akkor, ha a szaúdi sivatagban Walley tábornok közölte a CBS
ha sor kerül rá, a földi háború „pontosan olyan jól megy majd, mint a légi offenzíva”, míg egy másik pentagoni tisztviselő elárulta, hogy a támadás fő célja lenne a köztársasági gárda Bagdad felé való menekülésének elvágása, éppen Szaddám túlélését nehezítendő.
Ezt a nyilvánvaló erőhelyzetet látva sérelmezték pénteken közírók Moszkva „beavatkozását”, amelyben a győzelem elorzásának szándékát vélték felfedezni. Képtelenség e percben megmondani, hogy a Kreml csütörtök este óta tapasztalt húzásai mennyiben tulajdoníthatók ennek az első amerikai reagálásnak. Minden-
BEHEEss
