﻿•sm

Fájó vérveszteség
írta: Zsolt Róbert
Nem tudom, büszke legyek-e, avagy szomorkodjam amiatt, hogy a magyar tudományos kutatók mintegy 15 százaléka külföldön vállal munkát. A büszkeséget az indokolhatja, hogy — lássad, világ ! — mennyire kapósak a tudósaink, a szomorúság viszont azzal magyarázható, hogy nem idehaza, a mi javunkra dolgoznak.
Jómagam inkább szomorú vagyok, ha arra kell gondolnom, hogy micsoda szellemi kincsről kell lemondanunk. Nézem az adatokat, amelyeket a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlése elé tártak. Ösztöndíjasként, vagy tudományos munkavégzésre 1988-ban 3175, a következő esztendőben 3071 kutató utazott ki nyugati országokba. Az elmúlt évről nincsen adat, de aligha valószínű, hogy csökkent volna ez az ijesztően magas szám.
Ügy látszik, ilyen a mi sorsunk. Képtelenek vagyunk megőrizni az értékeinket. Nem mai jelenség, nem mai gond ez. Hatvan esztendő alatt immár a negyedik jelentős kiáramlási hullámnak vagyunk a részesei. Pontosabban szenvedő alanyai. Tudom, hogy akik elhagyják az országot, többnyire nem saját jószántukból teszik ezt. A harmincas években a nyomor miatt „tántorgott ki” Amerikába a magyar, aztán a háború veszedelme, de még inkább a német terjeszkedés okozta fenyegetettség miatt kényszerültek számosán idegen országokba. A szovjet csapatok bejövetelét követően, esetleg ezt még megelőzve is távoztak mindazok, akik veszélyeztetve érezték magukat, akik attól tartottak — többnyire okkal, joggal —, hogy itt nincs jövőjük: netán a szabadságiak, sőt, az jólétük is kockán forog. Jött aztán 1956., és ismét százezrekről kellett lemondanunk.
Szent-Györgyi Albert, Teller Ede, Szilárd Leó, Neumann János, Wiegner Jenő, Lord Balog, Lord Káldor, Gábor Dénes és sokan mások odakinn világhírűvé váltak, de sajnos nem a magyar biológia, magfizika, matematika, avagy közgazdaság-tudomány gazdagodott a munkásságuk révén. Viszont az is felette valószínű, hogy a mi hazánknak akkortájt is szűkös viszonyai között nem lettek volna képesek rendkívüli tehetségük kibontakoztatására. Nem egy magyar tudóst honoráltak már Nobel-díjjal, de csupán egyetlen egyszer történt meg, hogy Magyarországon élő kutató került a díjazottak közé.
Minden jel szerint a miénknél jóval tágabb külföldi lehetőségek idézik elő az immár negyedik jelentős kiá-áramlási hullámot. Az utóbbi évek vérvesztesége azonban már más jellegű, mint volt az előző évtizedeké. A harmincas évek Amerikája még jóformán válogatás nélkül fogadta be a bevándorlókat, a negyvenes, ötvenes, hatvanas évek magyarjait menekültnek tekintették, és jó szívvel adtak nekik otthont a nyugati országok. Ma viszont a fejlett, gazdag országokban már szigorú megkötések tartják kordában a bevándorlást. Csak azokat a szakembereket fogadják be, illetve azoknak adnak munkavállalási engedélyt, akikre szükségük van.
Elsősorban a magyar kutatók tartoznak ebbe a körbe. Amint a cikk elején idézett számadatok jelzik, rájuk szükség van szerte a földkerekségen. Elsősorban az Egyesült Államok jelent számukra biztos piacot. Az MTA közgyűlésére egy alkalmi bizottság Szelényi Iván
és Vízi E. Szilveszter irányításával tanulmányt készített a tudományos kutatók tömeges kiáramlásának megelőzésére. Ez az előterjesztés amerikai forrásokra hivatkozva kimutatja, hogy az 1960—1975. közötti években a „kiképzett bevándorlók” egyenként 184 000 dollár hasznot hoztak az országnak. (Ennyit veszítünk tehát csupán egyetlen tudós távozásával.)
Kutatóink pedig mennek, mi több, még kelletik is magukat. Igénybe vesznek minden lehetséges kapcsolatot, csakhogy eljussanak egy olyan világba, ahol tág tere nyílik tudásuk kibontakozásának. Ahol a lehető legtökéletesebb laboratóriumok várják őket, ahol nem okoz gondot a kutatáshoz szükséges, és fontos berendezések megszerzése, ahol kifogástalan a szervezettség. Ahol sokat, sokat tanulhatnak, és ahol persze lényegesen jolbban megfizetik őket, mint idéhaza. A mi kutatóink az értelmiségiek létminimumának megfelelő fizetést kapnak: nálunk az intézetekben körülbelül 17 000 forint a havi bruttó fizetés, és ez azt jelenti, hogy a fiatalok közel sem kapnak ennyit.
Persze, hogy a tudomány embere képtelen nemet mondani, ha hívják. Számára óriási előrelépést jelent — erkölcsileg, anyagilag egyaránt —, ha egy nydgati országban dolgozhat. De nemcsak ő törekszik abba a világba, amelyben konvertibilis pénzzel fizetnek. Akinek megfelelő tudása és képzettsége van, ezt könnyen és boldogan váltja dollárra.
Nemcsak kutatóra van igény. Orvosra, mérnökre, nyelveket magas fokon beszélő közgazdászra, társadalomtudósra, számítógépes vagy agrárszakemberre, is. És nyitva áll a világ az operaénekes, a zeneművész, egyre jellemzőbben f sportoló, sőt: a magasan kvalifikált kétkezi munkás előtt is. Nincs arról adat, hogy például hány magyar orvos dolgozik német földön — de biztos, hogy sok. Ott, ellentétben az Egyesült Államokkal, honosítás nélkül elismerik a magyar diplomát, mi több: örömmel fogadták tulajdonosaikat. Érdekes. hogy a magyar mérnökök iránt már jóval kisebb a kereslet. Ezt akár a hazai mérnök-képzés kritikájának is felfoghatnék. Annál kelendőbbek például a számítógépes szakembereink. Nekik kitűnő a hírük a világban.
Nem egyértelmű, hogy csupán a pénz, a sokszorosan magasabb jövedelem vonzza idegenbe a legkiválóbb szakembereinket.
Ezeregy oka van annak, hogy rendkívül nehéz itthon tartani mindazokat, akiknek távlatokat, beláthatatlanul nagy lehetőségeket kínál a nagyvilág. Az biztos, hogy még hosszú évekig képtelen lesz az ország olyan anyagi feltételeket kínálni, mint amilyent nyújtanak a gazdag országok. De mégiscsak kellene próbálkozni. Hiszen rettenetes a vérveszteségünk, amely a fejlődésünket sújtja. Pénzzel nem lehet a gondokat megoldani, de az eddiginél sokkal, sokkal több törődéssel, erkölcsi megbecsüléssel, a szakemberek mélyrehatóbb támogatásával talán-talán lehetne valamelyest segíteni. Hiszen — ismétlem sokaknál nem elsősorban pénz a mozgatóerő. Ha jobban éreznék, hogy idehaza szükség van rájuk, ha megbizonyosodnának arról, hogy személyük valóban fontos az országnak, akkor gondolkodóba esnének. De ennek érdekében tenni kellene — sokat, nagyon sokat.
A.	szovjet külügyminiszter Izraelben
Moszkva és Jeruzsálem hamarosan nagykövetet cserélhet
Baker ismét közvetíteni próbál a Közel-Keleten
|_________A külpolitikai helyzet_________________|
ELŐSZÖR LÁTOGAT SZOVJET KÜLÜGYMINISZTER a zsidó államba. Besszmertnih útjának nyilvánvaló célja, hogy Moszkva csatlakozni szeretne a Baker nevével fémjelzett rendezési erőfeszítésekhez. Az alapkérdésben, a közel-keleti béke megteremtésének szükségességében, a két nagyhatalom ugyanis egyetért. Az amerikai kollégája nyomdokán közel-keleti körúton lévő szovjet külügyminiszter Moszkva térségbeli szerepét kívánja biztosítani azután, hogy Baker legutóbbi kiszlovodszki villámlátogatása idején a Szovjetunió közölte: kész társvédnökséget vállalni a Washington által szorgalmazott, egyelőre kialakulatlan formájú regionális' békekonferencia fölött. Besszmertnih Bakerrel csaknem egyidejű körútja — melynek során Kairóban vasárnap egymással is találkoznak — a moszkvai külügyminisztérium szóvivője szerint a közel-keleti rendezés előmozdítását célozza, s nem a szovjet—izraeli kapcsolatokra összpontosít.
A francia szóvivő is nagy fontosságú fejleménynek nevezte a látogatást, aláhúzva, hogy a Szovjetunió jelenléte a térségben elősegítheti a vitatott kérdések rendezését. Ugyanakkor rámutatott arra, hogy Moszkva részvételéhez a rendezéshez folytatandó tárgyalásokon előbb helyre kell állítani a diplomáciai kapcsolatot a két ország között. A látogatás előestéjén ugyan az izraeli kormány „meglepetéssel és megdöbbenéssel” fogadta a szovjet külügyminiszter Damaszkuszban és Ammanban tett kijelentéseit, amelyekben bírálta Tel-Aviv telepítési politikáját, a megbeszélések után azonban mindkét fél jó hangulatúnak ítélte az eszmecserét. Megfigyelők bizakodva értékelik a szovjet diplomácia vezetőjének tárgyalásait, mondván, Besszmertnih aligha indult volna el a Közel-Keletre, ha nem látna esélyt az öböl-háborút követő washingtoni kezdeményezések sikerére, s nehezen hihető az is, hogy látogatása Izraelben, ne hozná legalább is karnyújtásnyira a nagyköveti szintű kapcsolatok újrateremtését.
TÖRÉKENY MEGÁLLAPODÁSKÉNT értékelik a kommentárok a jugoszláv államelnökség válságtanácsa utáni hatpontos megegyezést. Megfigyelők ezzel kapcsolatban Tudjman szavait idézik, aki zágrábi sajtóértekezletén hangsúlyozta: ha a hadsereg megszálló erővé válik, akkor Horvátország nem fegyverzi le rendőrségét, és megvédi szuverenitását. Ahol szükséges, ott Horvátország további rendőri egységeket mozgósít, mondta az elnök, s területén kizárólag horvát egységek kíséretében engedi tevékenykedni a jugoszláv hadsereget. Az értékelések rámutatnak arra is, hogy az elnökség hiába vezényelte a válságövezetbe a hadsereget, ha a szerbek úgy vélik, a fegyverbeszolgáltatás csak a horvátokra vonatkozik.
AZ ANGOL LAPOK a konfliktussal kapcsolatban rámutatnak, hogy a Nyugat milyen szívesen élt együtt Tito Jugoszláviájával, pedig annak megvolt az ára: elnyomták a demokráciát, nem liberalizálták a gazdaságot, s olyan nemzetiségi politikát alkalmaztak, amely csupán későbbre halasztotta a számlák rendezését. Ám, ez a pillanat most elérkezett. A The Guardian szerint a Nyugat most ösztönösen azzal válaszol, hogy a problémákat a jugoszláv egység alapján kell megoldani. Ennek okát abban látja a lap, hogy tartanak a példa szovjet, áthallásaitól. A jugoszláv egység feltételei azonban olyanok, amilyeneket a nyugati demokráciák még sem fogadhatnak el, érvel a The Guardian, szerb nemzeti szocialista, irredenta feltételek ezek, amelyek magukban foglalják Koszovó további elnyomását, az an-nektált Vajdaságban élő magyar kisebbség és a horvátországi, boszniai nem szerb többség további zaklatását, Macedónia elszégényíté-sét... Természetes — véli a lap —, hogy egy jugoszláv konföderáció gazdasági esélyei jobbak lennének, hisz a feldarabolás még nagyobb elszigeteltséggel és szegénységgel fenyegetné a köztársaságokat. Ezzel kapcsolatban a The Economist mutat rá, csábító az a megoldás, hogy a hadsereg teremtsen rendet Jugoszláviában, de a Nyugat jobban tenné, ha ellenállna e kísértésnek, mert az egység kikényszerítéséből nem lesz tartós megoldás.
TÖRTÉNELMINEK ÍTÉLIK a szakértők a szovjet bányászok hosz-szú ideig tartó sztrájkját. A kommentárok abból az alkalomból értékelik az elmúlt hónapok eseményeit, hogy a március eleje óta tartó mozgalom központi bástyái úgy döntöttek, pénteken felveszik a munkát. A történelmi jelzők annak szólnak, hogy a munkabeszüntetés hozzájárult a Szovjetunió politikai képének átalakulásához: az akció olyan példa nélküli megállapodás kiindulópontja lett, amely kiterjed a központ és a köztársaságok hatásköreinek újrafelosztására. Megfigyelők emlékeztetnek arra, hogy az 1989-es bányászsztrájk idején csak gazdasági jellegű követelések voltak, míg a mostani esetben elsősorban politikaiak. A változás megfigyelők szerint arról tanúskodik, hogy nő a lakosság elkeseredése. Sokak szerint a sztrájk felfüggesztése Jelcin jelentős politikai sikere, ám nyugati szakértők úgy vélik, ez komoly kihívás is számára: a bányászok könnyen ellene fordulhatnak, ha nem váltja valóra reményeiket, és nem sikerül javítania létfeltételeiken. Rámutatnak, a probléma drámai fordulatot hozhat, ha a tárnáknak egyszer csak piaci viszonyok között kell talpon maradniuk. (S. G.)
Moszkvai tudósítónk tvírxt* Bakuban megelégedéssel, Jerevánban felháborodással fogadják a központi csapatok akcióit
Moszkva, május 10.
A szovjet vezetés csak az alkotmányos kötelességét teljesíti, hangoztatja Ajaz Mutalibov azerbajdzsán elnök, miközben az örmény parlament elnökségének a nyilatkozata szerint a szovjet hatóság és belügyi csapatok jelenlegi tevékenysége még a rendkívüli állapot körülményei között is megengedhetetlen lenne. A két, alapvetően eltérő értékelés is jelzi, hogy a központi ala-
kulatok a paramilitarista csoportok lefegyverzése címén kizárólag örmény formációkat számoltak fel. A TASZSZ csütörtöki jelentése szerint a megelőző három nap során a szovjet rendfenntartó erők örmény harcosoktól nagy mennyiségű fegyver- és löszerkészletet koboztak el, ötven embert vettek őrizetbe. A hírügynökségi jelentésben nem esik szó az áldozatok számáról.
Mutalibov pénteken fogadta
Daily Telegraph és a Reuter tudósítóit és megelégedéssel hangoztatta, hogy „ma a szövetség vezetése alkotmányos kötelességét teljesíti Azerbajdzsán népe előtt, biztosítván köztársaságunk szuverenitásának és területi egységének a védelmét”. Az azerbajdzsán elnök úgy jellemezte a térségben újból fellángolt feszültséget, hogy „az azerbajdzsán nép türelme, amelyet az örmény szeparaitisták elhúzódó háborúba rángattak, a végéhez ért”.
Ugyanezen a napon az örmény
parlament elnöksége naik és nyugtalanságának adott hangot a harci cselekmények idején letartóztatott határ menti örmény falvak lakosságának sorsa miatt. A nyilatkozat szerint bizonyítékok vannak arra, hogy a letartóztatottakkal szemben erőszakot alkalmaztak hamis vallomások kicsikarására, amelyek az „örmény fegyveres alakulatok” meglétének hivatalos verzióját erősítenék.
—t —r
A világ vezető politikusai méltatják a francia elnököt megválasztásának tizedik évfordulóján
Mihail Gorbacsov, Helmut Kohl, Willy Brandt és Douglas Hurd méltatja a Le Figaro című párizsi lap pénteki számában Francois Mitterrand köz-társasági elnököt, akit 10 évvel ezelőtt, 1981. május 10-én választottak meg először erre a tisztre. Az évfordulóval elsősorban a tömegkommunikáció eszközei és a politikai pártok foglalkoznak: a jubiláns jó előre közölte, hogy nem szándékozik külön megünnepelni ezt a napot, és közzétett programjában semmiféle megemlékezés sem szerepel. „Számomra minden nap évforduló” — mondotta erről a francia elnök legutóbbi moszkvai sajtókonferenciáján.
A francia sajtó, a rádió, a televízió napok óta szinte mással sem foglalkozik, mint a szocialisták hatalomra kerülte óta eltelt tíz év mérlegének elkészítésével. Hason-
a jövőben tovább bővül közöttünk a kialakult bizalom, továbbra is meglesz a lehetőség arra, hogy folytassuk az együttes eszmecserét” — hangoztatja a Le Figaróban megjelent írás.
Kohl kancellár a francia—német kapcsolatok elmélyítésében szerzett érdemei alapján méltatja Mitterand-t, Brandt, a Szocialista Internacionálé elnöke, a szocialista politikust idézi fel, Hurd brit külügyminiszter a brit—francia kapcsolatokban bekövetkezett közeledést tekinti a francia elnök érdemének írásában.
Mitterrand köztársasági elnökké választásának tizedik évfordulója mellett még egy évfordulóról ír a francia sajtó: Michel Rocard három éve került a miniszterelnöki tisztbe, lett a Matignon-palota lakója, Mitterrand negyedik miniszterelnökeként, az „együttélés” — a szocialista elnök és a jobboldali kormány együttes kor-
lóképpen használják ki a. jubileumot a politikai pártok is: Mitterrand pártja, a Szocialista Párt saját kormányzata eredményeinek népszerűsítésére, az összes ellenzéki párt a szocialista kormány bírálatára látott alkalmat.
A pénteken közzétett írások közül, amelyeket a Le Figaro exkluzív joggal közöl, a lapban az első helyre Gorbacsov nyilatkozatát tették. A szovjet államfő szerint Mitterrand olyan politikus, aki a legalkalmasabb a világban bekövetkezett változások idején a világpolitika menetének befolyásolására. „Mélyreható politikai gondolkodásmód, a realitások éles felismerése, alkalmasság arra, hogy a szüntelen változásban levő helyzetben érvényesítse politikáját” — jellemzi Mihail Gorbacsov a francia elnököt, akinek új sikereket kíván. „Számítok arra. hogy
(A londoni The TimesbAI)
mányzásának — kétéves közjátéka után. Erről a jubileumról a sajtóban kevesebb szó esett, bár a francia politikai életben három év a miniszterelnöki tisztben mór hosszú időnek számít, s a kormányfőnek ennek ellenére viszonylag igen magas a népszerűsége, sok közvélemény-kutatás szerint ő lehet majd a szocialisták legesélyesebb elnök jelöltje.
Rocard, aki korábban Mitterrand politikai ellenfelei közé számított a szocialista párt vezetéséért és az elnökjelöltség elnyeréséért vívott harcban, most a megbízható végrehajtó az elnök által meghatározott politika számára — bár a sajtóban rendszeresen visszatérnek a találgatások arról, hogy nincs közöttük összhang, és Rocard távozása a kormány éléről bármelyik pillanatban bekövetkezhet.