﻿Obersovszky Gyula, Varga Béla és Vásárhelyi Miklós vallomása 13-16. oldal
Magyar Nemzet
j MAGYAR ÁRUTŐZSDE I MELLÉKLETTEL
Pusztuló almáskertek I Szabolcsban	|
Riport all. oldalon	j
Ezerkilcncszázötvenliat október 23-án a Parlament lépcsőjén
(MTI fotó - Mező Sándor)
Ünnepi számunk tartalmából
Történelmi választás
írta: Nagy Erzsébet
Katona Tamás:
Személyes hiúságok is jelentkeztek
A Nemzeti Tájékoztatási Iroda olyan szerepkört kapott, amilyent a legtöbb országban igen nagy méretű hivatalok szoktak végezni - nyilatkozta lapunknak Katona Tamás, a tájékoztatási feladatokért felelős államtitkár. Mint hozzátette, a tehetetlenséget jelzi, hogy csak 1993 második felére lett valami az irodára vonatkozó tervekből. Ambíciók, személyes hiúságok is jelentkeztek - vélte. A Nemzeti Tájékoztatási Iroda működéséről elmondta: „A politikai felelősség teljes egészében rám hárul, de ez nem jelenti azt, hogy nagymértékben kibővült volna az én államtitkári hatásköröm”- tette hozzá. (Interjúnk a 6. oldalon)
Csoóri Sándor
Az ötvenhatos forradalom
déstől és a légszomjtól mégse törtek ki forradalmak. De fogalmazzunk még ennél is egyszerűbben: az emberiség történetében több forradalomra lázító ok, indulat és logika halmozódott föl az idők során, mint amennyiből emlékezetes forradalom született.
Ez a különös tapasztalat is azt bizonyítja: a forradalmaknak nincs receptjük és nincs forgató-könyvük. Néha egy sétapálcából előröppenő tőrtől kapnak ihletet. Néha egy verstől, néha egy mennybe menendő anyai sikoltástól.
Máskor épp az ellenkezőjétől: a végső idegösszeroppanástól, amikor már a szavak is kifulladnak, összerogynak, lefeküsznek az utcakőre, mint a halottak. Az ember helyen ilyenkor kezdenek beszélni a fölszaggatott kövek, a fölborogatott villamosok, a régóta álmodozó fegyverek és maga a vér. Vagyis a legtöbb forradalom nem kezdeményezés, hanem válasz. Válasz a hatalom kihívó, érthetetlen viselkedésére. Olyannyira válasz, hogy lélektanában, az első másodpercekben még a dadogás is jelen van. Ott vannak a torokban elakadó szavak.
(Folytatás a 13. oldalon)
Korunkban ma már mindennek akadt tudósa, tudományága, szakértője. A világegyetem tágulásának és a forradalmak kialakulásának is. De míg az első témáról könnyű homlok-ráncolással vitatkoznak a beavatottak, a másodikról már sokkal bizonytalanabbul. Történészek és politikai gondolkodók egyedül abban értenek egyet, hogy lázadást, államcsínyt, katonai hatalomátvételt bárhol és bármikor meg lehet tervezni a világon, természetesen, ha vannak hozzá emberek, eszközök, hatalmi elképzelések, á<z forradalmat előre megtervezni mindig lehetetlen volt s maradt továbbra is. A legtöbb forradalom még önmagát sem ismeri föl az első percekben, legfeljebb csak a másodikban vagy a harmadikban.
A legegyszerűbb volna elfogadni azt a véleményt, hogy forradalom ott robban ki, ahol elviselhetetlen az élet, a szegénység, a szabadsághiány, ahol már a levegővételért is követ vagy fegyvert kell ragadni.
Tagadhatatlan, hogy a fenti okok a legrobbanékonyabb okok között szerepelnek. Csakhogy népek, nemzetek, földrészek története tele van hasonló nyomorúságos korszakokkal - a szenve-
ben
1956“
ben történelmi választás elé került az egész magyar társadalom. Több mint egy évszázaddal 1848 márciusa után ismét elközclgctt a „most vagy 60118!” pillanata. Rabság vagy szabadság
—	ez lett a tél.
Már 1956 nyara — a Szovjetunióban megindult desztalinizáció, a lendületes lengyel átalakulás demokratikus tendenciái, a „kiátkozott” Jugoszlávia kibékítésére tett gesztusok
—	az elnyomás enyhítésére
késztette a szovjet minta követésére idomított, a látható szovjet hatalmi bel-hnrcok által elbizonytalanított magyar kommunista pártvezetést. Ez felélénkítette u Nagy Imre eszméihez és a szociáldemokrata gondolkodáshoz közel álló üldözött hazai pártellcnzék és a hozzá akkor természetes módon kapcsolódó polgári és népi értelmiség kritikai megmozdulásait. Egyre nagyobb hullámokat vert a szabad gondolkodás, a szabad szókimondás, a szellemi szabadság mindenre kiterjedő igénye. A politikai	követelések
messze a gazdaságiak elé kerüllek ebben a hevületben, noha nem szorították és nem is szoríthatták ki teljesen azokat, mert csak a kedvezményezetteket nem érintette az általános szegénység, az élet mindenkire ránehezedő nyomorúsága. A szellemi szabadság visszafoghatallan megkívánása egyre nyíltabb irodalomhoz, újságíráshoz, rádiózáshoz, nyilvános vitákhoz, egyre nagyobb gyűlésekhez, októberre pedig már - a rehabilitációk nyomában — gyásztól izzó temetési tömegdemonstrációkhoz vezetett.
Mi történt?
Felzokogott egy ország, hogy szabadon kisírja magát az elviselt szenvedések miatt, és egy törekvés érlelődött a féktelen zsarnokság újraéledésének megakadályozására.
Ez volna vélhetően az első motívum, ahol a történeti visszapillantásnak át kell adnia a helyét a gondolatinak. Gyász, szabadságvágy és szellemi szembefordulás a zsarnoksággal. Érzelmi és értelmi összegezését ezek a fogalmak alkothatják a magyarság akkori közhangulatának.
Hatalmas polarizációs folyamat játszódott le ezen az 1956-os őszön. Nemcsak az alávetettek, hanem a hatalom sáncaiban ülők szántára is nyilvánvalóvá vált a bukás, az uralkodói helyzet elveszítésének	lehetősége.
Veszélyérzet töltötte cl a vétkeseket és a vétkességgel a hatalom szolgálata miatt okkal vagy a látszat okán vádolhatókat. Ez pedig elszánttá, ingadozóvá vagy rejtőzködővé telte magatartásukat.
A hatalom féltése -mint mindig - rossz tanácsadónak bizonyult. A szabadság lehetőségének fel-
csillanása feledtetni kezdte a gyászt és erősíteni a szembenállást a zsarnoksággal, melynek prominens képviselői még mindig jelen voltak a politikai élet színpadán. A hatalom visszavonulása is átlátszóan hiteltelen volt. 1956. október 23-ra a szabadságvágyó, zsarnokellenes tömeg ereje tudatára ébredt. A lelkesedés százezreket vitt az utcára, a megrémült diktatúra pedig tehetetlenségében a fegyverekhez nyúlt, ami magával hozta a választ. Kirobbant a fegyveres felkelés, a polgárháború.
Ebben a polgárháborúban kezdettől fogva, és egy növekvő mértékben játszottak szerepet a külső elnyomók, a szovjet csapatok, melyek korábban a színfalak mögé húzódva tartották szilárdan megszállva hazánkat. Jött az utánpótlás magából a Szovjetunióból is. A polgárháború mind nyilvánvalóbban magyar-szovjet háborúvá, nemzeti szabad-ságküzdelcmmé változott, amit egy átmenetinek bizonyult, szovjet részről ma már nyilvánvalóan taktikainak tekintett fegyverszünet szakított csak meg.
A fegyveres felkelés, a szovjetek ellen vívott harc hősies napjaiban a magyar ember legszebb tulajdonságai mutatkoztak meg. Az élet feláldozását is vállaló hazafias önzetlenség, a bajtársi segítségnyújtás, ami egyaránt jellemezte a harcosokat és a polgári lakosságot — azokat, akik gondozták, ápolták, gyógyították, élelmezték, hátországként támogatták őket és segítették egymást -, számtalan példával szolgált erre a jogos általánosításra. Nemcsak régi ismerősök harcoltak együtt, hanem olyanok is, akik egymás nevét se tudták, sőt tudni se akarták. Az számítolt csak, hogy ki melyik oldalon áll, hogy ki kire lő. A telt minősített, nem a származás, nem a múlt. Ösztönös együttérzés, csodálatra méltó tolerancia tanúsítói voltak a harcos magyarok. Ez a nemes tartás teremtette meg szabadságharcunk, forradalmunk erkölcsi presztízsét, ami a külföldet bámulatba ejtette. A magyar név megint szép lett, méltó régi nagy híréhez, ahogy Petőfi áhította volt annak idején. Vnlóban lemostuk a gyalázatot.
Ennél a megragadó erkölcsi motívumnál ismét meg kell állni egy gondolkodásai időre. Meg kell állapítanunk, hogy menynyire híjával vagyunk a mában épp ezeknek az akkori erényeknek. Egy ideges, önző világ tülekedésében sodródunk, lökdösődünk, helyünket keresve és nem találva, noha beköszöntött a politikai szabadság kora.
Visszatérve 1956 eseményeihez, a szovjet csapatok kivonása Budapestről, a fegyvernyugvás meghozta a magyar demokrácia néhány napra szóló, de mindmáig ható kivirágzá-
sát. Parlamentáris rendszer született, ami ugyanakkor a nemzeti bizottságokban, a munkástanácsokban, a nemzetőrségben tömörült állampolgárok szociális és nemzeti önigazgatására épült.
Ezekben a mindössze október végétől november 4-c hajnaláig tartó napokban pattant ki - hihetetlenül rövid idő alatt, a történések mélyén rejtőzködő hosszú magzati fejlődés eredményeként -egy demokratikusan szociális, szuverén nemzeti állam lehetséges voltának kitörölhetetlen tudata a magyarság és a gondolkodó szabadságszerető világ számára. Magyarország — címer nélküli, lyukas nemzetiszínű zászlajával - újfajta, reménybeli állameszmény jelképe lett.
A fegyverszünet, a remény napjai nem voltak már mentesek a szélsőséges indulatoktól. Előkerültek az örök „megtorlók”, akiknek jó része a harcok idején sehol se volt, lapult, kivárt, helyezkedett.
Ismét egy intő jel. Elég volt néhány félelmetes nap, hogy gyávákból legyenek nagyhangú bátrak, hogy megjelenjenek az aljas és kegyetlen lincsclők, nyomukban az alvilággal. Kisebbséget alkottak, szemben egy méltóságteljes, igazságos, emberséges érzésű néppel. Olyan emberekkel szemben, akik nem szemlélik kívülállókként mások megliprását, hanem harcban, munkában összekovácsolódnak, és közös erővel akarnak egy szabad, független Magyarországot felépíteni.
Aligha lehet kétséges bárki előtt - mint ahogy azokban a napokban sem volt -, hogy a legkülönfélébb nézetű és indítékú emberek alkották azt az egyet érző és akaró erőt, ami az idegen elnyomók és hazai segédeik ellenében szállt harcba és folytatta ezt a szabadságküzdelmet november 4-e után, amíg csak a temetők csendje nem borult arra az ország-nyi méretű Mohácsra, amivé hazánk forradalmunk és szabadságharcunk végleges leverésével évtizedekre változott.
Mi volt végül is az, mi olyanná tett bennünket, magyarokat egy villanásnyi történelmi időre, hogy példát mutassunk a világnak és máig szóló intelmet önmagunknak?
1956 forradalmának és szabadságharcának nagy tanulsága, hogy a fegyverek vagy a pénz hatalmának zsarnokságával szemben csak egy védekezés van: az emberség, a szolidaritás, a nemzeti összefogás hármas egysége. Erre szavazott tetteivel 1956 Magyarországa. Nem éppen időszerűnek tűnő gondolat egy ideológiai álarcosbál köntöseiben acsarkodó, könyöklő, önző, a poriadás számtalan tünetét felmutató jelenben. De épp ezért a legin-tőbb figyelmeztetés a jobb jövő reménye érdekében!
Christopher villámlátogatása Budapesten
Amerikai terv a NATO kiterjesztésére
Warren Christopher amerikai külügyminiszter kelet-európai túrájának első állomásán, Budapesten kijelentette, hogy a volt Varsói Szerződés, illetve a jelenlegi Észak-atlanti Együttműködési Tanács tagállamai alkalmasint NATO-tagokká válhatnak, ám pillanatnyilag nem számíthatnak biztonsági garanciákra a nyugati szövetségesek részéről. A NATO kiterjesztésére tett amerikai javaslat, az úgynevezett „Partnerség a békéért” a januári NATO-csúcs napirendjén szerepel majd. Ezt erősítette meg a NATO honvédelmi minisztereinek találkozója a német Travemündében, ahol a résztvevők felsorakoztak az amerikai
terv mögött, és cáfolták, hogy bárkit is távol kívánnának tartani a szövetségtől. Magyar részről Jeszenszky Géza nagyon jó kezdetnek minősítette és üdvözölte Christopher bejelentését. Ugyanakkor Pieter Stojfelen, a NATO európai szárnya, a Nyugat-európai Unió ugyancsak hazánkban tartózkodó küldöttségének vezetője a csalódottság jeleit vélte felfedezni a magyar tárgyalópartnereinél, miután nyilvánvalóvá tette, hogy a közeljövőben aligha valósulhatnak meg az EK- és NYEU-tagsághoz fűzött reményeink.
(Részletes beszámolóink a harmadik oldalon, kommentárunk a 2. oldalon)
Ez a nap jelkép is
Antall József ünnepi köszöntője
Tisztelt Honfitársaim! Határon innen és túl!
Immár negyedik alkalommal ünnepelhetjük szabadon 1956. október 23-át, legújabb kori történelmünk nemzeti ünnepként tisztelt nagyszerű napját. Az érzéseinket törvényerőre emelő országgyűlési akarat lehetővé tette, hogy nemzeti ünnepeink sorozata egész történelmünket kifejező egységbe fonódjék össze.
A tavaszi és az őszi forradalom és szabadságharc ünnepe szinte közrefogja államiságunk és európaiságunk megalkotójának, Szent István királynak emlékét. 1956. október 23-a nemcsak nagy nemzeti ünnepeink egyike, hanem jelkép is számunkra. Jelképe népünk megmaradásának, megmásíthatat-
lan törekvésének a függetlenség, a szabadság, az Európához való mindenkori tartozás iránt. Mindig szemünk előtt lebegett a legfejlettebb országok példája, a modernizáció elengedhetetlen szükségessége, a felzárkózás igénye. Nem álom volt ez, hanem következett európaiságunkból, az államalapító királyunk által teremtett szilárd fundamentumból, a Kárpát-medencében élő népünk szívós munkájából, azokból a szellemi értékekből, amelyek oly sokszor gazdagították a világot.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc kifejezi mindenekelőtt az egész ország hajlítha-tatlan akaratát a szuverén, a többpártrendszer alapján működő parlamentáris demokrácia iránt.
(Folytatás az 5. oldalon)
Interjú
Kuncze Gáborral
Súlyos károkat okozott, hogy a gazdaságot a napi politika érdekeinek próbálták alávetni; gondoljunk csak a mezőgazdaság szétverésére, a kárpótlás vagy a privatizáció körüli vitákra — mondja az SZDSZ miniszterelnök-jelöltje. (7. oldal)
Fapados
atlantiak
Kelet-Európa demokráciát mélyítő országai a vállalt evolúcióval nemcsak külső, hanem belső biztonságukat is erősíthetik, hiszen hadseregük kiépülő atlanti kapcsolatai egyúttal kiiktathatják az önjelölt szélsőséges „erőpolitikusok” fegyvertárából: az erőt. (2. oldal)
A betiltott Tragédia
Amíg folyt a küzdelem -hogy Madách remekműve műsoron maradhat-e -, addig a belpolitikai élet színpadán megtörtént a nagy fordulat: az MDP központi vezetősége kizárta soraiból és visszahívta minden funkciójából Nagy Imrét. (20. oldal.)
ALAPÍTOTTA: PETIK) SÁNDOR
PÉNTEK, 1993. október 22. LVL évfolyam, 247. szám