﻿Társadalom és sajtó
írta: Pethő Tibor
Szőnyi Gyula rajza
Nemzeti létünkben bujdoklunk
Látogatóban Sütő Andrásnál Marosvásárhelyen
„Mit ér az ember, ha magyar?” - érezzük ismét gyakran, hogy fel kell tenni a kérdést. Válasz sokféle található. Ám kitől és mi fogadható el? -vitatkozunk, mielőtt szembenéznénk bármelyik véleménnyel. A nemzet sorsát egész életén át kikezdhetetlenül vállaló Sütő Andrást marosvásárhelyi otthonában kerestük fel.
Foglaljanak le egy gépet -súgta Landcrcr a nyomdájában tétovázó fiataloknak március 15-c délelőttjén. Ekkor, minden valószínűség szerint Irinyi József kezét a vassajtóra téve így szólt: „Ezt a sajtót a nép nevében ezennel lefoglaljuk, s követeljük kézirataink kinyomtatását!” A magyar sajtószabadság születésnapját ezzel az eseménnyel szoktuk jelölni. Kevesebb szó hangzik arról, hogy Kossuth és a diéta küldöttsége ugyancsak március 15-én Pozsonyból indult hajóval Bécsbe, hogy az uralkodónak átadják a nemzet követeléseit, s ezek között a sajtótörvényre vonatkozó javaslatot. Az előterjesztésből született a híres 1848. XVIII. törvénycikk a sajtóról. „Szabad sajtó!... már ezentúl / Nem féltelek nemzetem” - írta Petőfi.
A magyar társadalom, a politika, a hatalom, az ellenzék és a sajtó viszonya az említett törvény megszületése óta szüntelenül a bölcselők, az írók, a politikusok és természetesen az újságírók vizsgálatának középpontjában áll. A 146 évvel ezelőtt meghozott törvény után néhány nappal már kitűnt, hogy értelmezése körül mélyreható nézeteltérések támadtak. Március 19-én megjelent a Aíarczius Tizenötödike című radikális újság, amely már március 23-án azzal vádolja a pesti vezetőséget, hogy új cenzúra bevezetésére törekszik. A radikális újságokat figyelve a liberális középnemesség pedig a „republikánus terrorizmus”-sal ijesztgeti az országot. Az sem maradt észrevétlenül, hogy az első magyar felelős kormányt legélesebben támadó Reform című újság „olyan kispolgári újságírók vállalkozása volt, akik egészen a forradalomig a konzervatív, retrográd sajtónak voltak harcos munkatársai” - olvasható a Magyar Sajtó Történetében.
Most pedig már nemcsak a kormánynak, hanem Petőfinek is ádáz ellenfeleivé váltak. Egymás után alakultak a politikai egyesületek, de még az egyaránt baloldali eszméket képviselő Egyenlőség Club és a Democ-raticus Club tagjai sem tudtak szót érteni egymással. Nincs hiány az üres hivalkodásban sem. Egy hírlapíró Republica-nus álnév alatt így nyilatkozott meg: „Én az amerikainál s még a franciánál is tökéletesebbet óhajtok hazámnak.”
Minden forradalom, minden nagy átalakulás régi történelmi tanulsága, hogy a győztesek szembefordulnak egymással. Ami napjainkban, illetve pontosabban 1990 és 1994 között hazánkban végbement, c törvényszerűség bizonyítéka. A sajtó és a hatalom, a sajtó és a társadalom viszonya az év-
százados hagyományokra támaszkodó, szilárdan demokratikus országokban is újból és újból felbukkanó vita tárgya. Senki sem csodálkozhat tehát azon, hogy mi négy év óta viaskodunk ezzel a kérdéssel. A bevezető sorokban emlékeztetve a 146 évvel ezelőtti fejleményekre, arra akartunk utalni, hogy ha a magyar polgári fejlődés csaknem másfél évszázadon keresztül töretlen lett volna, akkor is szembekerülnénk ezekkel a gondokkal. De miután a szabadságharcot követte az elnyomás, amikor szóba se jöhetett a szabad sajtó ügye, majd a kiegyezés, amely ugyan visszahelyezte jogaiba az 1848-as sajtótörvényt, de kénytelen-kelletlen kiszélesítette annak korlátozó rendszabályait, majd kitört az első világháború, ezt követték a forradalmak, az ország megcsonkítása, s hadd ne folytassam, mi minden történt még velünk 1990-ig.
Ilyen éles sorsfordulók egyszerűen lehetetlenné tették a sajtószabadság eszméinek megszilárdulását közéletünkben. Nem fejlődhetett ki semmiféle belső egyetértés a társadalom és a szabad sajtó között, mert sem a társadalom, sem a sajtó nem volt szabad. A jelenlegi áldatlan helyzet gyökerei történelmi távlatban erre vezethetők vissza. A sajtó és a tömegtájékoztatás dolgozóinak nagy többsége olyan rendszerben nőtt fel, amely őket valamilyenfajta „segédszemélyeknek” tartotta, akik kötelesek a diktatórikus egypártrendszer utasításait nemcsak szolgaian, de lehetőleg lelkesen kiszolgálni. Ilyen évtizedek nem múlhatnak el szellemi, de főleg erkölcsi rombolás nélkül. Az utánpótlás nevelésénél, kiválasztásánál ugyancsak a szellemi behódolás vagy annak meg-játszása volt a legfőbb követelmény. A nyolcvanas évek végén és az 1990-es választásokat követően ennek az újságírógárdának volt a feladata az immár valóban szabad sajtó kibontakoztatása és a tömegtájékoztatás reális elhelyezése az átalakuló társadalomban. Aki a hosszú szolgaság után felszabadul, bizonytalanná válik a merőben új körülmények között, mint a rab, aki a tömlöc sötétségéből hirtelen ragyogó napfénybe kerül.
Kialakult tehát egy olyan politikai közélet, amelyben a demokratikusan és szabadon választott parlament képviselői kevés kivétellel éppúgy újoncok voltak, mint a rendszerváltást lebonyolító kormány tagjai. Egyfelől adva volt tehát egy jó szándékú, de tapasztalat és gyakorlat híján lévő államvezetés, másfelől egy szakmai képzettséggel ugyan rendelke-
ző, de a szabad sajtó társadalmi követelményeiben és felelősségében járatlan újságíró-közösség. A félreértések, majd az összeütközések elkerülhetetlenné váltak. Nemcsak azért, mintha Emerson mondása igazolódna: „Az egyetlen bűn, amelyet nem tudunk egymásnak megbocsátani - a véleménykülönbség”, hanem mert a sajtó felelőssége nem nőtt az ölébe hullott óriási hatalommal egyenes arányban. Valójában senki sem mérte fel még részleteiben sem, hogy egy ilyen méretű társadalmi átrendeződés milyen magas színvonalú munkát követel a tömegtájékoztatástól. Az embereket a valós helyzetnek megfelelően informálni és eligazítani az újjáalakuló gazdaság útvesztőiben, lett volna az elsődleges célja és feladata a szabad sajtónak. A viharos gyorsasággal egymást követő események rendkívül nehézzé tették az ilyen jellegű felvilágosító munkát, könnyebbnek, s népszerűbbnek ígérkezett az elemzés helyett a kritikai ellenzéki megközelítés. A hazai körülményeket ismerők nem vonhatják kétségbe a sajtószabadság gyakorlati érvényesülését a nyomtatott sajtó területén. Aki megfelelő anyagi eszközökkel rendelkezik, lapot indíthat és korlátozás nélkül nyilvánosságra hozhatja gondolatait.
Jóval bonyolultabb a helyzet az elektronikus média területén. Nemcsak azért, mert jelenleg még csak a központi rádió és televízió adásai érik el az ország minden területét, hanem mert teljesen tisztázatlan a közszolgálatiság fogalma. Ennek hiányáért egyaránt felelős a parlament, a kormány és a tömegtájékoztatás. Az államvezetésnek meg kellett volna határoznia, hogy milyen feladatok teljesítését várja a közszolgálati, tájékoztatási intézményektől, az ott dolgozó újságíróknak pedig önvizsgálatott kellett volna tartaniuk, hogy lelkiismeretük parancsa szerint képesek-e megfelelni egyrészt a feladatoknak, másrészt a közszolgálati újságírók számára különlegesen fontos magatartási és etikai követelményeknek.
A közszolgálat, mint az elnevezésből is kiderül, a szolgálat különleges fajtája, amely nem tűri az elfogultságokat, s alapja a tárgyilagosság és hitelesség. A szolgálat jó értelemben vett alázatot is követel, alázatot a nézővel és a hallgatóval szemben.
Az állapotok romlását, a sajtóterület belső csatározásait sokan a médiatörvény hiányára vezetik vissza. Ez aligha helytálló. Annál inkább Széchenyi megállapítása: „Minden reformot az embernél és különösen önmagunknál kell kezdeni”.
-	Március 15-re, a nemzeti ünnep napjára készülünk. Ehhez a naphoz számtalan jelző, indulat, hamis és nemes politika, ideológia, remény és szorongás tapad. Most miként éljük meg nemzeti érzésünket? Kik vagyunk mi, magyarok? Hogyan tekinthetünk önmagunkra mint nemzetre? Mit ünnepelhetünk 1994-ben?
-	Azt mondom, hogy a mi nemzeti ünnepünk, nagyon sajátságos nemzeti ünnep. Nem úgy ünnep, mint például a románoké avagy Amerikáé. Az ő nemzeti ünnepük egy nemzeti törekvés beteljesülésének a dicsősége. Ilyen december 1-je a románok esetében, amikor Erdély Romániával egyesülésére emlékeznek. A mi nemzeti ünnepünk egy heroikus kísérletnek, majd a borzalmas bukásnak az emlékeivel továbbélő alkalom a főhajtásra. Van benne remény is és tragédia is.
-	Március 15-é eszményébe beleszőttük a szabadságvágyunkat. Ezért iktatta ki a korábbi hatalom ezt a napot a piros betűs ünnepek sorából. Ma hogyan kapcsolható össze a szabadság és a nemzeti érzés?
-	Nem lehet megkerülni azt a gondolkodásunk útjába lerakott, hatalmas kpvet, amely előtt muszáj megállni és végiggondolni, hogy a magyarság nemzeti törek\ései valójában úgy, ahogyan azt március 15-e fölvetette, soha nem valósultak meg. Nem juthattak nyugvópontra ezek a törekvések, mert
mire a magyarság viszonylag szabadon oldhatta volna meg lényegi, nemzeti kérdéseit, már a világháború közelébe jutott, majd a háború után szét is esett a nemzet, földarabolták az országot. így nem tudott oda visszajutni a nemzeti ügy, ahol 1848-ban Kossuthék földobták az égre.
-	A magyarság, a nemzeti lét emlegetését, a nemzeti kérdések kutatását, boncolgatását a szocializmusban gyanakvással figyelte a hatalom. Korszerűtlennek, károsnak nevezték annak a gondolkodását, aki a nemzeti szellem ápolásán munkálkodott. Gyanak\’ásból, lekicsinylésből, rágalomból most sincs hiány. A korszerűtlenség, sőt a veszélyesség vádja is elhangzik.
-	Korszerűtlen, aki a magyarság gondjaiban él? Nem hiszem, hogy a kérdésfelvetés eredményre vinne. A nemzeti lét kérdéseivel nem azért foglalkozik az ember, mert nincs más dolga. Nem azért vagyok kénytelen a nemzeti létemmel
szembenézni, mert képtelen lennék valami konstruktív cselekvésre, gondolkodásra, alkotásra, munkára, művészetre, irodalomra, amelynek semmi köze a nemzeti léthez. Az emberiség fejlődésének ebben a szakaszában a nemzeti történelem, a nemzeti kultúra, a nemzeti jegyek összességében élve az ember csupán ahhoz ragaszkodik, hogy ilyen törvények alá vetve szabadon, emberi módon lélegezzen. Önmagunk megvalósításának sine qua nonja most a nemzeti létnek a normalizált állapota. Különben konfliktusos helyzetben él az ember, amiként élek jómagam, élünk mi, erdélyi magyarok immáron hetven esztendeje. Nemzeti létünkben bujdoklunk. A természtes, emberi igényeinket tagadja meg az állam. Mi több, természetes, emberi adottságainkból akarnak kifordítani. A nemzeti nyelvünk, a nemzeti kultúránk ellen törnek olyan erők, amelyek a maguk nemzeti létét nem tudják másképp elképzel-
ni, csak az asszimiláció erőszakolt folyamatának végbevitelével. Nacionalista erőszakkal egy paranoiás nemzeti állapotba akarják olvasztani a kisebbségeket, a nemzeti közösségeket.
-	Közép-Európában igenigen sok gyilkos energia fölszabadult a diktatúrák bukása után. Nemzeti jelszavakkal tüzelt háború zajlik a Balkánon. Ön is kis híján áldozattá lett. Miért törvényszerű, hogy csak gyilkos indulattal tudnak egymásra tekinteni a nemzetek, ha önmaguk szabadságáról gondolkodnak? Hogyan lehet megbékélni?
-	Erről nekünk, magyaroknak nagyon gazdag irodalmunk van. Gondoljunk - többek között - Németh László írásaira, amelyekben a közép-erurópai létnek a pozitív megoldási lehetőségeit kutatta. Fölvetette a tejtestvériség gondolatát. A magyarság - szinte küldetéses - művelődési szerepének a gondolatát is körülvizsgálta. Egyszóval azokat a békés megoldási lehetőségeket kutatta, amelyek változatlanul időszerűek, miután ezek a drámai esztendők elmúlnak. A véres konfliktusok a megoldatlan kérdések következményei. Elfojtották a törekvést, hogy minden nép a maga sajátos létében, természetes közegében élhessen. A másik oldala a jelenségnek, az a balkáni kegyetlenség.
(Folytatása 7. oldalon)
			
Botos Katalin: A Világbank szerint is		Csorba László:	
jó irányba menetelünk		Kossuth Lajos március 15-éről	(11. oldal)
Czirják Imre interjúja	(4. oldal)	Osztovits Ágnes:	
Habsburg Ottó: Itt az idő	(5. oldal)	A történész és a hírlapíró	(11. oldal)
Debreczeni József:		Baróti Szabolcs:	
Mítosz és történelem	(6. oldal)	Kora tavasz Kiskőrösön	(12. oldal)
Kitüntetések	(8. oldal)	Csontos János:	
Katona Tamás: Lengyel katonatiszt,		Monokon a helyzet változó	(12. oldal)
magyar honvédtábornok.		Botlik József: Fehéregyháza	
Rosdy Tamás interjúja	(9. oldal)	Petőfivel és nélküle	(12. oldal)
Hankó Ildikó:		Fiatalok, ’94. március	(13. oldal)
Kossuth Lajos hangja	(9. oldal)	Expo ’94	(14. oldal)
Lőcsei Gabriella: A kormányzó meg		Osváth Sarolta:	
a „kihonosílott magyar pária’	’ (10. oldal)	A Centrum-ügy háttere	(15. oldal)