﻿Í:-I5 f —I •- If. i-.r-r .ííl v: -FTTTTlí -SEr

>»*r 29
VÍ2
>bh.
^abad s r^fe s^°ni>
s¿Cf-
* re*, ‘»ni a
terni, n '*yt *
W¿,
^rol-
ám-
-ma-
ilek,
gyár-
id
ic Kei a rna-
il bt.
[tcN*n
nnios
t >eo-• ál Iáik. A •aííia-ihaija
I.
<‘ii
i * uii
íjtási
:g a
m)/6-ruhá-i. Az ínye* ettek 2ri-án satuk a je-
■ként n lóri íd ■ >nim ült a ni. A 7-23 írüafc« I. Az ó.aki ette. •■rí
ltl*I
»Irt!
ispií-ig)cr-vérei. n h^t-
f3. A el s*-iok a itiniü deka-4jcka-
•jvon-i kei-•ínber t f/Ü-
tc/ítf-
\Ö%%&
JúW^
>fiy M ,in*k'
n-kkd j újai*
is/iT'
akkét
n j/
,.r1CSt-
AMagar Nemzet
wc P



Ára: 35 Ft Ön és... melléklettel
ALAPÍTOTTA: PKTIIÖ SÁNDOR SZOMBAT. I995. deeemher 2$. LVHL évfolyam, 30! .«ám
Vágyaink útiköltsége
írta: Pethő Tibor
Karácsony a remény és a szeretet ünnepe. Napjainkban mindkettő hiánycikk, mintha eltűnt volna a szabadpiacról. „A reményt vágyaink útiköltségül adják: de a sors hamispénznek nézi, s el nem fogadja” - mondotta Kisfaludy Károly. Talán még az ő idejében sem volt ez olyan mélységesen igaz, mint ma. Reményekkel telve építgettük a nemzet jövőjét Közép- és Kelet-Európa forradalmaitól is lelkesítve 1989 és 1991 között, amikor a népek elsöpörték a kommunista diktatúrákat, ledöntötték a berlini falat, és független államokra szabdalták a Szovjetuniót. A sötét gond még nem árnyékolta be lelkivilágunkat, hiszen határtalanul bíztunk a Nyugat sokszor beígért segítségében, az ország teljes függetlenségében, az első szabadon választott parlament és az Antall-kor-mány által létrehozott demokratikus intézmények szilárdságában, a magára talált nép alkotóerejében. Ehelyett egymást érték a csalódások. Az útiköltség hamispénznek bizonyult, a sors nem fogadta el.
Most, hat év távlatából visszagondolva már rezignáltan megállapíthatjuk, hogy három nagy tévedésnek estünk áldozatul. Nem mértük fel reálisan Magyarország helyzetét az új nemzetközi viszonylatrendszerben. Hittünk a nemzeti polgárság gyors talpra állásában és az átalakulást vezényelni képes szellemi és erkölcsi erejében. Teljességgel félreismertük az államszocializmusból a szabadpiaci kapitalizmusba való átmenet lappangó veszélyeit és az érdekeltek könyörtelen önzését.
A rendszerváltozással mintha elvesztettük volna nemzetközi valóságérzékünket, ami pedig a legnagyobb nemzetfenntartó erőnk volt századokon keresztül. Megmagyarázhatatlan módon szinte gyerekes naivitással bíztunk a korábban szerzett „érdemeink” elévülhe-tetlenségében, tartósságában, a diktatúra utolsó harmadában elért kelet-nyugati egyensúlyozó mutatványainkban, a békés egymás mellett élés során kialakított „szélárnyékos” helyzetünkben, majd a forradalmakat ösztönző szerepünkben, végül a magyar átmenet sima lebonyolításában. Ezekben valódi teljesítményt mutattunk fel, amiből az a hibás következtetés származott, hogy elismertségünkhöz újabb teljesítmények nem szükségesek. A közvélemény — tudomásul véve a hidegháborúban a Nyugat győzelmét - meglepő gyorsasággal közömbössé vált a nemzetközi kérdések
iránt, befelé fordult, s provinciálisán szűk nézőpontból szemlélte a világban kibontakozó új folyamatokat.
Polgári Magyarországot akart a választásokon parlamenti képviseletet nyert minden politikai párt. Különbségek az arányokban és mértékekben jelentkeztek, menynyire legyen nemzeti és keresztény, illetve világpolgári és világi ez a fejekben létező burzsoá Magyarország. Az alapvető tévedés az volt, hogy ilyen Magyarország nem lehetséges, mert hiányzik a polgárság. A dzsentriből, a? értelmiségből és a polgárból középosztállyá szerveződött magyar vezetőréteg már
Szőnyi Gyula rajza
meggyöngült az első világháború után, de még megőrzött bizonyos értékeket, erkölcsi szabályokat és magatartási normákat a második világháborúban is, nagyjából a hitleri megszállásig. Akkor ütközött ki igazán a polgár két rossz tulajdonsága: a gyávaság és a megalkuvás. A negyvenöt éves szovjet megszállás és bolsevik diktatúra aztán elemi részecskéire hasította ezt a réteget, a „reakciósánál talán még becsmérlőbb volt a „kispolgári” jelző, ami szinonimája lett a pártzsargonban az ostoba, maradi, szűk látókörű képződménynek, amit csak „szocialista humanizmusból” nem taposnak el. Mégis a nyárspolgári
életszemlélet járványosán terjedt az alacsonyabb káderek, de még a nómenklatúra között is. Ebből a képlékeny társadalmi anyagból formálódott az úgynevezett mai magyar „nagypolgárság”. Csatlakozott hozzájuk a halvány amerikai mázzal bevont pénzügyi és banki menedzsercsoport. A régi maradványpolgárság csak akkor kaphatott volna életmentő vérfrissítést, ha a civil szervezetek szellemileg befolyásos egyesületekké, érték- és érdekérvényesítő erővé fejlődtek volna. Ez nem következett be, a szép számmal megalakult civil szerveződések egy-két éven belül a közélet perifériájára szorultak, s ma legtöbbjük csak levélpapíron tengődik.
Tévesnek bizonyult harmadikként a mintának vett kapitalista modell kiválasztása. A Dimitrov (Fővám) téri fiúk hiányos oktatást kaptak, s szinte kizárólag az utolsó tizenöt év amerikai-angol közgazdaságtudományának emlőin nevelkedtek, ami egyrészt a monetarizmus elsődlegességét, másrészt a javak és a tőkék korlátok nélküli, szabad áramlását jelentette. Az elmélet szerint ez az irányzat végső soron jobb életet ígér mindazoknak, akik részesei e rendszernek. Nem vettek figyelembe azonban két tényezőt. Az egyik: a monetarista iskola igazsága még a legfejlettebb gazdaságok esetében sem igazolódott egyértelműen, gondoljunk csak Japánra és a többi ázsiai „tigrisre”, ahol az állami részvétel, a piac ellenőrzése alapozta meg a sikereket. A másik: Európa fejlett tőkés országai sem jártak ezen az úton, hanem inkább a „szociális kapitalizmus” vált uralkodóvá, amelyben jobban érvényesült a társadalmi érdek-egyeztetés, a tulajdonosok és az alkalmazottak együttműködése. Az első szabadon választott kormány inkább az európai mintát igyekezett átültetni nálunk. Az 1994-ben hatalomra került kormány -minő paradoxon - sokkal erőteljesebben az amerikai-angol követelményrendszert próbálja meghonosítani, amely szinte kizárólag csak az adókban és a befektetések hozamában gondolkozott, s így a menedzserréteg, illetve a fekete-gazdaság előnyére szolgált. Ebből csak az következhetett, hogy itt sem az európai, sem az amerikai-angol kapitalizmus nem alakulhatott ki, hanem valamilyen fajta keleti, még inkább orosz jellegű vadkapitalizmus kelt ki a mocsárból.
Nos tehát, hol az a remény, ami nem válik hamispénzzé? Az a tény a remény, hogy ezerszáz éve él a magyarság ezen a fölejön.
Szükség lenne egy társadalmi vérszerződésre
Karácsonyi beszélgetés Gál Zoltánnal, az Országgyűlés elnökével
-	A legszebb családi ünnep előtt állunk. Ilyenkor az emberi érzelmek és az életünknek emberi vonásai nagyítódnak föl. Mennyire emberiek, humánusak a mi törvényeink?
-Törvényeink annyiban emberiek, amennyiben a törvényalkotók felismerik a társadalom valóságos igényeit, és ezt meg tudják fogalmazni. Bár sokszor nem a kedvemre való stílusban vagy nem a kedvemre való szellemiséggel vitatkoznak a képviselők, de nehéz elvitatni, hogy mindegyikőjük - több-kevesebb sikerrel - az emberek boldogulásáért fáradozik. Tény viszont, hogy törvények döntő többsége szükségképpen különböző módon érinti a társadalom egyes rétegeit. Ritka az olyan törvény, amelyet mindenki jónak tart, és elfogad. De a cél az, hogy összességében a törvények rendszere, a törvények sokasága - együttes hatásként - jobb helyzetet teremtsen.
-A társadalom jelentős része inkább a törvények szorító hatását, súlyát érzi. Mennyi idő múlva érezhetik az emberek, a családok, hogy a megszorítások, az áldozatok eredményre vezetnek?
-	Való igaz, az intézkedések, a törvények nem mindig állnak össze egy-
Napjaink gondjai, feszültségei között mind kevesebb fogódzót, biztos pontot találnak az állampolgárok milliói. A gazdasági terhek kikezdték a társadalom tűrőképességét, eltűnnek klasszikus erkölcsi normák, vitathatatlanul gyanús körülmények között gazdagodik egy szűk réteg. Mindeközben van még súlya az adott szónak, a hiteles magatartásnak. Hisszük, hogy ezeket az értékeket a formálódó jogállam is védi. De miként éli meg a politikus, a törvényalkotó az átmenet tehertételeit - erről beszélgettünk az Országgyűlés elnökével, Gál Zoltánnal országházi dolgozószobájában.
séges rendszerré, nem olvasható a „mit, miért”, és ezért gyakorta nem sikerül a társadalom számára bizonyítani, hogy az erőfeszítéseknek van érteleme. E cél érzékeltetése, megjelenítése nélkül nyilvánvalóan nem lehet kérni az emberektől a bizalmat és az optimizmust.
-A törvényalkotókat mennyire vezeti a megszorítások eredményébe vetett hit, vagy csupán a kényszer hatására cselekednek?
-Ebben az ügyben is, mint sok
másban, nehéz általában törvényalkotókról beszélni. Más a lehetősége és a felelőssége a kormánypárti, és más az ellenzéki képviselőknek. Létezik, vagy léteznie kellene viszont egy közös célnak, nevezetesen, hogy az ország és a magyar társadalom minél hamarabb késznek és képesnek mutatkozzék az Európai Unióhoz való csatlakozásra. Tudniillik csak így lesz módunk arra, felzárkózzunk a világ fejlettebb részéhez.
-	Az emberek az életmódjuk, a kulturális lehetőségeik, az egzisztenciális perspektíváik alakulásának lehetőségeiből mérik le, mennyire messze vagyunk Európától. így viszont a távolság nem kevés. Egy magyar gyógyszerész nem nagyon álmodhat arról, hogy a gyermeke párizsi egyetemre járhat, a magyar pedagógus össze sem hasonlíthatja lehetőségeit a német kollégájával...
-	Teljesen érthető, hogy az emberek így mérik a jövőt. De nem tudok mást válaszolni, mint amit az előbb mondtam. Vagyis azt, hogy az átmeneti áldozatok árán is vállalni kell a csatlakozás terheit, minél előbb teljes jogú tagként jelen lenni az Európai Unióban. Félreértés ne essék: önmagában s főleg egy csapásra ez sem old meg mindent, de enélkül az esély is jóval kisebb.
-Egyszerűsítsük a kérdést. Intézményesen meg tudjuk határozni, hogy körülbelül az ezredfordulóra bent vagyunk az Európai Unióban, de az egyes ember mikor érezheti magát ugyanolyan polgárnak, mint Európa más államainak polgára?
-Ez már a jóslások birodalmába tartozik.
(Folytatás a 3. oldalon)
Üzenet Erdélyből
«?■
Szenteste, karácsonyfa, arcunkon gyertyalo-bogás.
s
Uj vágy a szívben a megtisztulásra.
A betlehemi csillag alatt született Gyermek nem puszta metafora.
Jézus szeretete, áldozata élő és ható erkölcs, szellemiség az emberben, akiről Herder hitte még, hogy ami isteni benne: az maga a humánum.
Most csend van, szeretetvágy, javulásra, békére hajló szelídség az emberek között.
Most kellene úgy szólni, hogy az ige kisarjadjon, sziklevelet hajtson a lelkekben.
Erdély, Farkaslaka felé fordulva kérdem tehát a holtában is élő Tamási Árontól: miként szólna hozzánk, mai magyarokhoz?
Lelki fülem hallja máris odatúlról a figyelmeztetést: úgy szóljunk és cselekedjünk, hogy el ne veszítsük végleg a megváltás reményét.
Mert aki közietek hitvány, az magyarnak alkalmatlan.
Úgy legyen!
Boldog felvirradást!

Havasi János: Eszéken még szomorú lesz a karácsony 2. oldal Csontos János: Keresztes Sándor a keresztény
értékrendről	3. oldal
Bethlenfalvy Gábor: Európa és magyarság	4. oldal
Kormos Valéria: Az a bűvös szó	6. oldal
Pomogáts Béla: A költészet Mururoa-zátonya	6. oldal
Kristóf Attila: Én nem tudom...	6. oldal
Elek István: Két hang	7. oldal
Hankiss Ágnes: Egybeesések	7.	oldal
Tamás István: Szakadék fölött, lengőhídon	8.	oldal
Boross Imre: Karácsonyi képeslap	8.	oldal
Varjú Frigyes: Ezredforduló - interjú Orbán Viktorral 9. oldal Sneé Péter: Bizakodva a csöndben	9.	oldal
Horváth L. István: Röghöz kötött agrárország	10.	oldal
Molnár Pál: Csillagvárók Mikekarácsonyfán	10.	oldal
Gergely László: Bankkerekasztal	11. oldal
Kádár Béla: Gyertyafény az alagútban	12.	oldal
Meszleny László: Titkos tárgyalások adósság-állományunkról	12.	oldal
Kocsi Margit: Sajátos sürgés-forgás az ördög oldalán 13. oldal Lambert Gábor: Monroe-ra várva	13.	oldal
Avar János: Önkéntes Jalta?	14.	oldal
Nagy Iván Zsolt: Az autonómia a legolcsóbb béke	14. oldal
Blahó Miklós: New York-i beszélgetés Kati Mártonnál	14.	oldal
Stier Gábor: A múlt és a jövő Moszkvája	15.	oldal
Simon Ernő: Október 13., péntek	15.	oldal
Józsa György: Szabad, félszabad, nem szabad	15.	oldal
Zsigovits Edit: Saríja a láthatáron	16.	oldal
Pósa Tibor: A játszma még nem dőlt el	16. Oldal
Tatár Imre: Egymást szedtük rá	16.	oldal
Javorniczky István: Hogyan kritizáljuk a kapitalizmust?	17.	oldal
Kovács Judit: A gép rabja, a koldus és a pizzás	17. oldal
Sümegi Noémi: Windsor-házi ősök nyomában	18.	oldal
Boros István: A halszaporító	18.	oldal
Marafkó László: Katedrális	18.	oldal
Bodnár Lajos: „Erős miniszterelnökre van szükség” 19. oldal Pietsch Lajos-Varjú Frigyes:
Megszállt minket az áldás	19.	oldal
Botlik József: Az ötödik karácsony földönfutóként	20. oldal
Baróti Szabolcs: Kriptakaland Szindbáddal	20.	oldal
Végh Alpár Sándor: A nyelv sem lehet többé hazád? 21. oldal Varga Zsuzsa: A gazdasági elit kiforratlansága	22. oldal
Faggyas Sándor: Hogyan gazdálkodjunk
az emberi tőkével?	22.	oldal
Nemeskürty István: A régi idők mozija halott	23.	oldal
Hankó Ildikó: Makay Árpád meg a mozgókép titkai 23. oldal Szántó Piroska: A könyvtár	24.	oldal
Csoóri Sándor versei	24.	oldal
Lőcsei Gabriella: Pannonhalma az ezredik születésnapjára készül	25.	oldal
Mezei András verse	26.	oldal
Gyurkovics Tibor: Bermuda-háromszög	26.	oldal
Devich Márton: Két mecénás a kultúra támogatásáról 26. oldal Kótai József: A Magyar Nemzet galériája	26.	oldal
Tóbiás Áron: Rádió Budapest, 1945...	27.	oldal
Kun Miklós: A nagy osztozkodás	27.	oldal
Molnár László: Benedek Tibor, a vízilabdázó	28.	oldal
Zsolt Róbert: Szegénységtől szegényedve	28.	oldal
Jolsvai András: A világ legjobb gyúrója	28.	oldal
S. Tóth János: Novák Dezső az öltözői demokráciáról 29. oldal Erdei Tamás: Szekrénybe zárt érmek	29.	oldal
Árvay Sándor: A kapcsolat	29.	oldal
Fekete Judit: Tabuk a kisdedek körül	32.	oldal
Illés Sándor: Karácsonyi emlék	32.	oldal
Ön és... mellékletünkből:
Várhegyi Andrea: Karácsonyi koncert Hajdú Éva: A Seuso-kincs rejtélye
-ct
I
ír
m
A